Cím: Üvegfal
Írta: Suz
Fandom: Naruto
Párosítás: SasuNaruSasu
Korhatár: R
Disclaimer: Naru és Sasu nem az enyémek, különben überfluffosodást kapna a sorozat. .
Warning: dráma, angst ( HAH figyelitek? )

Üvegfal

Ah, Uchiha-sa- - köszöntenek az ajtónál álló ANBU tagok, mint mindig és én nem figyelek rájuk… mint mindig. Kezeim gyorsan járnak és formázzák a jutsu megtöréséhez szükséges mozdulatokat, majd beléptem az ajtón és becsuktam. Mostantól, ha bármi történik, az én felelősségem lesz, és helyben kivégeznek érte. De tudom, hogy nem fog semmi sem történni.

Sosem történik semmi…

A szoba nem volt nagy, nem volt kicsi sem, egy embernek épp elég. Nem voltak ablakai sem, és a kijárat is csupán az az egyetlen ajtó, amin beléptem.

A helyiség azonban meg volt felezve egy jutsu által emelt üvegfallal. Teljesen átlátszó volt, és halványan tükröződte vissza a fáklya fényét, amit belépésemkor gyújtottam és a falon lévő tartóba tettem. Mikor leég, mennem kell. Ez volt a szabály. Sokszor ezért is el szoktam néha oltani, hogy több időt tölthessek ebben a rideg, üres és sötét szobában.

Mert itt volt az egyetlen dolog, ami számított az életemben. Ezen az undorító helyen.

Naruto…

Vagyis, Kyuubi, ahogy mostanában nevezik.

De én tudom, hogy Naruto is itt van.

Már látom is, hogy észrevett.

Csendben közelebb lépek az üvegbörtönhöz. A fal teljesen chakra álló. Áttörhetetlen.

És nincs rajta ajtó, vagy ablak.

Tényleg egy fal. Egy fal, ami örökre elzárta őt mindentől.

Tsunade-sama azt mondta, nem tudja megölni. Így az ő vezetése alatt, senki nem nyúlhat hozzá.

Ám a Rokudaime Hokage (bárki is legyen az) első intézkedései között lesz, hogy örökre kiiktassa a démont.

Legalábbis a faluban ezt beszélték.

Nem érdekeltek.

Csak néztem, ahogy feltápászkodik a földről, és az üvegfalhoz lépked. Ruhái már cafatokban lógtak róla, ugyanis bebörtönzése elején nagyon vad volt. Folyamatosan ki akart törni, amit megsínylett az emberi teste. Akkorról maradtak azok a vérfoltok a fal tövében és a falon.

Haja kicsivel lett hosszabb csak, és ahogy észrevettem, nem nőtt már egy ideje.

- Jól vagy? – kérdeztem, bár tudtam, hogy amúgy sem fog válaszolni. Végigmértem. Próbáltam nem törődni a vörös szemekkel, amik úgy fürkésztek, mint egy darab húst. – Nem tudtam előbb jönni, küldetésen voltam. – folytattam. – Tsunade-samának, most nagy szüksége van mindenkire. – léptem egyet közelebb.

Aztán csak álltam ott. Nem szóltam, csak néztem őt.

Ő pedig visszanézett rám. Maga a káosz volt. Tekintete minden percben mást és mást tükrözött. Ha érezni tudtam volna a chakráját, bizonyára pontosan azt is tudtam volna, mit.

- Miért nem mondasz semmit? – kérdeztem.

Tudtam, hogy nem válaszol, tudtam. Mert már nem volt képes rá. A démon elvette tőle a beszéd képességét, aki pedig nem hajlandó lealacsonyodni az emberi nyelvre.

Helyette halk, morgáshoz hasonló hangot adott ki és egyik kezét az üveglapra tette. Azon nyomban felfénylettek a vérrel írt védelmező jutsuk a falon, de csak egy pillanatra.

Pár perc habozás után, én is közelebb mentem, és tenyeremet az övéhez érintettem a falon keresztül.

Ez az üveg nem vezeti a hőt, a hideget, semmit. Így nem érezhetem a teste melegét… elvileg.

