Author's Notes for English-speaking readers: This is a repost of a story I've written between 2012 and 2014. Sorry 'bout all the spam this will cause in your mailboxes...

Megjegyzés: A Völgyzugolyi történet első, kezdetleges verzióját 2006 körül kezdtem el írni. Egyik saját karakterem, Elentirmo (régi nevén Cúthalion) köré épült-íródott-bonyolódott az egész történetsorozat. Éveken át tettem közzé belőle kisebb-nagyobb "szeleteket", és ezalatt karakterek, történetszálak, koncepciók és események egyaránt változásokon, fejlődésen, teljes átdolgozáson mentek keresztül. Többször is megesett, hogy "legyalultam" minden, a VT-sorozattal kapcsolatosan online fellelhető forrást, mert újra akartam kezdeni az egész munkát. Aztán ez valahogy minden alkalommal megakadt.

Most azért teszem közzé a 2012 és 14 között íródott első, viszonylag teljes Kincsvadászok-szövegváltozatot, mert egyrészt kértétek tőlem, másrészt nem tűnik fair dolognak, hogy az, amivel anno annyit dolgoztam, és tulajdonképpen teljes, élvezhető(?) egésznek tekinthető, most a laptopom egyik eldugott mappájában porosodik, és senki ne férhessen hozzá.

Három dolgot szeretnék leszögezni, mielőtt tovább olvasnál...

Egy: 2014 óta nagyon sok mindent megváltozott a karakterekkel és a történettel kapcsolatos elképzeléseim terén. (Cúthaliont azóta nem Cúthalionnak hívják, Erestor visszakerült a „hagyományos" szerepébe, stb.). Nagyon kevés részlet van, amit ma is ugyanúgy képzelek el, mint ahogy a történetben megjelent – és ez hatványozottan igaz a lore-hűségre. Ha valamelyik később íródott, angol nyelvű történetemnek is adsz egy esélyt, abban sokkal Tolkien-hűbb és részletesebben kidolgozott koncepciókkal fogsz találkozni.

Kettő: A szövegeket nem javítottam át sem stílus, sem fogalmazásmód terén, ugyanolyan stílusban és formában látjátok őket megjelenni, ahogy régen.

Három: Az új szövegszerkesztőm nem volt hajlandó megőrizni a régi szövegek 90%-ának formázásait, ezen oldal szövegszerkesztője pedig hidegvérrel legyilkolta a maradék tizet. Ezért sajnos le kell mondanunk/mondanotok a magyar helyesírás szabályainak megfelelő, szép szövegtagolásról és párbeszédről.

Jó olvasást!

Laerthel

Rövid összefoglaló / változatlan, 2012-es formájában / :

Cúthalion, az ifjú tünde sosem ismerte a nélkülözést; Elrond nevelt fiaként világéletében természetesnek vette, hogy puha ágyban alhat, drága fegyverekkel játszadozhat és bármit azonnal megkap, amit csak kíván. Tündérmesébe illő élete azonban egy nap fenekestül felfordul egy csapat különös északi ember érkezésével, akik Kószáknak nevezik magukat. Két fogadott bátyja, Elladan és Elrohir időről időre eltűnnek, farkaslovasok ólálkodnak a vidéken, nevelőapja tornyát mágusok és összeesküvők látogatják, egy rég elfelejtett gonosz hatalom feltámad hamvaiból...

Cúthalion barátságot köt Aragornnal, a halandó emberrel, és közös erővel keresik a rejtély megfejtését. Vajon a bizalom ereje elegendőnek bizonyul annyi halálos veszéllyel szemben?

Szerkesztői megjegyzés 2018. 03. 13-án: A Prológust levettem, mivel - tüzetesebb átfésülés után - több helyen nem egyezik a későbbi fejezeteken végigvitt történetszálakkal.


KINCSVADÁSZOK

I.

Cúthalion hátravetődött, és fürgén kivédett két csapást, miközben puha bőrcsizmájának talpa fogást keresett a talajon. Nedves fűcsomók surrogtak a lába alatt, ahogy próbált bármiféle támponthoz jutni.

