Megjegyzés: A Harry Potter történetek mágikus világa J.K. Rowling tulajdona

Köszönet:

Eszkiesznek, aki kijavította a nyelvtani- és logikai hibákat a történetben és elsőként volt jó véleménnyel róla!

Pereknek, aki sokat tett azért, hogy a szóismétlések eltűnjenek a szövegből és így az sokkal gördülékenyebbé váljon.

Sillya-nak, hogy elolvasta a történetet.

A/N: Remélem tetszeni fog Nektek, de akár így van, akár nem kérem, hagyjatok egy pár sor hozzászólást! Előre is köszönettel:

Nimbusz

-------------------------

Prológus

McGalagony professzor egyenletes, fegyelmezett léptekkel haladt fel a Szárnyas Vadkan emeleti szobáihoz vezető rozoga lépcsőn. Mint tanár, s mint boszorkány egyaránt felnézett a Roxfort igazgatójára. Ezenkívül nem volt szokása, hogy bármilyen rárótt feladat alól kibújjon. Azonban ezt a mostani megbízást szívesen visszautasította volna. Felvételi beszélgetéseket lebonyolítani az igazgató feladata. Mindazonáltal a saját igazgatóhelyettesi posztja kétségkívül lehetetlenné tette számára, hogy visszautasítsa ezt a feladatot, ha az igazgató arra nem tudott időt szakítani. Persze - gondolta száraz mosollyal - jóslástan tárgyra tanárt felvételiztetni már önmagában is időpocsékolás. A mostani helyzetben, amikor Tudjukki teljesen nyilvánosan terrorizálja a varázsvilágot, Albus Dumbledore-nak minden erejét és idejét a Főnix Rendjének irányítására kell fordítania. És őszintén szólva a saját idejét is el tudná hasznosabban tölteni, minthogy meghallgasson valakit, aki látónak vallja magát.

A látás adománya rendkívül ritka. Most pedig egy olyan jelentkezőt kell meghallgatnia, akinek családjában ugyan előfordult egy híres látó, azonban már hosszú generációk óta nem bukkant fel újra ez az adottság. McGalagony ennél a gondolatnál kissé felhúzta az orrát. Nem szerette, ha valaki nem a saját munkájával és tehetségével akar boldogulni, hanem valami távoli ős érdemeire hivatkozva. Ez egyszerűen nem fért össze a professzor igazságérzetével. Ő maga mindenkit mindig a saját teljesítménye alapján ítélt meg kivételezés nélkül.

Az emeletre érve megállt a 4-es szoba előtt. Behajlította a mutatóujját és határozottan koppantott az ajtón. Távoli fátyolos hang válaszolt nagy sokára.

- Szabad!

McGalagony belépett és minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne húzza el a száját. Pontosan azt látta maga előtt, amitől tartott. A szoba közepén egy kis, kerek asztalnál két szék állt. Az egyiken egy vékony magas termetű nő ült tetőtől talpig fátylakba burkolózva. Tekintetét hatalmas szemüveglencsék nagyították már szinte nevetségesen nagyra, és az egész szobát egzotikus füstölők nehéz, fejfájdító illata lengte be. Rossz benyomásai ellenére udvariasan közeledett a székéről felemelkedő figura felé, és a kezét nyújtotta.

- McGalagony professzor, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola átváltoztatástan tanára és egyben az iskola igazgatóhelyettese. - Arra már nem vitte rá a lélek, hogy azt mondja „örülök, hogy találkoztunk".

- Oh, előre láttam, hogy az igazgató úr elfoglalt lesz, nem ért meglepetés. A nevem Sybill Trelawney - a fátyolos alak ezzel leült és hanyag, éteri mozdulattal intett a professzornak, hogy ő maga is foglaljon helyet. McGalagony sokkal zajosabban zöttyent le a maga székére, amely mozdulatban tagadhatatlanul volt némi szándékosság.

- Nos, az iskola természetesen megkapta az önéletrajzát Ebben megemlíti elismerésre méltó származását - itt már a professzor képtelen volt megtagadni magától egy futó, száraz mosolyt - de semmilyen említést nem tesz az eddigi…khm… munkásságáról. Ha volna szíves eddigi működéséről és eredményeiről jelenlegi beszélgetésünk keretében beszámolni. - McGalagony udvarias érdeklődéssel hajolt előre a székében.

