EPILÓGUS

Még nem kelt fel a nap, hogy gyenge, sápatag fénybe borítsa az Árnyék-hegység sziklás lejtőit, elmélyítse a földben tátongó árkokat és kísérteties árnyakat vetítsen Gorgoroth romjai közé. E tájon még az éltető fény sem volt szívesen látott vendég, ha néhanapján áthatolt az örökké morajló Orodruin fölött keringő sűrű füstfelhőn.

A hegy lábánál, egy kihalt hadiösvényen magas, fekete köpenyes alak haladt. Gyors, sima léptei nem csaptak zajt és nem hagytak nyomot a porban. A jövevény váratlanul felemelte a fejét, mint aki megriadt, bár közel s távol nem történt semmi, ami indokolta volna e mozdulatot. A Boszorkányúr azonban olyan érzékekkel is rendelkezett, melyekről mások nem is álmodhattak.

Úgy tettél, ahogy parancsoltam?

Kevésbé félt mesterétől, ha az látható alakban mutatkozott előtte, és Szauron tudta ezt. Úgy döntött, ezúttal nagyvonalú lesz; magas, fenséges férfialak bontakozott ki Mordor árnyaiból. Arca makulátlan volt, sima és fiatal, ám tekintetébe sok mindent beleírtak az évezredek. Sötét haja lobogó köpenyként lengte körbe, ruhái zölden és ezüstösen ragyogtak.

Eregion színei, emlékezett vissza a Boszorkányúr. Szauron épp így festett, amikor megajándékozta őt, amikor felnyitotta a szemét, amikor új életet adott neki...

-Elég az álmodozásból -, csattant fel ura, aki ismerte gondolatait. - Halljam. Hogyan fogadta a hírt Szarumán?

-Épp ahogy vártad, Uram – felelte a lidérc; szellemarca gunyoros mosolyba torzult. - Szinte ugyanazokkal a szavakkal felelt, mint megjósoltad. Néhány év, és a markodban tartod.

-Helyes – búgta Szauron; szemében állatias fény villant. - Tudod, néha azon tűnődöm, micsoda áruló bolondokat ajándékoztam meg a kincseimmel... de te legalább teszed a dolgod.

-Hamarosan a társaim is felébrednek, Uram. Mind hűek hozzád. Bocsásd meg késlekedésüket... amíg rájuk várunk, én mindannyiunk helyett cselekszem. Szmóg nem ölte meg Elrondot, mint terveztük, de én megteszem helyette.

-Hogy megölni? Ó, nem – Szauron felkacagott. - Szinte sértő, hogy ilyen kegyesnek tartasz. Nem; sok kellemetlen meglepetés vár még a mi Elrond barátunkra, mielőtt története véget ér. Miért büntetnék halállal egy halhatatlant? Amanban visszakapja a testét az ostoba valáktól. Ám a lélek... az bizony nem gyógyul. Ismered-e Túrin Turambar történetét?

-Ismerem, Uram – felelte habozva a Boszorkányúr, bár nem szívesen emlékezett vissza a gyászos hangvételű regére; keserédes dallama azokra az időkre emlékeztette, mikor még hús-vér testben, halandó emberként élt.

-Nos, akkor tudod, miről beszélek. Nekem nincs tüzes trónom, mint a nagy Melkornak, amire ráültethetném, hogy díszpáholyból kövesse az eseményeket... ám enélkül is végig kell majd néznie, ahogy a kölykei elfordulnak tőle, a barátai cserben hagyják és az egész népe kipusztul. Szépen lassan, egyenként fogom behálózni őket, és Elrond látni fogja, ahogy szenvednek. Ha egyszer úgy döntök, hogy megölöm, arra csak végtelen évek múltán kerül sor... ő lesz az utolsó az Elsőszülöttek közül, barátom. Sőt, talán beleásom magam Mesterem tudományaiba, és orkká változtatom. Mit szólsz hozzá?

-Parancsodra elviselném a társaságát, Uram, de attól tartok, sosem kedvelnénk meg egymást.

-Biztos vagy benne? Szórakoztató lesz, hidd el.

Szauron és lidérce együtt nevettek, aztán a Boszorkányúr megkérdezte:

-Akkor hát mit kell tennem?

-Tenned? Semmit. - Szauron macskaként dorombolt a fülébe. - Minden készen áll. A csapdát felállítottuk, és a kellő pillanatban becsattan majd. Szarumán elvégzi helyettünk a munka nagyját. Arnor birodalmának hamarosan vége, a kószák földönfutóvá lesznek, ettől kezdve pedig a tervem végrehajtja önmagát. Hamarosan a Gyűrű nélkül is elég erős leszek, hogy uralkodjam ezeken a bolondokon. És akkor... akkor többé semmi sem tarthat vissza. A Gyűrűm idővel felébred, és megérzi, hogy erőre kaptam. Vissza akar majd térni hozzám; ezzel pedig megnyerjük a csatát.