A reggeli napfény élesen tűzött le a küzdőtérre, szellő nem fújt. A fák lombjai közt élénken röpdöstek Völgyzugoly színpompás vadmadarai. Cúthalion szerette lesni őket, de jelen pillanatban ügyet sem vetett rájuk. Ólmos fáradtságot érzett a lábában, ám erről sem volt hajlandó tudomást venni. A győzelem gondolata lebegett a szeme előtt, mint egy varázslatos látomás, és az ellenséges penge mágnesként vonzotta a figyelmét. A küzdőtéren keresztbe-kasul rohangálva (a külső szemlélő számára szinte röpködve) olyan könnyű volt hinni a saját különlegességében...

A pillanat elszállt, ahogy Erestor egy villámgyors kardcsapással eléje került, kicselezte, és álla alá nyomta hideg mithrilpengéjét. Cúthalionban bennrekedt a levegő, és leeresztette a kardját. Erestor gunyorosan mosolygott.

-Többre lesz szükséged, Thal, ha le akarsz győzni.

-Akkor legközelebb többet kapsz – vágta rá Cúthalion. Ügyet sem vetett az ifjú gúnyolódására; tudta, hogy nem gondolja komolyan.

-Nem kétlem – Erestor felnevetett, és a barátja vállára csapott. - Ez szép volt. Fejlődsz. Ha így haladsz, hamarabb mehetsz terepre, mint Orophin.

Cúthalion arca felragyogott. Sehová sem vágyott jobban, mint a terepre – igaz, békeidőt éltek, aligha lehetett ork támadásra számítani. Ennek ellenére a Völgyzugolyban nevelkedő ifjak szemében az őrszolgálat tagjai legalább akkora hősök voltak, mint az Óidők nagy hadvezérei, akikről csak esténként hallhattak a regékben. Ilyenkor a Tűz Csarnokát aranyfény töltötte be; Lindír, a mesélő elhelyezkedett a roppant kandallók előtt, a ház népe köré telepedett, és hallgatta a történeteit. Néhanapján maga Elrond úr is mesélt, akkor még érdekesebb dolgokról volt szó. A harcos-növendékek feszülten figyeltek, szinte itták a szavait. Kiváltképp Cúthalion, aki a nevelt fia volt, és akinél jobban talán a saját gyermekei sem szerették.

A fiú kívánni sem kívánhatott volna magának szerencsésebb sorsot. Elrond saját gyermekeként tekintett rá, két ikerfia, Elladan és Elrohir pedig kistestvérként. Az ikrek már tagjai voltak az Őrségnek, és Cúthalion őszintén remélte, hogy egyszer majd ő is az oldalukon küzdhet. Elrond leánya, Arwen pedig Lothlórienben nevelkedett; a fiú ritkán láthatta őt, de ha találkoztak, jókat beszélgettek. Arwent is szerette, mert bölcs volt, nő létére kiválóan értett a víváshoz, és sosem ugratta őt, ahogy néha fogadott bátyjai tették.

Erestor nem egészen egy éve csatlakozott az Őrséghez. Csupán egy évtizeddel volt idősebb Cúthalionnál aki alig töltötte be a tizenkettőt, de Völgyzugolyba érkezése előtt sokat utazott, és hosszas üldöztetésben volt része a kósza ork-csapatok jóvoltából. Hátborzongató történeteket mesélt Cúthalionnak a kinti világról, de őt ez nem rémítette meg, inkább kíváncsivá tette. Erestor elbeszéléseiből hallott a kószákról is: a vitéz emberekről, akik a Brí-vidék határait őrzik, s a Vadont járják, hogy kitudják, ki a felelős az utóbbi időben ismét elszaporodott fegyveresek pusztításáért. Erestor nagyravágyó természetű volt ugyan, és kissé gőgös, de Cúthaliont kedvelte. Gyakran elmaradt az őrségtől, hogy kardvívásra tanítsa.

Cúthalion furcsa élénkséget érzett, miközben a városba vezető ösvényen sétáltak. Tagjaiba edzés után példátlan módon visszatért az erő, és ismét érezte azt a kis pezsgést, ártalmatlan indulatot, ami lehetővé tette, hogy minden nap ugyanolyan lankadatlan elszántsággal és lelkesedéssel álljon ki a jóval erősebb és tapasztaltabb ellenféllel szemben. Tett néhány lépést, és szaladni kezdett. Felkacagott, ahogy rádöbbent, milyen élénk. Erestor követte; úgy vágtattak keresztül az erdőn, mintha frissen ébredtek volna, s a reggelire hívó csengő ösztönözné sietségre a lábukat.

