Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies

Összefoglaló: Annak a bizonyos szónak az utóhatásai.

29. Viszonzatlanul

- Apu!

A rövidke szó ide-oda cikázott Perselus elméjében, s megdobbanó szívében aztán megnyugodott. Merev tartása szöges ellentétben állt azzal, hogy keze Nathan fejére és hátára simult, és ez bizony nem csak reflex-válasz volt a fia ölelésére… Perselusnak eszébe villant, hogy talán levegőt kellene vennie.

- Sikerült apu!

Perselusnak be kellett hunynia a szemét egy pillanatra. Hallotta maga mellett Hermione zihálását, és furcsa szorítást érzett a mellében. Szedd össze magad, öregem!

Lefejtette magáról az ölelő karokat, megragadta a fia vállát. A büszke szempár ragyogása, a széles mosoly neki szólt egyedül, senki másnak. Perselus ettől majdnem el is felejtette, hol van, kik veszik körül, és mit kellene tennie.

- Most pihenj! – szólt, és visszafektette a fiút a párnára.

- Hisz csak most ébredtem fel! – tiltakozott Nathan.

- Nem aludtál! – figyelmeztette Perselus feltámadó türelmetlenséggel, ami hamarosan szinte tűrhetetlenné fokozódott. De akkor Hermione odahajolt Nathanhoz, kisimította a haját a homlokából, miközben Perselus hátára tette a kezét, ezzel akadályozva meg, hogy a férfi felálljon.

- De hisz most ébredtem fel, Mami! – fordult nyafogásba a tiltakozás.

Mivel menekülni nem tudott, Perselus kénytelen volt a hátára nehezedő forró kéz súlyán át érzékelni az asszony mély sóhajtását.

- Hallgass apádra, édesem! Aludj most, pihenj!

Képtelen volt tovább maradni. Hátrált egy lépést az ágytól, ezzel elérte, hogy az asszony keze lecsússzon a hátáról, de azért az olyan volt, mintha villám futott volna végig rajta. Csak remélni tudta, hogy ez a kis távolság ennek a villámnak a forróságát hamarosan téli fagyba fordítja. Lélegezz mélyeket! Lassan visszanyerte szokásos merev arcvonásait.

Granger bátorítóan suttogott Nathan fülébe, Poppy visszatért valami bájitallal, az ő sarka meg beleütközött a szomszédos ágyba.

Apu…

Emlékezni az elhangzott szóra – már ez is olyan volt, mint mikor sötét téli fellegeket fúj szerteszét valami friss szélroham. De most egyedül akart lenni. Meg ne lássák rajta a többiek, hogy…

Poppy tekintete rávillant, mikor Hermione valamit a fülébe suttogott. Perselus a fia arcába nézett: a gyerek aludt, immár természetes álomba merülve.

- Főzök egy újabb adagot – mondta Perselus, miközben látszott, épp csak e pillanatban fogja fel, miről beszélnek azok ketten: Kalapkúra Bájital főzet kell a fiának.

Azonnal sarkon fordult, és elsietett. Csak akkor állt meg, mikor már átlépte a lakosztálya küszöbét. A kanapéra vetette magát, kezébe temette az arcát.

Miért is képzeli, hogy a fizikai távolság tompítja azt a szívdobogtató érzést, amit átélt, mikor a fia „apu”-nak szólította? Ez lehetetlen. Elővett egy kis fiolát a zsebéből, hüvelykujjával végigsimított az üvegen. A bájital zöldeskék színe melegséggel töltötte el, s ez az érzés feloldotta az eddigi fagyos tartózkodást.

- Bizony fiam, sikerült! – És a fiolát szorosan a markába fogva azt suttogta: - Aludj jól, kisfiam…

~o0oOo0o~

Kis fiolába öntötte a vörös folyadékot, és fel sem nézett az ajtónyitásra. A léptek visszhangzottak a szobában, közeledtek, majd megálltak.

Perselus megtöltött egy másik fiolát is.

- Ma este elmegyek.

A merőkanállal még összegyűjtött a bájital maradékából annyit, amennyit csak lehetséges volt, hogy az utolsó fiolát is megtöltse. Annak pedig ott kellett volna lennie a munkapadon, balra az üst mellett, de most sehol sem volt. Perselus kutatva nézett körül.

Végül kénytelen volt az asszonyra pillantani, s akkor meglátta, hogy a nő ott billegteti a kezében. Hermione odanyújtotta a fiolát, és a férfira mosolygott.

- Meg akarom köszönni, Perselus – mondta, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

Perselus kivette a fiolát az asszony kezéből, s ugyanazzal a lendülettel beletöltötte a Kalapkúra Bájitalt.

- Nem kell megköszönnöd semmit.

- De muszáj megköszönnöm, hogy ilyen csodálatos dolgot tettél! Hogy megmentetted a fiunk lelkét. Most már hozzá kellene ehhez szoknod… – mondta Hermione egyszerűen, míg koccant a merőkanál az üvegen, majd az üres üstben. Perselus tudta, hogy az asszony mosolyog, tudta, anélkül, hogy ránézett volna. Hermione áthajolt a munkapadon, dávajul tekintett rá, és Perselusnak nem volt ideje, hogy megakadályozza a játékos befejezést: … - apu…

Felhorkant, s azért ez most még tőle is furcsa volt. Mit akar ezzel az asszony elérni?

Hermione félrehajtott fejjel, kutatva nézett rá. Perselus a mosogatóba tette a piszkos üstöt, s remélte, ha keresztülnéz az asszonyon, azzal eléggé kifejezi az elutasítást. Nincs miről beszélni.

- Nem tudom, mi történt köztetek, míg odaát voltatok, de van egy olyan érzésem, hogy egy egyszerű „köszönöm” nem elég azért, amit véghezvittél.

Perselus összevont szemöldökkel töltötte meg az üstöt vízzel, és várt, tudva, hogy mit fog mondani ezután az asszony:

- Gratulálok, Perselus.

A férfi nagyon sóhajtott, és vádlón fordult a nő felé.

- Ne is mondj semmit! – előzte meg Hermione. – Most már igazán túl vagyunk rajta, igaz? Most csak… - mosolygott szeretettel -, egyszerűen csak élvezd a helyzetet!

Perselus egy pillanatra szóhoz sem jutott. – Ó, élvezni is fogom a büntetést, amit majd kap! – folyamodott a gúnyhoz, hogy közben összeszedhesse magát.

Hermione forgatta a szemét, de nem vette szívére a dolgot. – Biztos, hogy a füle még most is zúg attól, ahogy összeszidtam, mikor végre felébredt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy így megátkozta önmagát. Mit gondolt, mi lesz?

- Nem gondolta át.

- De hiszem, hogy most megváltoznak a dolgok. Bármi is késztette erre, most már elmúlt. Boldog volt, hogy visszatért, csupa mosoly volt, és te végre „apu” lettél.

Figyelmen kívül hagyva ezt a kis emlékeztetőt, Perselus magyarázólag tette hozzá: - Van valami problémája a keresztfiammal. – Talán Hermione képes rá, hogy Nathan makacs fejébe kis józan észt verjen.

- Te keresztapa vagy? – kérdezte csodálkozva Hermione.

- Mintha meg lennél lepve… - gúnyolódott Perselus.

- Hát… tényleg meg vagyok lepve. Nathan ezt sosem említette.

Nos, ezen ő viszont nem volt meglepve. Perselus ízlelgette a feszültséget, amit a csend okozott. Tudta, hogy az asszony szeretne kérdezősködni, látta, hogy alig tudja féken tartani a kíváncsiságát. Hermione párszor kinyitotta és becsukta a száját.

- Ha menni akarsz, nem tartóztatlak. – mondta végre a férfi, élvezve, hogy a nő szája épp nyitva maradt.

Hermione összeszedte magát, és felháborodva ráncolta a szemöldökét.

- Ki a keresztfiad?

- Devon Malfoy – válaszolt Perselus hidegvérrel, közben eligazgatott egy doboznyi szállításra váró üvegcsét, és élvezte a csepp zajt, amit az asszony elakadó lélegzete keltett.

- Malfoy?!

- Ez nem tizenegy éves titok – gúnyolódott Perselus. Nem lett ez olyan ütős válasz, mint ahogy szerette volna, mert Hermione tágra nyílt, gyanútlan tekintete azt mutatta, nem fogta fel a célzást.

- Ez sok mindent megmagyaráz. Az összetűzéseket, a büntetéseket, a gyűlölködő szavakat… - Hermione a férfira nézett. – Meg kellett volna mondanod nekem.

Az asszony indulata feszültté tette.