-Ne feledkezz meg Isildur Örököséről, Uram.

A szó önkéntelenül szaladt ki a Boszorkányúr száján; Szauron rápillantott, és harsányan felnevetett.

-Isildur utódai hamarosan kihalnak, sosem támad közülük Király. Gondor a Helytartóké; azok a büszke emberek nem ismernének el uruknak holmi szedett-vedett kószát. Az az átkozott Kard is kettétörött, többé nem forgatja senki. Hogyan kerekedhetne fölém egy közönséges halandó, egy lerongyolódott királyi ház utolsó sarja? Hogyan döfhetne le egy törött pengével?

Erre a Boszorkányúrnak nem volt válasza. Ostobának érezte magát, amiért kételkedett ura következetességében. Szauron mindig mindenre gondolt, ezernyi szálat tartott a kezében, és mindegyiket furfangos terv szerint mozgatta. Az, hogy akár az egyikről is megfeledkezzen, nevetséges képtelenségnek tűnt.

Ura ravaszságának talán legékesebb példája villant a lidérc emlékezetébe: a porig égetett Eregion, tündék, lovak és orkok tetemeivel, összedőlt házakkal és kifosztott raktárakkal.

Az éj leple alatt támadjatok, halál és rettegés kísérje lépteiteket! Gyújtsatok fel mindent, romboljátok le a házakat, eresszétek szélnek a lovakat, hajszoljátok a halálba a nőket és gyerekeket! Senkit se hagyjatok életben.

Így szólt a parancs, és az orkok senkit sem hagytak életben. Önmagukat sem; Elrond fiai épp időben érkeztek, hogy bekerítsék a támadókat, ám a város lakóit már nem tudták megmenteni.

Ezzel Szauron a noldák bosszújától való félelme végleg semmivé lett. A Boszorkányúr nem tudta, miért gyűlöli ura annyira ezt a tünde-népet – ahogy azt sem, miért tartja lehetségesnek, hogy az ősi nemzetség maroknyi leszármazottja letaszítsa őt fekete trónjáról -, ám azt kénytelen volt belátni, hogy a noldákban az Óvilág hőseinek ereje lakozik, ha családjuk vagy otthonuk védelmére kerül a sor.

Ők a valódi Elsőszülöttek, nem a kacarászó erdőtündék. Ők jelentik a valódi veszélyt. Elrond, a kölykei, meg Galadriel, hogy a fene vinné el őket. És Celeborn, bár más vér folyik az ereiben. És Glorfindel. Meg az az átkozott szőke kalandor... még szerencse, hogy nyoma veszett, Eregion tündéi pedig kihaltak. Nincs több ostoba nolda, hogy vérbosszút álljon rajtunk! Mind Amanban vannak.

-A noldáknak vége, a Kettétört Kard legendája pedig csak mese – szögezte le Szauron. - Ne vesztegesd idődet több ezer éves próféciákra, inkább a tervünkre gondolj. Most semmit sem teszünk; csak figyelünk és várunk.


Messze északon, a hajnali rózsapírban vörös-kék zászlót lengetett a szél. A város falain mozgás támadt; három nolda őr foglalta el helyét a Keleti Torony tetején.
Völgyzugoly másik végében egy nolda kovács órák óta rendíthetetlen szilajsággal edzette az acélt. Sisakot készített a Sárkánylovagnak.

Valahol az Északi Szárny végén egy szőke kalandor nagy köteg térképet sodort le asztaláról, hogy helyet csináljon elrozsdásodott pajzsának. Régen, nagyon régen egy halkszavú nolda herceg megtanította rá, hogy ne bízzon a fegyvermesterekben.

A nap vörös tányérja magasabbra hágott, ám az Esthajnalcsillag nem pihent. Fürgén szekrénye mélyére süllyesztette páncélingét, s apja haditérképeit verseskötetei mögé lökve ismét felöltötte a feddhetetlen nemes hölgy álarcát.

A Sárkánylovag merengve nyúlt el erkélye korlátján, egyik karját a mélység fölé lógatva, ahogy azt a nevelőapja szigorúan megtiltotta. Élete első őrsége fárasztóbbnak bizonyult, mint hitte.

Nem is sejtette, hogy Völgyzugoly Ura éberen figyeli őt három emelettel feljebb; ahogy azt sem, hogy homlokán egy pillanatra feloszlanak a gond felhői, és halványan, szerényen, reménykedve elmosolyodik.

VÉGE