Mikor a legközelebbi tisztásra értek, Cúthalion a barátja elé került, szembefordult vele, és megvetette a lábát. Kezében szemfényvesztő gyorsasággal villant a kard.

-Hadd próbáljam újra – mondta. - Még van bennem erő.

Erestor szeme furcsálkodva villant, de túl büszke volt a tanakodáshoz. Fegyvert rántott, és néhányszor megforgatta a levegőben, laza és nyugodt, begyakorolt mozdulatokkal. Cúthalion várt. Különös bizsergést érzett a testében; olyan erőt, amit eddig soha. Kardját életében először érezte a keze meghosszabbításának, mintha a fegyver is a része lenne, szervesen hozzá tartozna. Különös lelkesedés kerítette a hatalmába; Erestor alakja elhomályosult előtte, csak az ellenséges kardot látta. Nem félt. Élőnek érezte magát; elevenebbnek, mint valaha.

Erestor a támadó kígyó ügyességével suhintott felé. Cúthalion védett; de nem erőből, ahogy szokott, lehetőséget adva ezzel az újabb támadásra, és szép lassan kiszorulva a küzdőtérről. Könnyed mozdulattal félresöpörte a pengét, egyet csavart rajta, és a másik oldalról támadott, mielőtt Erestor akár meglendíthette volna a karját. Ellenfele hasonlóképpen védett, de Cúthalion már támadott is újra. Életében először végre barátja előtt járt egy lépéssel. Erestor jóval erősebb volt nála, ám ő természetfeletti gyorsasággal hadakozott. Egy csapás, még egy csapás, egy csavar és újabb csapás, és már át is táncolt a másik oldalra, kis híján a barátja háta mögé kerülve. Erestort csak lélekjelenléte mentette meg. Hosszú, kemény vágással hárított. Cúthalion kezében megrezzent a kard, de nem engedte meg magának, hogy tétovázzon, ez egyszer nem – újabb csavart vágással fordította meg a harc menetét. Szilaj táncukban hol összefonódtak, hol eltávolodtak egymástól, de egyikük sem bírt a másikkal.

Óráknak tűnő hosszú idő múlva Cúthalion szívdobbanásnyi késést fedezett fel Erestor ellencsapásaiban. A barátja fáradt, bár ennek alig adta jelét; teljes erőbedobással küzdött, és ez még mindig elég volt, hogy megállítsa őt. A fiú azonban még érezte magában lappangani az újonnan felfedezett erőt; az Őrségre gondolt, hogy újra feltámassza magában, a hősök hosszú sorára, akik közé ő tartozni szeretne. Most van itt a pillanat. Már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy legyőzze Erestort. Képes rá...

Villámgyors csavarral tért ki oldalra. Erestor megpördült és hárította. Cúthalion még egyet csapott... még egyet... és még egyet. Erestor bal felé hajolt – és ebben a másodpercben megtörtént.

Cúthalion egy utolsót csapott, barátja hárította; erre a fiú démoni ügyességgel megpördült, és az ellenkező irányból Erestor álla alá nyomta a pengéjét.

A nap, a szél és a madárfütty úgy villant be Cúthalion tudatába, mintha most érezné őket először. A csend, az elszántság és a harc légbuboréka kipukkadt körülötte, és ő különösnek, oda nem illőnek érezte magát; mintha nem is övé lenne az a fáradtságtól reszkető kar, sajgó láb, és a hideg acélpenge, amely Erestor lüktető torkának nyomódik, s kis híján felvérzi.

Cúthalion hátralépett, és ugyanolyan hitetlenkedve bámult a barátjára, mint ő rá. Aztán leeresztette a kardját, hüvelyébe dugta, és dallamos hangon felnevetett. Erestor egy darabig csak nézte, aztán ő is bekapcsolódott a nevetésbe. Különös, szaggatott mozdulattal eltette a kardját.

-Nocsak – szólt. - Úgy látszik, alábecsültem uraságodat.