– Ne kezdjük újra, Granger, mit kellett volna elmondani, mit nem… Nem győznél ebben a vitában.

A keserű szavakra Hermione csak sóhajtott. Keserűség… Ha mélyen magába nézett, Perselust csak az zavarta, hogy az asszony nem is válaszol a megjegyzésére. És miért is lenne keserű? Egyszerűen csak cukkolja.

- Mesélni fogok neki Malfoyról – mondta Hermione, aztán hallgatásba mélyedt, de még nem indult. Újra sóhajtott, majd megint kérdezett. – Van még valami, amit tudnom kellene, mielőtt Nathannal beszélek erről?

- A büntetés holnap este hétkor lesz. – És most menj, Granger – gondolta, de nem szólt.

Az asszony a szemét forgatta. Perselus felkapta az asztalról az üvegcsékkel teli dobozt, és a kijárat felé indult. Ha nem megy az asszony, akkor majd ő!

Hermione megfogta a karját és megállította.

- Azt hiszed, ez jó ötlet? – kérdezte. Az asszonyra nézett, a nyugtalan szempárba, és tudta: Hermione biztosra veszi, hogy Nathan Devonnal osztja meg a büntetést.

- Mit tervezel, Perselus?

- Hogy ezeket elviszem Poppynak. – Kimutatott az ajtón. – Ha megbocsátasz…

Ahogy újra elindult, Hermione megszorította a karját. Piton vetett egy szúrós pillantást a karján nyugvó kézre.

- Mr Malfoy legalább egy hétig büntetésben lesz a könyvtárbéli ostoba csíny miatt. És minden résztvevő megkapja a magáét, beleértve Woodot, Brownt és a kis Grangert – tette hozzá.

- Mit vársz attól, hogy összezárod őket azután, ami történt? - firtatta Hermione.

- Azt, hogy civilizált ifjú varázslók módjára viselkedjenek. Nem várok többet, mint hogy a büntetés az eszükbe vési: hagyják abba az ostobaságaikat. – Remélte, hogy indulata elég világossá teszi az asszony előtt: nem nyit vitát a büntetésről.

Hermione habozott, mielőtt elengedte volna a férfi karját. Perselus végre elindult, és remélte, hogy Hermione még az este elhagyja a kastélyt.

~o0oOo0o~

- Kap még egy-egy adag Kalapkúra Bájitalt az elkövetkezendő három napban, de csak az óvatosság miatt. Hamar rendbe fog jönni.

- Köszönöm, Madam Pomfrey – mondta Hermione. – Maga igazán megértő volt ezekben a napokban, és úgy érzem, bocsánatot kell kérnem…

- Rendben van, kedvesem – paskolta meg Hermione kezét a gyógyító boszorkány. – Miért nem kíséri el a gyereket a klubhelyiségbe? – intett a fejével Nathan felé, aki az ágyon ült, és türelmetlenül lóbálta a lábát. – Szerintem már csak magára vár.

Hermione rámosolygott az idős asszonyra. – Köszönöm! – Aztán Nathanhoz lépett. Gondolatai a Perselustól hallottakon jártak.

- Madam Pomfrey azt mondja, már elhagyhatod a gyengélkedőt. – Nathan leugrott az ágyról.

– Azért ne olyan gyorsan! – állította meg Hermione. – Beszélgetni szeretnék veled egy kicsit…

Nathan válla megereszkedett, várta a leckéztetést, melyre számított is. Nos, igaza lett.

- Beszéltem az előbb apáddal arról, hogy problémád van a keresztfiával – kezdte Hermione, hangsúlyozva ezt a számára új információt Devon Malfoyról, aztán várt.

- Ugyan mi lenne? – mormolta Nathan válaszul. Szemmel láthatóan kényelmetlen volt számára a téma.

- Ezért kerültök folyton összetűzésbe? Ez a baj? Hogy ő az apád keresztfia?

- Én nem akarok összetűzésbe kerülni…

- Nathan… - figyelmeztette Hermione. Nem jó ez a gyerekes duzzogás.

- Már azelőtt is állandóan szemétkedett velem, mielőtt egyáltalán tudtam, hogy Piton professzor az apám, oké? Ő az, aki állandóban bajba sodor. – Ingerülten összefonta a karját a mellén.

- Fékezd magad! - mondta Hermione megrovón, és törte a fejét, hogy is közelítse meg ezt a témát. – De most, hogy már tudod, hogy ő az apád keresztfia, módot kellene találnod arra, hogy összeférjetek, igaz? – Úgy tűnt, Nathan nemigen akar válaszolni, ezért újra megkérdezte: - Igaz?

- Ő már előbb utált engem.

- Most meg te is utálod, ezt akarod mondani?

Nathan az anyjára nézett. Lebiggyesztette az alsó ajkát, nyilván azt gondolta, előbb szabadul, ha bevallja: igen.

Hermione sóhajtott és nekidőlt az ágynak. – Ez nem mehet így tovább, Nathan. El tudod képzelni, milyen volna, ha te meg Lily és Sirius gyűlölnétek egymást? Mit éreznék akkor én, mit érezne Harry és Ginny?

- De egyszerűen nem bírom hallgatni a szarsá…

- Vigyázz a nyelvedre!

- Malfoy is egyfolytában így beszél, mégse szólnak rá! Mindenki el fogja hinni, hogy amit mond, az úgy is van, és hogy én gyáva vagyok. És nem is egészen hazugság amit beszél, de az, ahogy beszél rólam, meg egyébként az egészről, tutira nem igaz.

- Apád beszélni fog vele. – Hermione biztos volt ebben.

Nathan megvetően ciccegett, és Hermione nem szerette ezt a hitetlenkedő hangot.

- Ez nem változtatja meg a dolgokat. Most semmi esetre sem. Malfoy csak sajnálkozó képet vág, nyavalyog, és minden meg van bocsátva!

Hermione összeráncolta a szemöldökét. – Biztos, hogy most nem így lesz, Nathan. Apád most nem hagyja magát lekenyerezni.

- „De Perselus bácsi…!” – nyafogott Nathan, utánozva a másik fiút. – Undorító, mami – tette hozzá.

A Malfoy-gyerek úgy tűnt, igazi mardekáros, éppúgy, ahogy a szülei, de azért nehéz volt elhinni, hogy Perselus hagyná így viselkedni. Bár Hermione még diákkorából emlékezett, milyen engedékeny volt Perselus, ha Dracóról volt szó. Persze lehet, hogy a háború valamelyest változtatott ezen… Mindenesetre Hermione csodálta Perselust, éppúgy, ahogy a mardekárosok. És hirtelen megértette.

- Ó… te féltékeny vagy!

- Dehogyis! – tagadta Nathan fellobbanó tekintettel. – Miért lennék féltékeny arra a nagyképű baromra?

Ez bizony igazi féltékenység, Hermione már biztos volt benne. Várt türelmesen Nathan beismerésére.

- Csak éppen… kezdte Nathan -, … Piton professzor mindig azzal végzi, hogy Devonnak szólítja Mr Malfoy helyett, és azzal kész is. Én bezzeg mindig Mr Granger vagyok. És az sem igazság, hogy Malfoy sose kap büntetést! – A hangja elfulladt keserűségében.

Hermione mosolygott. Néha mennyire hasonlítanak!

- Hogy várhatod el, hogy Nathannak szólítson, mikor te éppoly hivatalos hangon beszélsz vele? Megpróbáltad valaha is „apu”-nak szólítani „Piton professzor” helyett?

- A Griffendél az életben nem nyerne többé házkupát, mami – felelte Nathan halál komolyan.

Erre a butaságra Hermione mosolya kiszélesedett.

- Nem történt pontlevonás két percig azután, hogy apunak szólítottad Perselust – mutatott rá.

A fiú a távolba meredt, s kétségtelenül azokra a pillanatokra gondolt, melyeket Perselusszal együtt élt át, miután felébredt a varázslatból. Olyan gyerek még, és tele van álmokkal… Hermonét arra az időre emlékeztette, mikor a jövőről beszélgettek, s félő volt, hogy a beszélgetés oda lyukad ki, ahová mindig: az ismeretlen apához. Most, hogy már nem kellett ettől félni, most, hogy Hermione is szabadon követhette az álmait, hátrahagyva a múlt kísérteteit, most azt akarta, hogy Nathan olyan nagyot álmodjon, amekkorát csak akar. Mosolygott és megölelte a fiát. Igen, itt az idő, hogy továbblépjenek és harcoljanak az álmaikért.

– Menjünk édesem. Tudunk beszélgetni addig is, míg a toronyba érünk.

~o0oOo0o~

Hermione nem tudta visszatartani a mosolygást, hogy látta, mekkorát néz Perselus, mikor a szobájába lépve ott találja őt.