A vele szemben ülő alak szemében némi bosszúságot vélt felfedezni, ami miatt híres rokonát, Cassandra Trelawneyt meg sem említette név szerint, ám amint a jósnő saját eredményei kerültek szóba, újra elfátyolozódott a tekintete.

- A Látás művészete összetett és bonyolult. - Itt jött egy teátrális intés, aminek következtében az asztalon végigsöprő fátyol kis híján lesodort egy kék mintás teáscsészét. - A nagy látnokok gyakran csak haláluk után részesültek elismerésben. Adottságunk nem ismerhető fel azok számára, akik nincsenek birtokában a belső szemnek.

Erre a válaszra McGalagony felhúzta a szemöldökét. A nő nagy valószínűséggel - sőt ha őszinte akart lenni magával, meggyőződése szerint - szélhámos, de ugyanakkor nem ostoba. Egyre inkább kezdte elönteni az ingerültség.

- Mindezzel együtt feltételezem belátja, alapoznom kell valamire, hogy meg tudjam ítélni, alkalmas-e a feladatra.

Trelawney eddigi ködös tekintete hirtelen nagyon is szúrósra váltott, bár arcán megmaradt az eddigi révült kifejezés.

- Látom, hogy Ön nem jártas a jóslás tudományában, nem is hibáztatom, tekintettel arra, hogy említette, az ön szakterülete az átváltoztatástan - itt egy kis lekicsinylő ajakbiggyesztés következett. Ez teljesen kihozta az amúgy fegyelmezett McGalagonyt a sodrából. Nem is vette észre, hogy felemelkedett a székéről, és most ideges léptekkel rótta a szobát.

- Nos, az Ön figyelmét pedig minden bizonnyal az kerülte el, hogy egy tanintézetbe felvételizik, mint tanár. Az iskolánkban tudományokat oktatnak és nem kézzel megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen és homályos öntömjénezést… - itt azonban elakadt, mert az asztalnál ülő alak felöl fuldokló nehéz zihálás, majd hajmeresztő rekedtes hang hallatszott:

-Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt…

McGalagony-nak ideje sem volt, hogy kijózanodjon az elméjét elfelhőző felháborodásból. Agya alig kezdte el feldolgozni a hallottakat, amikor az ajtó közvetlenül mellette nagyot dördült, majd ordítozás és puffanások hallatszottak, teljesen elnyomva a ziháló hangot.

A professzor egy gyakorlott, biztos mozdulattal előkapta talárja belső zsebéből a pálcáját, s a következő lépéssel már az ajtón kívül volt. A lépcsőn lesietve látta, hogy a Szárnyas Vadkan tulajdonosa egy fekete csuklyás alakkal birkózik a földön. Az utóbbi felkapta a fejét a közeledő léptekre, és a szeme egy pillanatra összevillant a professzoréval. A fekete alak gyorsan mormolt valamit, megsuhintotta a pálcáját, a következő pillanatban pedig eltűnt az ajtóban. A professzor lesietett a lépcsőn és kis híján elcsúszott. Ahogy letekintett a lába elé, elborzadva látta, hogy egy egyre gyorsabban növekvő vértócsa közepén áll, aminek a forrása az előtte fekvő, arcra borult ősz hajú férfi. Rémülten a hátára fordította a testet, és látta, hogy annak a nyaka szinte teljesen át van vágva. McGalagony elismert szakembere volt az átváltoztatástannak, de ez az adott esetben nem sokat ért. Az előtte fekvő férfinek azonnal egy gyógyítóra volt szüksége.

Kifutott az utcára, de hiába kutatott szemével a csuklyás férfi után. Zsebre dugta a pálcáját, és gyors mozdulattal a nyakához kapott. Egy éneklő főnixet mintázó mesteri aranymedált húzott elő, és megszorította. Erősen megragadta a férfi csuklóját.

- Főhadiszállás - mondta határozott hangon és a következő pillanatban a férfival együtt eltűnt.