Cúthalion pislogott; még soha senki sem szólította uraságomnak. Erestor még mindig nevetett.

-Még sosem tudott lefőzni egy tizenéves kölyök; és a nyakamat rá, hogy ez volt az utolsó alkalom. - Összeborzolta Cúthalion kócos, fekete haját. - Menjünk, barátom; vén már a reggel, és én megéheztem. És elfáradtam. Hosszú ideje először elfáradtam. Ezt nem felejtem el neked.

Együtt indultak tovább az ösvényen; Cúthalion kihúzta magát. Úgy érezte, a föld felett lebeg, bár azt is tudta, hogy még távolról sem közelíti meg Erestort. Győzelmére ő maga éppúgy nem számított, mint a barátja, és nem lehetett biztos benne, hogy a közeljövőben meg tudja ismételni. Erestor már tudja, kivel áll szemben, és ennek megfelelő harcmodort fog használni. Gyanította, hogy nemsokára számos kék-zöld folttal lesz gazdagabb.

A reggelizőasztalok már kis híján tele voltak, mire megérkeztek. Cúthalion a főasztal felé indult, hogy megkeresse Elrondot, de félúton megtorpant – apja mellett, ahol máskor ő, vagy valamelyik bátyja szokott helyet foglalni, most komor arcú, fekete köpenyes ember ült. Éber szemébe sötét tincsek lógtak, arca enyhén borostás volt, de még viseltes külseje ellenére is látszott, hogy nemes ember.

Erestor összerezzent, mintha szúnyog csípte volna meg.

-Ez a kószák vezére – suttogta. - Arathorn!

Cúthalion szemügyre vette Arathornt. Nagyjából olyan volt, amilyennek képzelte, váratlanul azonban észrevett valami még érdekesebbet: öt hasonló, fekete köpenyes kószát, akik az egyik kisebb asztal körül ültek.

-Nézd! - súgta, és oldalba bökte Erestort. Barátja épphogy csak odapillantott, már vonszolta is maga után.

-Gyere! - nógatta. - Én ismerem ezeket az embereket; éltem közöttük. Talán megtudunk tőlük néhány újdonságot.

Ahogy az asztalhoz léptek, öt éber szempár szegeződött rájuk. Cúthalion a szélen ülő fiút nézte: sápadt, de elszánt arcú siheder volt, annyi idős lehetett, mint ő. Oldalán meztelen kard függött, és Cúthaliont enyhén megcsapta az irigység szele. Ez nem igazság... ő még éveket edzhet, mire kiérdemli Völgyzugoly Őrének tisztségét.

-Megismersz még, Agerwaen? - tudakolta Erestor gunyorosan. A középen ülő ember felkiáltott:

-Erestor! Szavamra, azt hittem, sosem látlak többé!

-Akárcsak én – a tünde elmosolyodott, és leült az emberekkel szemben. Cúthalion követte a példáját, kíváncsi tekintetét le sem véve az emberi ifjúról.

-Ő Cúthalion, Elrond nevelt fia – mutatta be hanyagul Erestor. - Thal, ők Agerwaen, Arond, Haleth és Tharian, Arnor elveszett lovagjai, ő pedig – a sihederre mutatott -, Arathorn fia, Aragorn.

Aragorn végre felemelte a tekintetét, és Cúthalion szemébe nézett. Az ifjú saját érdeklődését látta visszatükröződni rajta.

-Mi újság Északon? - tudakolta Erestor. Agerwaen sóhajtott, és szomorúan csengett a hangja, ahogy válaszolt:

-Mind ezt kérdezik Keleten és Nyugaton, és fáj a szívem, hogy senkinek sem tudok kedvező választ adni.

-Hát semmi sem változott? - Erestor hangjában kétely és nyugtalanság bujkált. - Ha most akarnék eljutni Arnorból Völgyzugolyba, ugyanúgy lándzsával vernék a nyomomat?

-Nem, barátom – felelte Haleth -, el sem jutnál idáig.