- Jó reggelt! – köszönt, vidámabban, mint szokott.

- Mi az ördögöt keresel te itt?

Hermione mosolya a férfiéhoz hasonló fintorba fordult.

- Hiányoztam? – kérdezte, hogy bosszantsa a férfit. Nem volt mindennapi dolog, hogy meg tudta lepni.

- Végtelenül – horkantott a férfi, és végre belépett a szobába. – Azt hittem, már megszabadultam tőled. Régebben álltad a szavad!

Leült az íróasztal mögé, az asszonyra egy pillantást sem vetett, ami nem is volt baj, mert Hermione széles mosolya még jobban ingerelte volna, amit az asszony nagyon is tudott.

Hermione csendben várt.

Perselus végül mégiscsak odamordult. – Mit akarsz?

- Azt hittem, világosan beszéltem, mikor legutóbb kérdezted tőlem, Perselus.

A férfi csak bámult, és Hermione elkomolyodott.

- Állandóan az jár a fejemben, ami a héten történt, és … Szükségem van rád Perselus. Hogy az oldalamon állj.

Az ilyesfajta vallomás mindig zavarba ejtő. Talán rosszul tette Hermione, hogy kifejezte a vágyát épp neki, holott az eltökéltsége idáig olyan szilárd volt, mint a kő. De úgy akarta élni az életét, ahogy ezen a héten: együtt Perselusszal. Annyira szörnyű ez?

- Az oldaladon? Mi ez, valami kviddics-fogadás, ahol nekem valakinek az oldalán kell állnom?

Erre a gyerekes kérdésre nem lehetett válaszolni.

- Tudod, hogy értem, Perselus. Az utóbbi napokban én… - Hermione sóhajtott. – Könnyebb volt magányosnak lenni, mikor… - Próbálta megmagyarázni. – Azelőtt csak emlékeim voltak rólad, távoli, homályos emlékek, de most… Most, Perselus, most együtt neveljük Nathant. –

Remélte, hogy a mozdulat, ahogy az állát emeli, visszatartja a férfit attól, hogy kifejezze a kétségeit, és meglepte, mikor Perselus egyetértően bólintott.

- Felelősséget vállaltam érte, és hiszem, hogy egyetértünk a Nathant érintő legtöbb kérdésben.

Hermione beharapta az ajkát.

- Ez nem minden – mondta, és szerette volna, ha a férfi megérti, hogy mi van a szavai mögött.

- Ez a legtöbb, Granger.

- De miért, Perselus? Ennyire taszító a gondolat, hogy vonzódom hozzád? – Tudta jól, hogy most mindennek vége. A férfinak az arcára volt írva a válasz, és Hermione felállt, hogy távozzon, míg meg tudja őrizni a méltóságát. – Ne válaszolj! – szólt, kerülve a férfi tekintetét.

- Nem értelek – mondta a férfi. – Miért ragaszkodsz ehhez az őrültséghez, Hermione?

- Nem, nem érted – értett egyet Hermione, mert belefáradt a magyarázkodásba, és szégyellte, hogy felfedte az érzéseit. Egyszerre megkönnyebbülést érzett, hogy erre az estére nem terveztek „családi találkozót”. Haza kellett volna mennie, ahogy előző este ígérte.

- Legyen szép hete, Piton professzor – bólintott mereven, és sietősen távozott, mielőtt zavara sírásba fordult volna.

~o0oOo0o~

Perselus felsóhajtott az ajtócsukódásra. Miért erőlteti ezt a dolgot Hermione? Ha nem ismerné jobban, azt hihetné, ő az oka ennek a bolondériának. Persze az asszony nem bolond, de akkor mi ez? Vakhit? Mazochista ösztönök? Micsoda?

Talán Nathan miatt erőlködik… Perselus egykor ezt családi marhaságnak hívta. De többé már nem így gondolt rá, hogy is tehette volna azok után, hogy Nathan „apu”-nak szólította? Ők egy család, a fia és ő, de Hermione nem tartozik bele. Perselus összehúzta a szemöldökét. Nathan családjába beletartozik Hermione, de Perseluséba nem. Hogy lehetne ezt a dolgot dolgot álszenteskedés nélkül kezelni?

Összehajtotta a kezében tartott szaklapot, és hátradőlt a székén. Bámulta a csukott ajtót, és az imént eltávozott asszonyon tűnődött. Míg Hermione el nem tér a tárgytól – vagyis Nathantól – simán szót tudnak érteni. Barátság? Perselus úgy gondolta, ez elfogadható, Nathan megér ennyit. És mivel egyezik a szakmai érdeklődésük, Hermionéval alkalmanként élénk társalgást tudtak folytatni…

Felhorkant. Kit akar bolonddá tenni? A Malfoyokon kívül Hermione volt az egyetlen, aki egyáltalán megpróbált valami kapcsolatot kialakítani vele. És Perselus úgy gondolta, azért el tudná viselni az asszony jelenlétét… Végül is, annak kellene áldozatot hoznia, nem neki…

Bárcsak érthetné, miért…

Perselus újra kinyitotta a folyóiratot. Biztos volt benne, hogy még rengeteg ideje lesz arra, hogy Granger dolgain merengjen. Egy percig sem gondolta, hogy az asszony eltűnik az életéből.

~o0oOo0o~

Hermione a lakása közelében hoppanált. Sírt, mint egy ostoba tinédzser, szinte vakon botorkált a jól ismert úton egész a házig, s ment fel az emeletre olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Idegesen bajlódott a kulccsal, és már majdnem varázslattal nyitotta ki az ajtót – majdnem. Mélyet lélegzett, erőt vett keze remegésén és belépett a lakásba. De minden tartása szétporlott most, hogy tudta, immár egyedül van, és kedvére elmerülhet az önsajnálatban.

Már kezdte elhinni, hogy Perselusnak tényleg igaza van, ha azt mondja: bolond. Hogy térhet folyton hozzá vissza, mikor újra és újra elutasítja? Miféle bolond nőszemély tesz ilyet? Milyen beteges!

Beteges és fájdalmas. Mintha kihúzták volna alóla a talajt, és ő csak zuhanna…. Mikor került Perselus annyira az élete középpontjába, hogy úgy kell neki, akár a levegő?

Kopogás hallatszott az ajtó felől. Hermione letörölte a könnyeit, és megpróbálta összeszedni magát.

Újra kopogtak.

Pár nagy levegő, Ez nevetséges. Vihart kavar egy teáscsészében.

- Hermione? - Erika volt, Hermione szomszédja.

- Jól vagy, Hermione?

Hermione felállt a díványról és kinyitotta barátnőjének az ajtót. Rémesen nézhetett ki, mert Erika szeme abban a pillanatban elkerekedett, ahogy meglátta. – Mi történt? Minden rendben Nathannal?

Hermione majdnem újra sírni kezdett a fia – a fiuk! – említésére. Azért tett ekkora erőfeszítéseket, mert Perselus Nathan apja? Ha nem így lenne, elment volna odáig, hogy… esedezzen neki? Újra előtört belőle a zokogás. Erika átkarolta, és odavezette a kanapéhoz.

- Nathan jól van… - mondta elcsukló hangon Hermione.

- Hála az égnek. – Erika megkönnyebbült sóhajjal simogatta Hermione hátát. Ez segített. – A barátod, William keresett és azt mondta, hogy elhívtak valahová, mert valami baj történt Nathannal. Aztán napokra rá sírva kerülsz elő… Azt gondoltam… Nem is tudtam, mit gondoltam.

Hermione már sokkal nyugodtabb volt. Kissé szipogva mondta: - Nathan beteg volt. Nála voltam.

- Mi történt? – firtatta Erica.

Hermione felállt a kanapéról.

- Kérsz teát? – kérdezte. Jól ismerte Ericát, biztos volt benne, hogy bármit elmondhat neki, de súlyos titkokról nehéz beszélni…

- Majd én csinálok teát. Te menj, mosd meg az arcot és vegyél fel valami kényelmes ruhát! –

Erika kihessegette őt a szobából, és Hermione már hallotta is a konyhából az edénycsörömpölést, míg átment a hálószobán, be a fürdőszobába.

Borzadva csukta be a szemét, mikor meglátta magát a tükörben. Ezen csak egy fürdő segít – mélázott el. Azért megmosta az arcát. A hideg víz magához térítette, ha a kisírt szemén nem is segített. Visszament a hálószobába, magára húzott egy meleg de könnyű ruhát, bár még mindig borzongott. Vett egy utolsó nagy lélegzetet, mielőtt újból visszament volna Erikához.

