Az ingaóra mutatója már majdnem elérte a tizenkettest, Feliciano érzékei pedig jeleztek, hogy ideje felébredni, mert mindjárt 8 óra, ami Ludwig hazatértét jelentette.

Bár egy munkahelyen dolgoztak, ráadásul a rendőrségen ugyanazon az osztályon is, mégsem ugyanakkor engedték haza őket. Feli rendszerint reggel nyolcra ment, Ludwig pedig minden reggel felkelt vele, pedig aludhatott volna délig is, az ő munkaideje 13 órától kezdődött és egészen fél hétig tartott. Ha ennél tovább maradt, az azt jelentette, hogy vagy túlórázott, vagy bevetésre küldték. Felit nem tartották elég ügyesnek ahhoz, hogy terepre küldjék, így ő általában csak várta haza Ludwigot, Gilbertet és Kikut, meg aki még csatlakozott hozzájuk, hogy épségben visszaérjenek.

A Kábítószer Bűnözés Elleni Osztályon nem ment mindig minden simán. Nem voltak ritkák a sérülések, tekintve, hogy éles fegyvereket is gyakran be kellett vetniük a drogbandák ellen. Feli csak a papírmunka és lefülelés részét végezte, Ludwig pedig nem egyszer ment ki a társaival egy-egy elhagyatott raktárépületbe, hogy elfogja a banda tagjait.

Feliciano barna szemei kinyíltak és pár álmos pislogás után a bejárati ajtó felé nézett. Ludwig ügyelt rá, hogy pontosan hazaérjen.

Az ingaóra elütötte a nyolcat, és amint a hangja elhalt, Feli felült a kanapén és szinte a levegőben repülve ment az ajtó elé. Orrát megcsapta a tésztájának az illata, amit főzött. Elmosolyodott és alig várta, hogy megkóstolhassa Ludwiggal.

Gyors kopogás hallatszott az ajtó felől, és akkor Feliciano éppen nem gondolt bele, hogy Ludwig nem szokott kopogni. Csak elmosolyodott és kinyitotta az ajtót.

A túloldalon azonban nem Ludwig állt, még csak nem is a férfi bátyja, Gilbert, hanem Kiku. A japán sápadt volt, az arca megviselt, a tekintete pedig kétségbeesést és szomorúságot tükrözött. Feli értetlenül nézett rá, arcáról lassan eltűnt a mosoly.

- Feliciano… - kezdte Kiku. A hangja rekedt volt és remegett – Nem is tudom, hogy kezdjem… a főnök engem küldött… tudod, hogy ma is elmentünk egy bevetésre…

Feliciano tágra nyitott szemekkel bólintott.

- Egy raktárban voltunk, és minden rendben is ment, már majdnem elkaptuk a bandát, amikor… amikor betörte az ablakot egy harmadik csapat, akik egyikünkkel sem voltak, mindkét félre egyaránt lőttek és…

- Mi van Ludwiggal?

Kiku nyelt egyet.

- A harmadik csapatból valaki rálőtt. – mondta ki – A helyszínen… még ott a raktárban… meghalt.

Feli a következő pillanatban még kerek szemekkel bámult rá, aztán úgy érezte, megszédül, ezért belekapaszkodott az ajtókilincsbe. Kiku kinyúlt és megfogta a kezét. Feli meg sem érezte.

- Nem igaz…

Kiku nem válaszolt, csak a földet nézte. Feliciano kihúzta a kezét a kezéből és hátrébb lépett. Nem tett mást, csak kapaszkodott a kilincsbe és bámult.

- Sajnálom. – suttogta Kiku, majd a zsebébe nyúlt és rövid kotorászás után egy borítékot húzott ki – Ez a szekrényében volt… búcsúlevélféle… gondolom.

Feli nem is realizálta a gondolatait, ahogy elvette tőle a lezárt borítékot. Kiku biccentett elköszönésképpen, mire Feli becsukta az ajtót és nekidőlt. Aztán lecsúszott a földre, és kezében a borítékkal ráhajtotta a fejét a térdére. Nem hitte el. Ez az egész csak egy álom, Ludwig haza fog jönni, ahogy megígérte, amikor délben elváltak. Feli megcsókolta, aztán Ludwig kikísérte a rendőrség bejáratához, ahonnét addig figyelte az alakját, amíg el nem fordult egy sarkon. Ludwig nem olyan fajta ember, akit csak úgy lelőnek.

Feliciano válla megrázkódott és forró könnyek futottak le az arcán. Rázúdult a kétségbeesés és üvölteni akart. Hadd tudja csak meg mindenki a fájdalmát, ami olyan erősen mardossa a szívét, mint eddig még soha. Ludwig volt az a férfi, akit bárkinél jobban szeretett. Ez nem lehet igaz. Kiku csak tréfál.