-Hacsak szárnyad nem nő – tette hozzá Tharian. - Igenis változott a helyzet. Rengeteg minden változott, de csak rosszabbra. Egy névtelen árny tartja rettegésben Arnor és a Bakacsin-erdő vidékét. Az erdőtündékkel való szövetségünk haldoklik, lassan senki sem él Thranduilon kívül, aki emlékezne rá. A legjobb harcosaink tűnnek el járőrözés közben, hogy aztán porladó csontvázként kerüljenek elő. Azt beszélik – Tharian lehalkította a hangját -, hogy maga Szauron árnya az. S én készséggel elhiszem, tekintve, hogy másnak aligha lenne hatalma megfélemlíteni, egymás ellen ugrasztani a népeket. Suhatag kapuit lezárták, ott dúl Szmóg, a sárkány... a megmaradt törpök hallani sem akarnak arról, hogy segítsenek nekünk. A tündék behúzódtak az erdeikbe. Tó-Város elvan magában. Egyetlen szövetségesünk sem maradt Völgyzugolyon kívül, és Elrond úrnak sincs akkora hadereje, hogy megtarthassuk Arnor erdeit. Földönfutók leszünk...

-Valami történni fog – felelte Erestor. - Valaminek történnie kell. Völgyzugoly ereje nagyobb, mint hinnéd, de ne várd, hogy Elrond első szóra rendelkezésetekre bocsássa a harcosait. Lehet bármilyen nemeslelkű, ha a saját hazája biztonságáról van szó, nincs nála számítóbb hadvezér.

-Ennek így is kell lennie – sóhajtott Agerwaen -, de attól tartok, ha nem segít, a számításai a bukásunkba kerülnek. Több ezer katonára van szükségünk. Átérezzük a gondotokat, de itt kell maradnunk addig, míg meg nem kapjuk, amit kérünk. Nem látom be, hogy Elrond úrnak mi oka lenne visszatartani a hadait, ha vannak neki.

-Például az, hogy nem ostoba – Cúthalion száján menthetetlenül kiszaladt a szó, mielőtt féket vethetett volna a nyelvének. Egy pillanatra elszégyellte magát, de ahogy végignézett a hideg tekintetű embereken, bátrabb hangon folytatta: - Egy árny ellen küzdötök. Még ha az apámnak százezres hadserege is lenne, mint az Óidőkben, hogyan harcolnátok egy árny ellen? Nem tudjátok levágni, ledöfni vagy lelőni. A mi fegyvereinknek és kitartásunknak sincs hatalma ellene. Miért nem olyantól kértek segítséget, aki valóban képes ártani neki?

-Például kitől, fiatalúr? - tudakolta gúnyosan Agerwaen.

-Például a Fehér Mágustól – felelte hűvös nyugalommal Cúthalion.

Csend lett az asztalnál; a zord, szilaj emberek komor tekintetet vetettek rá. Aragorn pillantása azonban mit sem vesztett kíváncsiságából. Úgy tűnt, felnőtt társait nyugtalanítja a Fehér Mágus említése, míg őt inkább különös, várakozó izgalomba hozza.

-A Fehér Mágusnak semmi oka nincs rá, hogy meghallgasson minket – felelte Agerwaen; a szavai pattogtak, mint szikrák a kovács csiszolókésén. - Ő nem foglalkozik az emberekkel.

-Ő mással sem foglalkozik, mint az emberekkel, uram – felelte szelíden Cúthalion. - De ha túl távoli segítségnek gondoljátok, beszéljetek Gandalffal. Ő jól ismeri, és nem okoz majd csalódást nektek.

Erestor csodálkozva pillantott Cúthalionra, aki igen kényelmetlenül érezte magát a kószák figyelmének középpontjában.

-Van a szavában igazság – ismerte el Arond, aki először szólalt meg azóta, hogy Erestor bemutatta. A többi kósza azonban nem látszott túl lelkesnek ezügyben, és hamar be is fejezték a reggelit, hogy aztán elsiessenek, és egy félreeső sarokban összedugják a fejüket Erestorral. Cúthalion azon kapta magát, hogy kettesben eszik Aragornnal.