Ahogy leült a kanapéra, Erika már nyújtotta is a teát. Hermione belekortyolt és fintorgott.

- Tudom, te cukorral szereted, de azt gondoltam, egy erős főzet inkább használna neked. Jobban vagy már?

Hermione bólintott, a csészét pedig a szék melletti alacsony asztalkára tette. – Köszönöm.

Erika egy párnán ült mellette, és várakozóan figyelte. Hermione tudta, barátnője tudni akarja, mi az, ami ennyire kiborította, csak visszafogja magát, és nem kérdezősködik. Hermione sóhajtott, és behunyta a szemét.

- Én tisztára begolyóztam – mondta végül.

Kis csend után Erika azt kérdezte: - Hogy érted ezt?

- Teljesen elment az eszem, és odavan minden büszkeségem és önbecsülésem – fejtette ki Hermione. – Ja, és ne is beszéljünk a szívemről. Mert az az oka annak, ami ehhez az egészhez vezetett.

- Férfi van a dologban, igaz? – kérdezte Erika

Hermione felhorkant. – Férfi? Talán inkább egy szívtelen figura, vasból és jégből, akit csak férfinak neveznek! – Fintorgott, aztán lehajtotta a fejét Erica mellé, a párnára. – Perselusnak hívják – mondta bánatosan.

- Férfinévnek hangzik – mondta Erica. – Még nem hallottam ugyan tőled, de biztos, hogy ez férfinév.

Hermione felemelte a fejét, és egyenesen Ericára nézett, úgy mondta: - Ő Nathan apja.

Erica szeme egy pillanatra tágra nyílt.

- Ő? Tőle van… ? De most sírtál. Csak nem bán…

- Soha. Ő nem olyan. – Hermione elfordította a tekintetét barátnőjétől. – Bolond vagyok.

- Sajnálom… Nemigen tudtam, mit gondoljak.

- Meghiszem azt – bólogatott Hermione. – Perselus igazi szörnyeteg, de azért nem az a fajta.

- Hermione!

Hogy Erika a szavába vágott, Hermione csak sóhajtott, majd felült a díványon és a teájáért nyúlt. Újabb korty, újabb fintor után folytatta. – Akkor találkoztam vele újra, mikor Nathan az új iskolába került. Ott tanít. Nem volt egyszerű, képzelheted, különösen azután, hogy kiderült a számára, kicsoda Nathan.

- Nem tudta? – Erika döbbent kérdésére Hermione csak a csészéjébe bámult. – Ó bocs. Úgy értem, gyanítottam, hogy volt valami komplikáció, de… Ó, a fenébe is! – szitkozódott Erika.

- Tudom. Totális katasztrófa volt. Nathannak is rossz volt, Perselusnak is, és mindez abszolút az én hibám. – De Hermionénak mindhármukért fájt a szíve. Mert most, hogy valaki másnak beszélt ezekről a dolgokról, úgy tűnt, érzelmei mind a személyt, mind az időpontot tekintve elhibázottak.

- De már kijönnek egymással – folytatta Hermione, hogy mondjon valamit, ami legalább egy kicsit jó ebben az egészben. – Nathan „apu”-nak szólította Perselust. – Próbált mosolyogni.

- Szereted? – kérdezte Erika, és Hermione szíve összefacsarodott, a szemét elfutotta a könny.

- Tisztára bolond vagyok – suttogta.

- Ó édesem! – Erika kivette a kezéből a teáscsészét, és magához ölelte az asszonyt. Hermione belesírt barátnője vállába, és hagyta, hogy eluralkodjon rajta a bánat, majd hogy – az ostoba, de felszabadító könnyekkel – távozzon. Majd lecsendesedett a sírás, s a megkönnyebbülés maradt utána.

- Tehát egy tanár – törte meg Erika a rájuk boruló csöndet. – Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve.

- Annyira hasonlít Nathanra, olyan intelligens, olyan önfejű…

- Azt hittem, ezeket tőled örökölte…

Hermione nem tudta elfojtani mosolygását. – A sötét haj, az a szempár, a szépvonalú kezek… - folytatta. – Nathan tisztára Perselus fia. Nem mintha valaha is kételkedtem volna ebben – tette hozzá gyorsan, észrevéve, hogy utóbbi mondata kissé félreérthető.

Erika mosolygott e magyarázkodáson. Jó barát volt: sosem ítélte volna el Hermionét, dacára annak, hogy Nathan apja teljesen ismeretlen volt. Ezért csodálkozott Hermione, hogy miket gondolhat Erica Perselusról. Hermione és Erika közel egykorúak voltak. Barátnőjére a múltban is mindig számíthatott szívügyekben, ha elfogta a bizonytalanság és a félelem. Tudna vajon Erika segíteni neki abban, hogy tisztázza magában Perselus iránti érzéseit, tudna segíteni ebben a káoszban és fájdalomban, ami rágja a szívét, és sehogyse akar elmúlni?

Hermione látta, hogy Erika figyelmesen néz rá: nem kétséges, hogy kíváncsi Perselusra. Úgy gondolta, a dolgok már úgyse lehetnek rosszabbak, mint amilyenek, így mesélni kezdett.

- Amikor újra megláttam, teljesen elvesztettem az eszem. Olyan volt, mintha egész életemben arra a pillanatra vártam volna, hogy Perselusszal találkozzam, és… - Nehezebb volt beszélni erről, mint Hermione gondolta volna.

- Szerelem első látásra? – próbált segíteni Erika.

- Azt hittem, de már nem vagyok biztos benne. Teljesen elment az eszem, Erika. Azt mondta, teljesen őrült vagyok, és kezdem azt gondolni, hogy igaza van.

- Téved. A szerelem nem ész kérdése, Hermione. Nem vagy te bolond! Talán már azelőtt is szerelmes voltál belé. Talán sosem múlt el ez a szerelem, a külön töltött évek alatt sem.

- Én… - Hogy is tudná Hermione elmagyarázni, hogy Nathan nem szerelemből született? – Nem volt semmi azelőtt, Erika – kezdte. – Perselus és én sosem voltunk egy pár. Nathan…

Csak egy éjszakát töltöttünk együtt, és Perselusszal azóta se váltottunk egy szót sem, egészen mostanáig.

- És téged valószínűleg bántott ez a viselkedés – puhatolózott Erika.

Hát az nem. Hiszen ő volt, aki elbújt a varázslóvilág elől – és előle.

- Nem. Sosem kerestem őt. Semmi sem volt köztünk.

- Persze hogy volt valami köztetek – vitatkozott Erika. – Nem tudom elképzelni, hogy együtt töltesz egy éjszakát valakivel, akit nem is ismersz.

- Együtt dolgoztunk. Segítettem neki egy csomó dologban… - Hermione habozott, elpirult, mielőbb kinyögte: - A tanárom volt azelőtt.

Erika tekintete vidáman csillant fel.

- Nem úgy volt! – mondta gyorsan Hermione. – Míg a suliba jártam, nem voltam beleesve, vagy ilyesmi. Nem jó tanár – tette hozzá halkan. – Én nagyon felnézek rá az esze, az intelligenciája, a tisztessége miatt. Nagy tiszteletnek örvend, mint ember, mint szaktekintély. Nagyon igényes tanár, és kétlem, hogy kedvence lenne bármelyik diáknak. Nathan mégis az ő tantárgyát szereti a legjobban – tette még hozzá Hermione, és eltűnődött rajta, hogy ő vajon miért nem látta meg kezdetben Perselus nagyszerűségét.

No igen. Mert teljesen kifordult önmagából, ha szándékosan szemétkedett Harryvel meg a barátaival, őt – Hermionét – is beleértve.

- Engem nem kedvelt diákkoromban, és én sem szerettem – folytatta. – Ez addig tartott, míg el nem végeztem az iskolát, és vele dolgozva kezdtem igazán megérteni, hogy miért volt olyan utálatos tanár.

- Aztán beleszerettél, ágyba bújtál vele, és… - Erika megakadt a mondat közepén, mint aki megtalálta egy rejtély kulcsát. – Nős, mi?

- Nem! – Hermione meglepetésében azonnal tagadott. – Nem. Agglegény. Feltételezem, nemigen volt ideje kapcsolatokat keresni, és Perselus ráadásul nagyon zárkózott, nem könnyen ismerkedik. – Hermione el sem tudta képzelni, hogy Perselusnak valaha is bármilyen szerelmi ügye lehetett volna. Hogy lett volna élete a Roxforton kívül. Úgy tűnt, sose hagyja el a kastélyt, bár lett volna rá alkalma. De a tény, hogy Perselusnak van egy keresztfia, amiről ő – Hermione – nem is tudott, bizonyítja, hogy van élete a kastély falain kívül is.