De én tudom, hogy az a picike hő, amit érzek az ő… Érzem.

Erősen az üvegre szorítom a kezem, hogy még többet érezzek belőle. Testemmel is közelebb húzódtam.

- Mi lett velünk…? – kérdeztem magamtól, ahogy az arcába néztem. Piszkos volt, véres, és vékony. A ragyogása már hónapokkal ezelőtt eltűnt. Szemei többé nem voltak kékek… Inkább vörösek, vagy… lilák.

De attól még, hogy ilyen változásokon ment keresztül ő akkor is Naruto! Emlékszem, amikor ezt Tsunade-sama és az egész tanács képébe ordítottam.

Nem hiszem el, hogy a démon végleg megölte volna. Naruto biztos ott van valahol.

Akkor kaptam észbe, amikor halk koppantást hallottam.

Naruto az üveghez érintette a homlokát és kérdőn nézett rám a sötétlila szemeivel.

Tudtam! Tudtam hogy Naruto még él!

- Naruto! – nyíltak kissé tágra a szemeim. Ő csak pislogott párat, majd egy démoni vigyort küldött felém.

Homlokvédőm hidegen koppant a falon.

Hová lettél, Naruto? Hol vagy? Te mindig mindenhonnan előkerülsz… élve, és mint Uzumaki Naruto… Most mégis… mintha nem akarnál visszajönni, mi történt, mi?

Az öregek azt mondják, hogy a pecsét, ami Kyuubit Narutoba zárta meggyengült attól, hogy folyamatosan a démon chakráját is használta harc közben, és ez a legutóbbi harc… körülbelül egy éve… a pecséten egy teljes repedést eredményezett, ami engedte a Kilencfarkúnak, hogy átvegye a test irányítását…

Ez hülyeség. Ez hülyeség, ez csak egy ürügy, hogy bezárják! Sosem szerették, mindig is féltek tőle!

Felnéztem újra, remélve, hogy kék szemeket látok. Nem vöröset, vagy azt az ocsmány lilát. Ám, csalódnom kellett. Mindig ugyanaz, és nem változik, pedig én tudom, hogy fog.

Másik kezem is megindult, mintha végigsimítanék a mellkasán. Azt mindig szerette. Főleg, ha a vállait is megmasszíroztam utána… Mindig jókedve lett tőle. Ilyenkor mindig mosolygott és megcsókolt és elmondta, hogy mennyire szeret.

És én soha nem mondtam semmit, csak vállat vontam, és visszacsókoltam.

Olyan közel voltam az üveghez, hogy lélegzetem apró fehér párában csapódott le. Észre sem vettem, mikor jöttem ennyire közel. Csak bámultam Naruto ajkait, és állkapcsát, mellkasát. Nem mertem felnézni a szemeibe, mert tudom, hogy újra csalódnék. Így viszont olyan, mintha még mindig itt lenne… mintha még mindig velem, lenne és ez az egész Kyuubi-ügy csak az egyik rémálmom.

Igen, minden bizonnyal. Ez nem lehet igaz, ez egy álom… Nemsokára felébredek és esküszöm, hogy elmondom Narutonak, hogy nagyon-nagyon szeretem, aztán… aztán… Kiveszünk egy hét szabadságot és elviszem végre azokra a helyekre, amiket mindig is meg akart nézni velem… Tényleg, most van a cseresznyefák virágzása is, nem? Elmehetnénk megnézni, Naruto biztos örülne neki…

De a rémálom nem akart véget érni. Még mindig itt voltam ebben a hűs üvegbörtönben, a falhoz simulva, vágyva csak egy kis érintésre tőle.

Annyira hiányzol… Hiányzik a fényed, az ostoba mosolyod… a reszkető érintésed a bőrömön… a szenvedélyes ritmusod a lábaim közt… a szavaid a fülemben… az ajkaid… a csókod… annyira hiányzol.

- Miért történt ez…? – ezt a kérdést százszor, ezerszer tettem fel magamnak. Sosem kaptam választ, soha. Mert nincs.