Az emberfiú alig pár falatot nyelt le; túlságosan lekötötte Elrond díszes étkezőterme. Ami azt illeti, volt is mit nézni rajta – a falakat gazdag festések díszítették, a képek Középfölde történelmének legfontosabb eseményeit mutatták be, óriás üvegablakok néztek kelet és nyugat, a Köd-hegység és a Gázló vidéke felé, a padlót süppedős szőnyegek borították -, de Cúthalion már megszokta, és étkezések alkalmával inkább a ház népével és a vendégekkel törődött. Ő maga minden alkalommal többet beszélt, mint evett; csak akkor maradt csendben, ha bántotta valami. Minden társaságban talált beszélgetőpartnert magának.

-Attól tartok, magamra haragítottam a társaidat – szólt, és Aragornra emelte a tekintetét. A fiú felpillantott, és félszegen elmosolyodott.

-Ó, nem hinném. A bácsikám közel sem olyan harapós, mint látszik.

-Agerwaen? - kérdezte Cúthalion. Aragorn bólintott.

Néhány percig megint csend volt. Cúthalion igyekezett az evésre koncentrálni, vagy legalább néhány foszlányt elcsípni mások mondókájából; valamiért úgy érezte, ez a különös északi szerzet a legkevésbé sem akar beszélni vele. Végül, mikor már nem állhatta tovább, megkérdezte:

-Te Arnorban laksz?

-Igen.

-És... - Cúthalion tűnödve összevonta a szemöldökét -, ott is fenyeget ez az árny?

-Arnor egyetlen ellensége a reménytelenség.

-Mert megölik a harcosaitokat? Ha oly sokan odavesztek, miért mentek az árny közelébe? Miért nem kerülitek el?

Aragorn szigorú pillantást vetett Cúthalionra. - Mert a kószáknak az a feladatuk, hogy őrizzék a vidéket. Már évszázadok, évezredek óta. Isildur bukása óta. Nem adhatjuk fel ezt a szolgálatot semmiféle árny vagy egyéb ellenség miatt, inkább a végromlásba hullunk mindannyian. És mert – tette hozzá -, onnan jönnek az utánpótlásaink.

-Az árnytól? - Cúthalion képtelen volt csendben maradni.

-Nem. A Bakacsin-erdő útvonalairól, Tó-Városból. Már rég nem biztonságos az út arrafelé, de eddig legalább a tündék segítségével boldogultunk.

Mindenki a tündék segítségével boldogul, gondolta Cúthalion, de az apámnak vajon ki fog segíteni, ha úgy adódik?

-Minden remény elvész – folytatta Aragorn -, hadba kell vonulnunk, nincs más választásunk. A népünk fennmaradása érdekében. Úgy vélem, Númenor megmaradt fiainak joguk van az életre, még ha azt más életek árán is kell megvásárolnunk.

-Büszke beszéd – mondta Cúthalion. - Állhatatos, tiszta, becsületes, tiszteletet ébreszt, és tele van hősies ostobaságokkal; egyszóval emberre vall, ha megbocsátasz. Ha minden remény elvész, hát miért nem hajszoljátok inkább a reményt az árny helyett? A sötétséget nem tudod még nagyobb sötétséggel elüldözni, mert szövetségesek; egy helyről származnak, s ha találkoznak, együttes erővel fordulnak ellened. A győzelmetekhez fény kell. S ha Nan Curunírba utaztok segítséget kérni, legalább addig sem ül az árny a fejeteken, érted, mire gondolok.

Aragorn egy pillanatra elnémult.

-Ravasz vagy – szólt -, de nem bátor. Nem tetszik nekem, hogy észérvekkel próbálsz rácáfolni a követelésünk jogosságára. Szövetségesek vagyunk; s ha az egyik szövetséges a társa segítségét kéri, a másik köteles segíteni neki. Mi is megtennénk, szükség esetén.

-Hát persze – felelte Cúthalion, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában -, megtennétek, ha Elrond úrnak eszébe jutna a segítségeteket kérni, de tartsd eszedben, hogy épp ő az, akinek mindenkin segítenie kell. Azt pedig, hogy bátor vagyok-e vagy sem, nem a te ítéletedre fogom bízni – higgadtan csengett a hangja; úgy döntött, nem veszíti el a fejét. - Nálam a bátorság nem egyenlő az esztelen vakmerőséggel és következetlenséggel. A te Szövetséged nem csupán az apádra meg az enyémre hat ki, hanem több ezer élő, lélegző, önálló lényre, legyen az ember vagy tünde. Valakinek az ő életükkel is számolnia kell, és ugyan ki tenné ezt meg, ha nem az apám? Aligha lenne felelős vezetője a népének, ha hagyná őket a hiábavalóságba menetelni, egy olyan ellenség ellen, akin átsiklik a lándzsa, lepereg róla a nyíl és meg sem érinti a kardpenge.