Hermione összeráncolt szemöldökkel gondolkozott. Nős? Elvált? Hirtelen felnevetett. Nem, nem nős. Különben arra hivatkozott volna, hogy lerázza őt!

- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Erika megzavarodva.

- Perselus és egy feleség! – válaszolt Hermione mosolyogva, de aztán elkomorodott. – Ő egy magányos farkas, aki mindenkivel szemben tartja a három lépés távolságot. – Hermione emlékezett a rengeteg érvre, mellyel Nathannak bizonygatta ugyanezt. – Nem tartja magát érdemesnek arra, hogy valaki szeresse.

- De te szereted.

- De ő engem nem. Ez már világos, mint a nap.

- Biztos vagy benne? Te olyan szeretnivaló vagy, Hermione…

Hermione mosolygott erre. – Biztos vagyok benne, Erika. Megmondta kerek-perec.

Az üres teáscsészébe pillantott. Összeszorult a szíve.

- Tudomásul veszem a kívánságát, és megpróbálok továbblépni.

~o0oOo0o~

Alig tette ki a lábát a gyengélkedőről, Nathan fülig merült a visszatérés izgalmaiba, örült, hogy a világ „innenső” oldalán van, hogy beszélni tud a barátaival, és már várta az apja irodájában letöltendő büntetőmunkát. Végtére is, nem csak ő lesz ott, Andynek és Kevinnek éppúgy mennie kell.

- Nem bírom megérteni, miért kell nekem is büntetést kapnom – panaszkodott Andy. – Én csak szóltam neked, hogy már megint bajba kevered magad! Most tényleg bajban vagy, és én iszom meg a levét!

- Hagyd abba ezt a hugrabugos nyafogást, és inkább szedd a lábad, Andy! – mondta Kevin. -

Nem használ majd, ha még el is késünk!

- Nem lesz semmi baj – vigasztalta Nathan ijedt barátait. – Csak pár órát fog tartani…

Nathan felelősnek érezte magát barátai büntetéséért, de nem tehetett semmit. Nem tudta, milyen hangulatban találják a morcos professzort, és e pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy szembe fog nézni apjával. Nem találkozott vele azóta, hogy felébredt, és jól emlékezett, hogy kapaszkodott a férfiba, képtelenül arra, hogy ott tartsa még maga mellett az egyszeriben aggódó „apu”-t.

Hogy fogadja majd őt? Visszatérnek-e a régi formákhoz? Mr. Granger és Piton professzor? Nathannak alig-alig volt ideje töprengeni, mi történt azalatt, míg ő a testén kívül tartózkodott, és bizony sok minden megváltozott – a lelke is…

Elérték a bájitalterem ajtaját, mely nyitva állt. Nathan szorongva várta a viszontlátást, de ez az érzés hirtelen haragba fordult.

A teremben ott volt Malfoy.

Nathan és barátai beléptek, és a mardekáros mellé álltak, szemben a professzor íróasztalával. Villant egyet a férfi pálcája, s az ajtó becsukódott mögöttük. A bájitalmester felállt, és járkálni kezdett a gyerekek körül.

- Azért vannak itt ma este, mert képtelenek megérteni és követni a szabályokat, ráadásul akad maguk közt olyan is, aki abszolúte figyelmen kívül hagyja ezeket. – Az utolsó szavakat mintha egyenesen Malfoyhoz intézte volna. A professzor kis szünetet tartott, aztán újra járkálni kezdett. – És sajnos nem hunyhatunk szemet az esztelenség fölött, ha az életveszélybe sodor másokat.

Ez utóbbit meg egyenesen Nathan jobb fülébe mondta. Majd jelentőségteljes csend után Piton professzor négyük elé állt. – Egy rakás mocskos üst vár magukra az osztályteremben. S mivel az intelligenciájuk és az ítélőképességük nem megbízható, nem engedhetem, hogy pálcát használjanak. Az ostobákhoz úgy tűnik, jobban illő a fizikai munka. Egyetértenek? – húzta fel a szemöldökét.

Egyiküknek sem volt kedve válaszolni.

- Az üstök nem lesznek maguktól tiszták! – gúnyolódott Piton professzor, és a fiúk végre az ajtó felé indultak. – Mr. Granger! – szólt a férfi, és Nathan megállt, közel a nyitott ajtóhoz. Mikor a többiek már kimentek, apja magához hívta.

- Gyere ide Nathan!

Hogy apja a keresztnevén szólította, Nathan vállában enyhült a feszültség. Visszasétált az íróasztalhoz és várt.

- Hogy érzed magad?

A kérdés kellemesen meglepte. – Jól vagyok – felelte.

Apja fürkészőn nézte, és valószínűleg elfogadta a rövid választ, mert bólintott, és az asztalán lévő, piros bájitalos fiola után nyúlt.

- Idd ezt meg! – szólt, és Nathan kezébe nyomta az üveget. – Ez Kalapkúra Bájital, és az elkövetkező három nap folyamán rendszeresen innod kell belőle.

Gőz szállt ki Nathan füléből a bájital utóhatásaként. Apja helyeslően bólintott.

- Minden este ide kell jönnöd érte vacsora után.

Nathan bólintott. – Köszönöm… - Majdnem hozzátette, hogy „apu”, de aztán mégse. Az új helyzet bizonytalanná tette, nem tudta, hogyan is viselkedjen a férfival, dacára annak, amit az anyja mondott. Először ostoba fajankónak titulálja, aztán meg ilyen apai. Hogy bánjon vele, mint tanárával, vagy mint az apjával? Hogy szólítsa?

- Gyere! – szólt az apja, kiragadva őt a töprengésből, és gyengéden az ajtó felé tolta. – Rád is várnak a piszkos üstök.

Együtt léptek be a bájitalterembe. Nathan felsóhajtott, amint meglátta, hogy ugyanannál a munkapadnál kell majd dolgoznia, ahol Malfoynak is. Nem akart csalódást okozni se anyjának, se apjának, de Malfoyt mélyen utálta. A szőke fiú azonban nem is figyelt rá, és ez nem is volt baj.

Munkához látott. Próbált a gondolataiba temetkezni, és amíg Malfoy jelenlétét sikeresen ki tudta zárni, addig apjáról ugyanez nem volt elmondható. Szeretett volna a terem végébe látni, ahol apját sejtette. Ez előbbi gyengéd bánásmód felébresztette benne a vágyat apja szabad lelke után. Ahhoz a Perselus Pitonhoz akart beszélni újra, szerette volna, hogy minden olyan legyen, mint amilyen a Csillagvizsgáló Toronyban volt, és hogy úgy is maradjon. Nathan sikálta az üstöt, és gondolatai a megannyi, még fel nem tett kérdés körül keringtek.

Türelem… Ez volt az, amit apja lelke kért tőle. Ugyanaz, amit anyja is kért, mielőtt elment, bár ő más varázslóra gondolt. Nathan Malfoyra pillantott. Ismeri ez a fiú vajon az ő apját, azt, aki a zord külső mögött rejtőzik? Nathan remélte, hogy nem. Azt akarta, hogy Piton azon része csak az övé legyen.

Megállt egy szusszanásnyi időre, hogy pihentesse fáradt karját. Apját nézte, s a férfi felpillantott, a tekintetük találkozott. Nathan fáradnak látta, és hirtelen bűntudatot érzett. Újra sikálni kezdett, hogy mihamarabb befejezzék a büntetőmunkát, és apja pihenni tudjon. Az én apukám… - mosolygott szeretettel.

Nem sokkal később székláb csikorgott a padlón. Nathan dolgozott tovább zavartalanul, de észlelte, hogy mellette megszűnik a mozgás, és Malfoy hirtelen abbahagyja a munkát. Ez felkeltette a figyelmét. Felemelte a fejét, s épp láthatta, hogy Malfoy könyörgő szemmel nézi Piton professzort. Meg volt elégedve, hogy apja szemében nem volt semmi együttérzés.

Növekvő érdeklődéssel figyelte az előtte kibontakozó jelenetet, a sikálásra már alig figyelt. Apja keresztfiára meredt, mire az lesütötte a szemét, és lassan újra dolgozni kezdett. Nathan gúnyosan elhúzta a száját, ugyanakkor meghallotta apja sóhajtását. S a férfi nemsokára már ott is állt a munkapadjuk előtt, eltakarva előlük a fényt.

- Azért vagyunk itt ma este, mert ti nem vagytok képesek megférni egymással – kezdte.

Nathanban - apja fáradt szemébe nézve – újra feltámadt a bűntudat, de elhessegette.

