AZ ELSŐ FÜLBEVALÓ

Alig lehetett mozdulni Élodie-ék sátrában Isabelle első születésnapján. Ott sürgött-forgott minden nő, aki fontos volt az életében: természetesen ott volt az édesanyja, a bábaasszony, aki világra segítette, a javasasszony, aki mindenféle főzetekkel és ráolvasásokkal óvta élete első, a kicsik számára oly veszélyes első évében, és persze ott voltam én is. Többek között.
Élodie a sátor közepén ült, karjában Isabelle-lel, és várta, hogy eleget tegyek egyik legfontosabb keresztanyai kötelességemnek. Kissé remegő kézzel tartottam a gyertya lángjába a hosszú tűt, és vártam meg, amíg a hőtől egy pillanatra felizzik a vége. Élodie gyöngéden fordította el a kicsi fejét, hogy hozzáférjek, és halkan suttogott neki, felkészítve az elkövetkezendő fájdalomra. Isabelle persze minden nyugtatgatás ellenére keservesen sírt fel, ahogy átszúrtam a kis fülét.
- Jól van, kincsem… - ringatta Élodie. - Jól van, semmi baj. Nézd csak, milyen szépet kapsz Marianne-től!
Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nem tanulmányozom napokig Clopin fülbevalóját. Eleinte állandóan elejtettem a kis arany karikát, hogy aztán percekig kereshessük, hová gurult, de még amikor már biztosan fogtam, is nehezemre esett úgy visszatennem a fülébe, hogy ne okozzak fájdalmat. Így azonban, hogy gyakoroltam a mozdulatot, Isabelle szája még csak épp újra sírásra görbült, én már egyenesedtem is fel, az apró ékszer pedig ott függött a helyén, mintha azzal született volna.
- Jaj, kicsim, remélem, nem utáltál meg egy életre… - öleltem magamhoz a keresztlányomat, aki hüppögött még egy picit a karomban, majd elkezdett a hajam húzkodásával vigasztalódni, amire többen megjegyezték az általános derültség közepette, hogy lám, ilyen csöpp, de már bosszút áll a sérelmeiért.