-A háború az háború – vetette ellen Aragorn, úgy látszott, pusztán azért, hogy megőrizze a büszkeségét -, akárki légyen is az ellenség.

-A háború, az az – Cúthalion bólintott. - Talán újdonságot mondok, kósza, de a háború megvívásának nem az az egyetlen módja, hogy felállítunk két hadsereget, és éktelen lármával egymásnak ugrasztjuk őket, hogy tápláljuk a dögevőket. Nem véletlenül születünk úgy, hogy agy van a koponyánkban, nem kő.

Aragorn szemében különös fény villant. Felpattant, és kivonta a kardját. Cúthalion meg sem mozdult; nyugodt egykedvűséggel ült a teája fölött.

-Végeztem – mondta Aragorn hidegen. - Nincs szükségem rá, hogy tovább gúnyolódj velem.

-Ahogy kívánod – felelte derűsen Cúthalion. - Fájhatott, amit mondtam, de jobban jársz, ha megjegyzed. Hosszabb életed lesz.

A kard előrelendült, és ő érezte, hogy keskeny vérpatak csordogál lefelé a torkán. Egykedvűen nézett Aragornra. Tudta, hogy a fiú nem meri bántani, legalábbis egy teli étkezőteremben nem. Aztán a következő pillanatban észlelte a néma csendet, és körülnézve látta, hogy a teremben kivétel nélkül minden szem rájuk szegeződik.

-Thal? - Elrond felemelkedett a főasztaltól, és csodálkozó pillantást vetett az egykedvű tünde- és a dühtől izzó emberfiú kettősére.

-Aragorn? - Arathorn fürgén leszökkent öt kőlépcsőn. - Mégis mit művelsz, fiam?

Aragorn hüvelyébe lökte a kardját, és visszahuppant a székbe. Cúthalion zavartalanul belekortyolt a teába, és hősiesen igyekezett visszafojtani nevetését. Valamiért rettentő mulatságosnak találta a helyzetet.

Elrond léptei koppantak a kőpadlón, és vidámsága egy kicsit lelohadt. Vajon mennyit hallott az apja abból, amit mondott? Egyáltalán, mennyi lehet igaz abból, amit mondott? Ezek csak a saját következtetései voltak. Egy másodperc sem telt belé, már a büszke, komor Arathorn is ott állt az asztaluk mellett. Arcra nagyon hasonlított Aragornra; Cúthalion csak remélni merte, hogy nem lesz hasonlóan haragos.

-Mi történt? - kérdezte értetlenül Elrond. - Nem hittem, hogy valaha megérem, hogy egy kósza kardot rántson egy völgyzugolyira.

Aragorn mozdulatlanul ült a helyén, mint aki megnémult. Cúthalion váratlanul elszégyellte magát. Hiszen a kósza eleve esélytelen volt a szópárbajban, amit ő annyira szeretett, és aminek hamar mestere lett. Egyik legnagyobb erőssége volt a beszéde és az érvelése; sokszor még a felnőtt tündéket is megnevettette ösztönös éleslátásával. Akkor hát mihez kezdjen ellene egy ember, akit a harctéren neveltek?

-Én vagyok az oka – szólalt meg halkan. Aragorn felpillantott, mint aki nem hisz a fülének. Cúthalion erőt vett magán, és folytatta: - Gúnyosan szóltam hozzá, és a szavaim mélyebbre döftek, mint vártam. Sajnálom – Aragornra pillantott. - Többé nem fordul elő.

A fiú kerülte a pillantását, Cúthalion pedig Elrondét kerülte. Inkább Arathornt nézte, aki tűnődő pillantást vetett a két gyerekre, utána pedig így szólt:

-Semmiféle gúny nem üthet olyan sebet, ami arra késztetne egy kószát, hogy a tulajdon hazája szívében emeljen kezet Elrond fiára. Akármit is mondott, a te vétked súlyosabb, fiam. Aragorn, kérj bocsánatot!