- Ugye tudjátok, hogy bármit tesztek is, az semmit sem fog változtatni a helyzeten?

Nathan látta a szeme sarkából, hogy Malfoy bólint. Ő maga apja bal fülére szegezte a tekintetét, nem bírván újra a szemébe nézni. Majd szintén bólintott.

- Nathan a fiam, Devon, és azt szeretném, ha akként is kezelnéd – mondta Piton a mardekárosnak.

- Igen, Perselus bácsi – mondta a gyerek, a suttogásnál alig hangosabban.

- És Nathan… Devon a keresztfiam, és szeretném, ha te ezt ugyanúgy elfogadnád.

- Igen uram – felelt Nathan kötelességtudóan

Talán túlságosan is kötelességtudóan, mert apja hosszan, jelentőségteljesen nézett rá. Nathan beharapta az alsó ajkát, ezzel mintegy bizonytalanságát kifejezve, és ez nyugtalanná tette apját.

- Úgy értem Nathan, hogy… - kezdte újra a férfi, de Nathan közbeszólt.

- Tudom uram, és megértettem. – Érezte, hogy lángba borul az arca. Szerette volna, ha apja most már visszamenne az íróasztalához, és lezárnák végre ezt a zavarba ejtő beszélgetést.

Gyorsan újra munkához látott, szemét az üstre szegezve. Nem is vette észre, milyen csendes lett a terem körülötte, míg csak újra sikálni nem kezdett. Összeszorította a fogát, és még keményebben súrolt.

Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után végzett, és az íróasztalhoz lépve jelentette:

- Tiszták az üstök, uram. Elmehetek?

Apja figyelmes tekintete megállt rajta. Nathan a zsebébe dugta a kezét, szemét a kőpadlón toporgó két lábára szegezte.

- Jól érzed magad?

Nathan megmerevedett egy pillanatra.

- Egy kicsit fáradt vagyok.

- Jól van – bólintott az apja. – Elmehetsz.

- Köszönöm, uram.

Nathannak meg se fordult a fejében, hogy várjon a barátaira, és őszintén megvallva, akkor jutottak eszébe, amikor belépett a hálóterembe. Nagyot sóhajtott, és átkozta magát, mert úgy érezte, nyafogós kisbabaként viselkedett lent a pincében. Piton professzor…, az édesapa… az apu… - Mindhárommal találkozott ma este, és ebbe belefájdult a feje. Lerúgta a cipőjét, lecibálta magáról a talárt, és ledőlt az ágyra.

Aludni – áldott öntudatlanságban, ez volt az, amire a leginkább szüksége volt. És az álmai talán elvezetik az „apuhoz”. Mosolyogva merült álomba.

~o0oOo0o~

Idővel a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. Nathan elhatározta: hagyja, hogy apja irányítson, és majd meglátja, mi sül ki belőle. Piton professzornak fogja szólítani, meg „uram”-nak, valahányszor a férfi Mr. Grangernek nevezi, de ha apja a keresztnevén szólítja, akkor majd ő… vagy nem szólítja sehogy, vagy…

Ez logikusnak tűnt.

Néha, leginkább lefekvés előtt, eltöprengett azon, hogy „apu”-nak vagy sehogy se… És latolgatta, mi lehet ebből…

Hogy mi lesz azután… Mert el tudta képzelni, hogy apja magához öleli, és elborítja szeretetével, elfogadásával. És azt is el tudta képzelni, hogy eltaszítja magától, és soha többé nem hívja másnak, csak Mr. Grangernek. Túl kockázatos ez az egész. És apja is megmondta, hogy türelmesnek kell lennie…

Az első héten türelmes is volt, ahogy három napon át engedelmesen megjelent apjánál a Kalapkúra Bájitalért, aztán eltöltött egy zavarba ejtő vacsorát a szüleivel szombaton, és probléma nélkül teltek a bájital órák is. Malfoy visszafogta magát, valószínűleg elrémítette a gondolat, hogy újra üstöket kell sikálnia. Nathan nem foglalkozott vele.

A következő szerdán az apjánál volt teán, és túlesett egy erőltetett beszélgetésen. Akkor éjjel fájdalmasan vágyódott újra az „apu” után, és azzal a reménnyel aludt el, hogy az álmai majd hozzá vezetik, és ha szerencséje van, még reggel is emlékezni fog a találkozásra.

Nathan elfogadta, hogy most már így fog folyni az élete, még akkor is, ha a legtöbb reggel csak kongó ürességet érzett. Megpróbálta ezt az ürességet kitölteni: játszott a barátaival és levelezett azokkal, akiket szeretett. Keresztapja volt annyira okos, hogy kerülte a Piton-témát, és ugyanígy tett Ron bácsi is. De úgy találta, mindez nemigen segít. Szüksége volt valakire, akivel beszélgethet az apjáról, így hát felkereste Lupin professzor irodáját.

- Itt van, Lupin professzor? – Az ajtó nem volt betéve. Nathan bekukucskált; a szoba üresnek tűnt. Eltökélte, hogy bemegy, de abban a pillanatban a szoba szemközti ajtaja kinyílt és Lupin jött be rajta, csak éppen Nathan apjának társaságában.

- Nathan? – nézett rá Lupin. Láthatóan meglepte a fiú ittléte.

- Jó estét, Lupin professzor – köszönt Nathan, aztán apja felé bólintott. – Helló…

Apja visszabólintott, aztán mindkét tanár csak állt, és várta, hogy Nathan nyilatkozzon, miért is jött ide.

- Ö…. én…. éppen a leckémet írtam, és… szeretnék valamit kérdezni.

Apja éles tekintettel nézett rá, és Nathant elfogta a nyugtalanság. Miért kellett apjának Lupinhoz jönnie éppen most, mikor ő is elhatározta, hogy felkeresi házvezető tanárát? Bosszantó.

- De holnap is megkérdezhetem az órán, uram. Jó éjszakát!

Kifordult az ajtón, mielőtt bármelyik varázsló tiltakozhatott volna. Nathan nem volt gyáva, és ezt nagyon is jól tudta magáról. Amit csinált, az pusztán azt bizonyítja, hogy türelmes és tud várni. Visszaindult a Griffendél-toronyba. Majd holnap kérdez valamit Lupin professzortól a házi feladattal kapcsolatban.

Pénteken hosszasabban ölelte anyját, mint máskor. Hermione megcsókolta a homlokát. Nathan szempillája remegett.

- Mi a baj? – kérdezte anyja aggódva.

- Semmi – felelt Nathan. – Hiányoztál.

- Minden rendben van közted és apu között?

Az a kis szó fájt ugyan, de Nathan megpróbált mosolyogni. – Igen.

Hermione úgy tűnt, megelégszik ezzel a válasszal, és fia érzéseinek szondázását későbbre halasztotta, bár az oldalát fúrta a kíváncsiság.

A családi vacsora azon a hétvégén távol állt az életszerűtől, még inkább, mint az előzőek. Anyja nem a megszokott módon viselkedett, és Nathan azt gondolta – nem először -, hogy talán egy másik dimenzióban ébredt fel. Önmaga volt, Nathan Granger, de a világ körülötte mintha egészen másféle lenne, mintha egy filmet nézne. Ez megmagyarázná, hogy a Piton professzor szobájában elköltött vacsora miért olyan, mintha teljesen szokványos dolog lenne hétvégenként. Akár itt van az étkezés, akár a nagyteremben, Nathan számára az élmény ugyanaz.

Nathan figyelmesen szemlélte anyját. Titkol valamit? A hallgatása általában azt jelenti… Vagy talán ő maga – Nathan - nem viselkedik ebben a valóságban úgy, mint szokásosan, és erre mindjárt fény is derül? Anyja udvarias volt, mint mindig, de túl csöndes, és az egész este azzal telt, hogy a szülei mindenféle hétköznapi dologról kérdezgették. Vajon azt találgatják, az-e valójában, akinek mondja magát?

De hát ez nem egy film…

Mi folyik itt?

- Nem tudok jönni a jövő héten – mondta anyja, miután eltűntek az edények.

- Miért nem? – kérdezte Nathan növekvő méltatlankodással.

- Lesz egy konferencia Madridban jövő héten – felelt Hermione és mosolygott. – William és én előadást fogunk ott tartani.

- Ó… - Nathan nem akarta, hogy anyja elmenjen, de nem talált szavakat a tiltakozáshoz.

Bezzeg az apja… - A többi találkádat is elhalasztod?

Anyja figyelmen kívül hagyta a különös kérdést, és csak Nathanra nézett. – Mit hozzak neked Spanyolországból?