Annyira sok a miért, hogy már fáradt vagyok megkérdezni egyet is a sok közül, mégis… van pár, amik folyamatosan kísértenek.

Többek közt az, hogy én miért nem tudlak visszahozni?

Te visszahoztál engem többször is, nagyon-nagyon sokszor. Először a sötét világomból a fényre… aztán Orochimarutól… majd a bátyám emlékétől… végül… önmagamtól. Mindig azt mondtad, hogy soha, de soha nem hagynál el, mert megígérted és mert fontos vagyok neked.

És annyira sokszor mondtad el, hogy elhittem. Hittem benne, érted? Hittem!

Miattad!

Erre most TE hagysz itt engem. És nem úgy tűnik, hogy vissza akarsz jönni…

Pont ezért szeretném szétverni az ostoba fejed, és utána magamhoz ölelni, és azt mondani, hogy mekkora ökör vagy és hogy többé ne menj el, ne ijessz meg így, soha többé, világos? Aztán többé nem engednélek el, soha.

Néztem, ahogy hozzásimul az üvegfalhoz. Önkéntelenül is utánoztam a mozdulatait. Hideg, merev fal ért a tagjaimhoz, de ha nagyon… nagyon erősen figyeltem, éreztem a teste melegét. Mert ő olyan forró, hogy tudom, hogy őt érzem.

Ökölbe szorítottam a kezeim, hátha ezzel közelebb jutok hozzá. A fal azonban nem engedi.

Naruto…

Most veszem csak észre, hogy kicsivel gyakrabban kell pislognom. Elszorult a torkom, és egy halk zokogás próbált feltörni a tüdőmből, de én visszafojtottam. Nyeltem egyet, hogy leküzdjem.

Emlékszem, amikor először sírtam a szüleim és a klánom halála után… A bátyám halott teste mellett térdeltem. Te akkor is ott voltál. Megöleltél, és azt suttogtad, hogy te mindig mellettem leszel. A legszebb az volt, hogy tudtam, és elhittem.

De miért futom itt a köröket, miért emlékszem ezekre, miért!

Látod, már megint a miértek… Fáradt vagyok, unom már… Naruto, kezdek nagyon aggódni, és ez nem jó, tudod, hogy mennyire utálatos vagyok, amikor aggódom, tudod, ugye? Mindig ilyenkor veszünk össze, tudod…

Kissé összerezzenek, ahogy ajkai az üveghez érnek, és lassan kinyújtja a nyelvét és végignyal a hideg felületen. Felnézek a szemeibe. Vörösek. De nem érdekel, tudom, hogy Naruto ott van, tudom, hogy az ott bent Naruto, bárki bármit mondjon is!

- Miért nem tudlak visszahozni? – kérdeztem meg újra. – Miért nem vagyok olyan erős, mint te, miért vagyok tehetetlen? – a francba a miértekkel!

Idegességemben gyengét ütök a falra.

Te sosem adod, fel soha! Akkor mégis miért történt ez?

Reszketni kezdtem, annyira feszült volt az összes izmom. Annyira össze akartam törni ezt a falat, magamhoz ölelni őt, akár csak egy pillanatra is.

Szerettem volna, ha újra mondja a nevem, ha újra megnyugtat, hogy nincs baj, ha újra itt lenne.

Sóhajtottam, és ajkaimat az üvegfalhoz érintettem.

- Szeretlek. – suttogtam. Kár, hogy már semmi értelme.

- Sasuke. – hallottam egy hangot. Nem néztem oda, és nem húzódtam el az üvegtől.

- Sensei… - motyogtam halkan. – Még nem járt le az idő.

- De igen, lejárt. – mondta Kakashi szigorúan és eloltotta a fáklyát. – Jobb lenne, ha többé nem jönnél ide. A saját érdekedben mondom. – nem válaszoltam erre. – Sasuke. – sóhajtott. – Ő már nem Naruto, meg kell, hogy értsd.

- Tudom. – válaszoltam gyorsan, ellökve magamat a faltól. – Tudom! – sziszegtem Kakashi képébe és gyors léptekkel elsiettem.

Én tudom!

- Nem, Sasuke, nem tudod. – mondta halkan.

END