Feliciano nagyon jól tudta, hogy nem. Kiku arca túlságosan rettent volt egy vicchez. Feliciano a hajába túrt, a lábát a mellkasához húzta. Túl nagy volt a fájdalma, úgy érezte, képtelen elviselni. A könnyei egyre csak potyogtak. Ludwig… drága Ludwig… azokkal a mosolygó, elnéző kék szemeivel, és a puha, szőke hajával… már nem jön haza többé. Feliciano megrázta a fejét és felsikított. Ludwig, kedves Ludwig…

Feltépte a borítékot és a kézfejével letörölte a könnyeit. Felesleges volt, tovább folytak. Kihajtogatta a lapot, és csak még jobban sírni kezdett, ahogy felismerte Ludwig szálkás, dőlt betűit. Elolvasta a levelet egyszer. Aztán kétszer. Majd még kétszer.

A levelet tartó keze a földre zuhant, a másik kezébe az arcát temette. Az a Ludwig, aki miatt majdnem megbukott az osztag erőnléti vizsgáján, mert a szeme sarkából végig őt figyelte, halott volt. Feliciano üresnek érezte magát, és ez az üresség mardosta az egész szívét. Nem akart megszűnni. Feli tudta, hogy egy darabig nem is fog.


Ahogy napokat töltött otthon, a Ludwiggal közös házukban, Feliciano egyre inkább csak elveszett az emlékekben. Minden apróságról ő jutott eszébe, és az első éjszaka után kiköltözött a hálóból a kanapéra. Nem mintha ott aludt volna, csak meredt a sötétbe, kutatta az árnyakat, és meg sem próbálta megállítani a gondolat- és érzésáradatot. Ludwig nélkül csend volt és üresség. Feliciano egyikkel sem tudott megbékélni. Ludwigot akarta, átölelni, kisírni magát a vállán, és magán akarta érezni Ludwig kezeit, ahogy simogatják a hátát. Akarta látni Ludwig türelmes tekintetét, ahogy mélyen a szemébe néz, és várja, hogy megnyugodjon. Maga mellett akarta tudni, hogyha szüksége van rá, megfoghassa a kezét, hogy egymásra mosolyogva beszélgessenek. Hallani akarta Ludwig sóhajait, ahogy tömte magába a tésztát, és akkor is látni akarta az arckifejezését, amikor eljátszotta, hogy nem tudja bekötni a cipőfűzőjét. Ludwig minden alkalommal bedőlt neki.

Napközben bolyongott a házban, mint egy szellem, nem evett, nem aludt, csak sétált fel-alá, talán arra várt, hogy a kimerültség úrrá legyen rajta. Nem bírt egy helyben ülni és csak… lenni, Ludwig nélkül.

Megjelent nála Gilbert is. Az albínó, ha lehet ugyanolyan rossz állapotban volt, mint ő. Alig pár órát maradt Felinél, ezalatt pedig egy szót sem váltottak. Kisírt szemekkel néha egymásra néztek, de csak ültek, vagy járkáltak, és tudták, hogy nem kellenek szavak. Gilbert a testvérét vesztette el, Feliciano pedig a szeretőjét. Gilbert még látta is meghalni.

Amikor Feli megint egyedül maradt, kibámult az utcára. Mégis ki lehetett az, aki megölte Ludwigot? Egyáltalán miért avatkozott bele az ügyeikbe és tört be a helyszínre és lőtt, akit ért? Az a valaki igazságtalan volt Ludwiggal. Ludwig egyáltalán nem érdemelt halált. Ő volt a legrendesebb ember, akit Feliciano ismert. Ahogy ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, lassan a könnyei elapadtak, és Feliciano rájött, valami már kitölti a Ludwig után maradt űrt. Ez pedig az a személy volt, aki meggyilkolta. Csakhogy őt Feli, Ludwiggal ellentétben gyűlölte.

Mire elérkezett a temetés napja, Feli összeszedte magát és odament a ravatalon fekvő Ludwighoz. Az arca hamuszürke volt és nyugodt. Valamint helyes. Felicianonak újra lecsordult pár könnycsepp az arcán, de nem akarta elfordítani a tekintetét. Az emlékezetébe akarta vésni minden vonását.

- Luddy… - motyogta – szeretlek.

Később, amikor Ludwigot leengedték a sírba, Feliciano , a könnyein keresztül megint csak rájött valamire. Az a valaki, aki elfoglalta Ludwig helyét a szívében, az a gyilkos, az bűnhődni fog, és nem is akárhogy. Feliciano maga fogadott bosszút ellene. Ezzel az elhatározással tért haza, csak Ludwig és a gyilkos gondolatával a fejében.


Kedves Feliciano!

Én akarom legkevésbé, hogy ezt a levelet a kezedben tartsd és olvasd. Nem akarom, hogy szomorú légy, nem akarom, hogy sírj. Sajnos, ha ezt a levelet a kezedben tartod, azt jelenti, hogy meghaltam vagy eltűntem, de egyik sem a legjobb helyzet. Csak a legfontosabbak számára írok most, vagyis Neked és Gilbertnek.