- Hát… Egy kardot? Egy királyi kardot! – Nathan mosolygott, örült az ismerős, meghitt játéknak. Valahányszor anyja elutazott valami konferenciára, őt meg otthon hagyta, mindig megkérdezte, mivel jutalmazza, ha jól viselkedik, míg ő távol van. Ezért aztán Nathannak egész gyűjteménye volt Európa minden részéből származó kulcstartókból.

- Egy királyi kardot? – Hermione gondterhelt arcot vágott. – Az nehéz ügy lesz. Feltételezem, tudod, hogy királyi kardot nem lehet venni? Párbajban kell a királytól elnyernem!

Nathan mosolygott anyja bolondozásán. Már épp készült visszavágni, mikor apja megelőzte.

- Nem tanácsos, ha a választott lovagod egy mugli.

- William majd segít kiválasztani a kardot, mami. Ő majd tudja, melyiket kell megvenned – mondta Nathan az anyjának, és egy ragyogó mosolyt kapott válaszul.

Apja ezután némaságba burkolózott és távolságtartó maradt. A szokásos heti tea alatt hűvösebb és kimértebb volt, mint egyébként – ha ez lehetséges. Nathan elcsodálkozott ezen. Aztán arra gondolt, mivel is érdemelte ezt ki. Valami folyik itt, ő pedig nem tud rájönni, micsoda. A legutolsó családi vacsora óta Nathan nem csinált, nem mondott semmi olyat, amivel megbánthatta volna apját – ő legalábbis úgy emlékezett, hogy nem, de ilyesmit sosem lehet tudni Piton professzornál.

Talán azért olyan feldúlt, mert anyja nem tud eljönni a következő hétvégén. Ez lehetséges, így hát a következő vasárnap Nathan odament apjához a nagyteremben ebédnél.

- Az irodájában vagy a lakosztályában találkozunk ma este? – kérdezte, mert nem tudta hogy lesz a találkozás anyja távollétében.

- Minek? – kérdezte apja a szemöldökét összehúzva.

Nathan is összeráncolta a szemöldökét. – Hát vacsorára! – emlékeztette apját ingerülten.

- Anyád nincs itt.

- De én itt vagyok! – jelentette ki Nathan. – És maga is!

Nos, ez alighanem kissé goromba volt, de Nathannak kiszaladt a száján, mielőtt gondolkozott volna. Mindazonáltal undok válasz helyett egy gyengéd pillantást kapott.

- A lakásomon, ha ugyan tudod az utat.

- Tudom – felelt Nathan és visszament a Griffendél asztalához.

Gondolt rá, hogy ezek után mégsem megy el, de végül mégis elment. Kínos-hallgatag, furcsa este volt.

Visszatekintve – azóta, hogy megátkozta magát – a dolgok mindig ellenkezőleg történtek ahhoz képest, ahogy Nathan remélte. Tudta, hogy mindez ábránd, de mégis: mosolyt akart csalni az apja ajkára, tréfálkozni vele, aggodalomra okot soha nem adni. Ez az év úgyis olyan vacakul kezdődött, mint azelőtt még sohasem.

Bebizonyítandó, hogy nem olyan rosszak a következtetései, Nathan a rendes teaidőnél jóval korábban ment apjához. Sajnálattal látta, hogy a férfi az asztala fölé hajol, a temérdek könyv és pergamen meg szinte elborítja.

- Ha túl elfoglalt, elhalaszthatjuk a mai találkozót – ajánlotta fel. És fájó érzéssel vette tudomásul, hogy apja megfontolja az ajánlatát. Nem akart csak egy kipipálandó feladat lenni a férfi ütemtervében.

- Nem. Szünetet tartok – jött a kissé megkésett válasz. Így hát átsétáltak az apja lakrészébe, a manók pedig felszolgálták a tehát, szokás szerint.

Nathan próbált igazi beszélgetést kezdeményezni, de csak mormogást vagy egyszavas válaszokat sikerült apjából kicsikarni. Az „édesapa” egyáltalán nem volt jelen – az „apu” pedig végképp nem, sehol. Nathan egy pillanatra sem volt képes érzékelni.

A Griffendél-toronyba kellett volna visszamennie, de Nathan másképp döntött. A Csillagvizsgáló Toronyba készült, de egyedül nincs értelme. A léptei meglassultak, végül megállt.

Mert az ő apukája nem lesz ott a Csillagvizsgáló Toronyban.

Az ő apukája Piton professzor testében raboskodik, ő meg éppen a pincében van.

Nathan körülnézett, és rájött, hogy azon a folyosón áll, ahol az a nagy ablak a gyönyörű tájra, az erdőre, Roxmorts falura néz. Ez volt a kedvenc helye a kastélyban, ahol sokszor időzött, ha zavartalanul akart gondolkodni. Leült a párkányra, nézte, hogy fújja a szél a fákat, rázza a havas leveleket a hideg estében.

Türelem, türelem. Ez mindig is a gyenge pontja volt. Miért olyan nehéz ez? Nathan tudta, apja csodálatos is tud lenni, ha akar, hisz legbelül olyan! Mióta felébredt, nem először gondolt arra, hogy újra kimondja magára a bűbájt, hogy szabad legyen a lelke, csak egy éjszakára, és apjához rohan, hogy megmondja neki, siessen, és találjon valami megoldást erre az egészre, mert Nathan már nem bír tovább várni.

Már elfogyott a türelme. Időpocsékolás várni, és már úgyis sok időt vesztettek. A türelem sehová sem vezet. Sehová!

Az ablakhoz nyomta a homlokát, hogy érezze a kinti hideget, és figyelte, hogy lélegzete nyomán homályba borul a lenti táj.

Fáradt volt. Felhúzta az egyik lábát, a másikat lóbálni kezdte. Belefáradt a várakozásba. És abba, hogy e várakozás rendre alaptalannak és hiábavalónak bizonyul.

Végtelenül kimerültnek érezte magát.

~o0oOo0o~

Perselus nagyot sóhajtott.

- Kezdem azt hinni, élvezed az üstsikálást.

A fiú erre a megjegyzésre abbahagyta a láblóbálást, de aztán lassan újra kezdte.

Perselus közelebb jött, és folytatta: - Biztosan tudod, hogy nem kéne itt lenned. – Alakja eltakarta a szemközti falon lobogó fáklya fényét. A láblóbálás újra megállt. – Szóval csak az a kérdés, hogy ennek ellenére miért vagy itt?

- Ezen a folyosón sose őrködik más tanár? – nézett fel a férfira Nathan, és hozzátette: - Miért kell mindig a professzor úrnak erre jönnie?

Perselus közelebb lépett, a kihívó szavak felingerelték. – Mit keres itt, Mr. Granger?

- Nézem a roxmortsi fényeket – felelte a fiú, és újra az ablak felé fordult -, … uram.

- Miért? – jött a sürgető kérdés.

- Csak – felelt Nathan, és tovább lóbálta a lábát.

Perselus türelme fogytán volt, rámordult a gyerekre: - Csak miért?

- Hát csak.

Pimasz kölyök – gondolta Perselus. – Ne tegye próbára a türelmem, Mr. Granger!

A gyerek most elfordult az ablaktól, és szembefordult vele, ami – úgy tűnt – nagy erőfeszítésébe került. Nathan vonakodó mozdulata kifejezetten sértő volt, és Perselus nem volt elragadtatva. A fiú arcába nézett, látta, hogy a tekintete meghazudtolja a nyugodt mozdulatokat. Nathan megszólalt:

- Ön túl türelmes, uram. – Majd felállva hozzátette: - Az enyém már elfogyott. – El akart surranni, de Perselus elkapta a talárját.

- Csak ne olyan sietve! – Megragadta Nathan karját, és a fiút maga felé fordította. – Ha kérdezek valamit, elvárom, hogy válaszolj! Ne gondold, hogy rád nem vonatkoznak ennek az iskolának a szabályai, és hogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz! – Szünetet tartott, figyelte fia arcán a hatást. – Nem fogom tűrni ezt a szájalást! Az apád vagyok, és tisztelettel tartozol nekem!

Nathan kirántotta magát a szorításból. – Most egyszerre emlékszel? – Perselus csak nézte Nathan indulattól kitágult orrcimpáit. – Ha azt akarod, hogy engedelmeskedjek neked, meg hogy legyek barátságos a keresztfiaddal, akkor egyszerre az apám vagy?

Perselus akarta volna mondani, hogy vigyázzon a szájára, ha vele beszél, de összeszorította az ajkát. – Nem vagy igazságos! Épp most töltöttünk együtt egy órát, talán nem? Te…

- De mintha ott se lettél volna! – jajdult fel a fiú. – Nem is beszélgettünk azóta, hogy…

A gyerek fájdalmas pillantására Perselus úgy érezte, elfogy körülötte a levegő, és a fia lelkéhez vezető ajtó bezárul.