Aragorn mozdulatlan és néma maradt, ahogy eddig.

-Nem hallottad? - Arathorn hangja szigorúan csengett. - Kérj bocsánatot!

Aragorn nagy kínnal felemelte a tekintetét, de nem nézett Cúthalion szemébe: inkább a mögötte pompázó falfestményeket tanulmányozta. Holtsápadt volt a dühtől. Alig mozgott a szája, ahogy halkan, hidegen kimondta:

-...bocsánatodat kérem.

-Semmi baj – felelte nyugodtan Cúthalion. - Enyém a bocsánatkérés. Rosszul beszéltem. - Halvány, és cseppet sem meggyőző mosolyt villantott a kószára, aztán felállt az asztaltól. - Most azonban, ha megbocsátotok... befejeztem a reggelit.

Betolta a székét, és számos tekintettől kísérve elhagyta a termet. A vasabroncsos tölgyfa ajtó szokatlan lendülettel csapódott be utána.

Maga mögött hagyott négy kanyargós folyosót, mire úgy-ahogy lecsillapodott. Sokért nem adta volna, ha Aragornnak nem kell kipréselnie magából azt a bocsánatkérést – ha valamitől, hát ettől igazán kellemetlenül érezte magát. Egészen addig bolyongott Elrond Házában, míg rá nem jött, hogy éppen a falak közelsége okozza számára azt a kellemetlen, nyomasztó érzést, amitől ordítani tudna. Egy rejtekajtón szökött ki a szabadba: nem akarta, hogy bárki is tetszését vagy nemteszését fejezze ki a reggeli jelenettel kapcsolatban.

Nem figyelt oda a környezetére, szinte magától vitte a lába; át a vízesés alatti ösvényen, fel a domboldalakba, át a hajmeresztően keskeny tünde-hidakon, Völgyzugoly erődjébe, amit már évszázadok óta nem használtak rendeltetésének megfelelően. Azt tette, amit sokszor, még Erestor érkezése előtt: letelepedett a bástya tövébe, nézte odafenn a vörös-kékbe öltözött Őrséget, és arról álmodozott, hogy egy nap majd ő is közéjük tartozik, hírnevet szerez magának, és felderítő lesz. Teliholdkor és újholdkor a falakat őrzi majd, a közbenső időben azonban Elladannal és Elrohirral fogja járni a vidéket, segíteni az utazókat és a szomszédos népeket, ahogy tudja. Kívánni sem mert volna gondtalanabb életet. Neki az utazás nem nyűg volt, hanem szórakozás; energiája és lelkesedése sosem csillapodott. Ha pedig történetesen őrködnie kellett – erre úgy igazán még sohasem volt példa -, hát a csillagokban gyönyörködött. Az ő jókedvét szinte sosem lohaszthatta le semmi.

-Mit keresel itt, Thal? - kérdezte egy hang odaföntről. - Elrond úr üzen?

Gyakran megesett, hogy a nevelőapja kisebb üzenetekkel küldte ki, mivel tudta, mennyire vonzza az erőd.

-Nem – felelte Cúthalion -, csak sétáltam. A felderítők mikor térnek vissza?

-Egy, legfeljebb két óra – felelte az őr. - Megvárod a bátyáidat idefenn?

-Meg én! - Cúthalion felderült. Szerette, ha felengedték a bástyákra, különösen, ha a kapu fölött várakozhatott; még inkább, ha a kaput ki is nyitották, és ő az őrállásokon kapaszkodhatott, miközben a bivalyerős csőrlők mozogtak. Elrond kisebb korában megtiltotta, de Cúthalion büszke volt az ügyességére. Tudta, hogy ha egyszer lezuhan a kapuról, azonnal nyakát szegi.

Elfoglalta kedvenc helyét a legfelső őrálláson, és az útra függesztette a tekintetét. Várta a patadobajt, ami majd hírül adja a bátyjai érkezését.

Ahogy gondolatai ismét a dühös Aragornra terelődtek, rádöbbent: így még kevésbé bánja, hogy Elladan és Elrohir vele lesznek az elkövetkezendő néhány hétben.