Nathan lehajtotta a fejét, próbálta összeszedni magát, és Perselus csak arra bírt gondolni, hogy… mi? Mi fáj olyan nagyon a fiának? Mit tett, amivel így megbántotta?

- Nathan…

Egy tágra nyílt, fényes szempár nézett fel rá.

- Kérlek, apu… Kérlek… - suttogta könyörögve Nathan, és szemét le sem vette Perselusról,

teljesen lerombolva annak ellenállását.

- Mi a baj? – sürgette Perselus a választ, és közelebb lépett a kétségbeesett fiúhoz. Köré fonta a karját, és tartva gesztusa következményétől szorosan ott tartotta.

- Én türelmes voltam. Igazán. Vártam, ahogy megígértem, de nem hiszem, hogy… Apu, én nem akarok tovább várni! Kérlek, ne menj el!

Perselus a fiú haját simogatta, és úgy tűnt ez lenyugtatja ezt a hatalmas érzelmi hullámverést. Perselus nemigen értette, amit Nathan dadogott, de tudta, hogy a fiúnak időre van szüksége ahhoz, hogy újra összefüggően, világosan tudjon válaszolni a kérdésekre.

Várt. Látszólag mozdulatlanul, de belül feszülten várt. Mozdult volna, de Nathan könyörgött, hogy ne…, és ő pontosan értette ezt, de mi volt ez az egész a várással meg a türelemmel? Nem mozdul, és nem engedi el a gyereket, de hogy segítsen neki? Érzelmi dolgokban sohasem volt otthon.

Csak tartotta a fiút, álltak csendben, és Perselus remélte, hogy helyesen cselekszik. De csak reménykedni tudott.

Nathan jobbról balra fordította az arcát az apja mellén, de az ölelése éppoly szoros volt, mint addig. Perselus tett egy mozdulatot annak jeleként, hogy szeretné újra felvenni a beszélgetés fonalát.

- Mi ez az egész, Nathan?

- Hiányzol, apu… - felelt a fiú. Perselusnak fogalma sem volt, mit jelenthet ez.

- Hogy érted, hogy hiányzom neked? – próbálkozott

- Azt reméltem, hogy sose veszítlek el… Azt hittem, velem leszel, ha felébredek, de aztán olyan volt, mintha te sose lettél volna ott a Csillagvizsgáló Toronyban!

Perselus önkéntelenül megmerevedett annak a helynek az említésére. Nem akarta, hogy Nathan tudjon arról a sorsfordító eseményről. Nem engedheti! Perselus teljesen elhűlt; le akarta fejteni magáról a fiú karját. Semmi szükség rá, hogy a fia is átérezze azt a lélekölő hidegséget…

Eltolta magától Nathant a vállánál fogva, de csak hogy a szemébe tudjon nézni.

- Beszélhetünk róla? – kérdezte a fiú.

Nem! – gondolta azonnal Perselus. A válasz egyértelműen kiült az arcára.

- Te egyáltalán nem emlékszel, ugye?

Hogy felejthetném el…

- Te aludtál. Csak a lelkünk volt ott. Nem emlékszel, hogy kivittél a gyengélkedőről? És hogy felmentünk a Csillagvizsgáló Toronyba?

Perselus ráncolta a homlokát, nem értette, hogy jön ide az az éjszaka, mikor Albust…

- Annyira klassz voltál! – A fiú mosolygott. – Álltunk a szélben. Arról meséltél, milyen volt, mikor elsőéves voltál. Meg a repülésről. Meg mikor elvesztetted az uralmad a seprűd fölött, és

berepültél a fák közé, és aztán egy éjszakát kellett a gyengélkedőn töltened, mert eltörött a lábad…

Perselusnak elkerekedett a szeme, Nathan meg – rá nem jellemző módon - kuncogni kezdett.

- Ki mondta ezt neked? – kérdezte hirtelen a férfi, elképedve attól, hogy Nathan tud erről a gyerekkori eseményről.

Nathan elkomolyodott, de a mosoly azért nem tűnt el az arcáról.

- Te mondtad, de nem emlékszel, ugye? – Lassan eltűnt a mosolya. – Aludtál. Neked az csak olyan volt, mint egy álom, csak hát nem az volt. A lelked ott volt az enyémmel együtt. Én mindenre emlékszem, mert én nem aludtam a bűbáj miatt. Én mindenre emlékszem. Nekem nem volt álom.

Perselus kezdte felfogni, miről beszél Nathan, de valami nem stimmelt.

- Igen, együtt volt a lelkünk, de nem jöttünk el a gyengélkedőről.

- Tényleg nem, amíg te is csak a varázslat miatt voltál velem, de aztán eljöttünk, mikor aludtál – mondta Nathan. – Te voltál, aki az egészet elmagyaráztad. Amikor a test alszik, a lélek szabad. A mami is ott volt, de ő nem jött velünk a Csillagvizsgáló Toronyba.

Nem túl meggyőző magyarázat. Amit Nathan mondott, az olyan, mintha Sybill Trelawney-tól tanulta volna. Perselus már nyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de aztán mégsem szólt, mert szöget ütött a fejébe valami.

Honnan tud Nathan arról az elsőéves kori balesetről a seprűvel?

- Nem hazudok – erősködött Nathan. – Ott voltál velem, amíg aludtál.

- Én… kezdte Perselus. Hogy is hihetné ezt el? És hogy kételkedhetne?

- Elmúlt a takarodó. – Időre van szüksége. – Folytatjuk majd ezt a beszélgetést megfelelő időben. Most már aludnod kell.

- Úgy reméltem, hogy emlékezni fogsz… - A csalódottság éket vert közéjük, egyszerre mintha kihűlt volna a levegő, s a gyerek kihúzta magát az ölelésből. A tekintete éppoly hideg volt, mint körülöttük a kastély levegője. Nathan elfordult, úgy kérdezte: - Mikor kell büntetőmunkára mennem, uram?

Perselus szívébe a teljes veszteség érzése kúszott. Sóhajtása hangosnak tűnt a csendes folyosón. – Nem akarok több büntetőmunkát adni neked, Nathan. – Csak bámulta a fia tarkóját, próbálta kitalálni, mire gondol. Meg akarta érteni, mi romlott el, hogy miért érzi magát Nathan oly elvesztettnek, de ennek nem most volt itt az ideje.

- Tíz pont a Griffendéltől – mormolta. – Visszakísérlek a klubhelyiségbe. – Kezét a fiú vállára tette, úgy nógatta, hogy engedelmeskedjen, és elindultak az üres folyosón.

Amit Nathan elmondott, tényleg olyan, mintha álmodta volna. Perselus annyit hajlandó volt elhinni, hogy együtt voltak, mert ez a gondolat saját kívánságával teljes összhangban állt, de hogy megnevettette a fiát… nos, ez teljesen hihetetlen volt a számára.

Lepillantott a mellette ballagó fiúra. Perselus vágyott rá, hogy együtt nevessen a fiával, ugyanannyira, mint arra, hogy valóra váltsa az álmait, de az az álombeli férfi sosem lehet valóságos – nem tudta, hogyan azonosuljon vele.

Letörtnek érezte magát; ez olyan érzés volt, amit már hosszú ideje megszokott és elfogadott. Ezen nem változtat semmi, ettől nincs szabadulás, vezeklésben kell töltenie az egész életét.

Figyelte Nathant, ahogy belép a toronyba, a megereszkedett vállát, a lehajló fejét, és ez olyan volt, mintha gyomron vágták volna.

Összetörte a fiát, és Nathan nem csinált semmit, amiért büntetést érdemelt volna. Ez történik azokkal, akik közel akarnak kerülni hozzá. Ahogy ment egyedül a folyosón, Perselus ráébredt hogy valamiképpen kiüresedett: mert a szívét a kis kezek kegyelmére bízva hátrahagyta a fiánál.

Később, az ágyában hánykolódva, képtelenül arra, hogy békére leljen, ha lehunyta a szemét, egy újabb csalódott tekintet tolakodott az elméjébe, és Perselus tudta: képtelen lesz pihenni, míg tart mindez a gyötrelem.

Már kezdettől fogva tudta, hogy el fog jönni ez az idő, bár emberfeletti erővel harcolt ellene. Elért odáig, ahonnan már nincs visszaút, ahol már a fia boldogságától függ élete. Nem harcol többet. Már sohasem lesz a régi, és ezt tudta is.

Most már együtt lélegzik Nathannal. Meghalna érte, vagy – Merlin segítségével – megpróbál élni érte.