--------

A csuklyás varázsló azonban nem dehoppanált, ahogyan azt a professzor feltételezte. Csupán megkerülte a kocsma épületét, és a hátsó udvarban megállt. Gyorsan körbetekintett, felmérve a környezetét. Amikor kellően megbizonyosodott róla, hogy nem követték és nem is figyeli senki, gyors mozdulatokkal felhajtotta a ruhaujját, hogy felfedje az alkarjába égetett Jelet. Azt a jelet, amely a legnagyobb riadalmat keltette a varázslótársadalomban, és a legnagyobb hatalmat volt hivatott szimbolizálni. Valahányszor ránézett erre a jelre, hatalmasnak és erősnek érezte magát. Büszke volt mesterére, akit szolgálhatott, és hálás volt a hatalomnak ezért az érzéséért, amit a szolgálat nyújtott neki. Most ő volt az, aki bármit megtehetett másokkal, most neki rimánkodtak kegyelemért. És ő nem kegyelmezett, ahogyan neki sem kegyelmeztek annak idején.

Szeretettel simította végig az égett fekete bőrt. Milyen kicsi ár azért, hogy végre kikerüljön az állandó megaláztatás és lenézés, vagy még rosszabb, a sajnálat pokoli bugyrából. A Sötét Nagyúr váltotta meg őt ettől a pokoltól, és ő az, akinek most jelenteni fog. Ez a tény is büszkeséggel töltötte el. A Sötét Nagyúr csak néhány kiválasztottnak engedte meg, hogy a Sötét Jegyen keresztül egyenesen neki jelentsenek. Perselus ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

A pálcáját erősen a jegybe vájva halkan mormolta: Capitum Stimula! Karján a koponya üres szemgödrében hirtelen macskapupillás vörös szempár tűnt fel.

Perselus azonnal a földre szögezte a tekintetét és alázatosan mormolta:

- Alázatos szolgád köszönt téged, Mester.

A koponya hűvös, kegyetlen tekintete szinte a homlokába fúródott.

- Mi jelentenivalód van Perselus?'

Piton kissé remegő hangon, de tömören és lényegre törően összefoglalta, hogy mit hallott, mielőtt a Szárnyas Vadkan tulajdonosa leleplezte volna. Hogyan sebesítette meg a férfit, és távolította el így a professzort. Beszámolója közben érezte, hogy a Sötét Jegy a karján egyre inkább felmelegszik, az utolsó szavakat már a fájdalomtól összeszorított fogai között préselte ki.

A koponya rajza most haragos vörösben rajzolódott ki a bőrén.

- A teljes próféciát akarom! Távolítsd el a jósnő fejéből, mielőtt megölöd! Távolítsd el, de jól vigyázz, te magad nem nézheted meg az emléket! Megértettél Perselus?

A koponya hangja sziszegőre váltott, és Perselus érezte, hogy a macskaszemek összeszűkülnek, miközben őt figyelik. A Nagyúrnak nem kellett semmilyen fenyegetést fűznie parancsaihoz engedetlenség esetére. Minden halálfaló tisztában volt az engedetlenség következményeivel. Gyorsan meghajtotta a fejét.

- Parancsod szerint, Mester!

Karjában a fájdalom lassan alábbhagyott. A Jegy visszaváltott feketére. Gyors mozdulatokkal visszatűrte a ruhaujját, és kinyitotta a kocsma hátsó ajtaját, majd nesztelen léptekkel felsietett a lépcsőn. A jósnőt a szobában találta, amint éppen a utazóládáját pakolta. Alakja felegyenesedett és szembe fordult vele. Az ösztövér termetű nő fátylakba volt burkolva. Hatalmas szemüvege természetellenesen megnövelte a szemét, így még tisztábban látszott bennük a félelem.

Piton elhúzta a száját. „Szánalmas!" Ezzel a halálfaló egy kis kristályüveget vett elő.

- Legilimens! - döfte a pálcáját a jósnő felé. Az üvöltve markolászta a homlokát és összeesett. Torz mosoly jelent meg a fiatal férfi arcán. Persze gyengédebben is hozzá lehetne jutni azokhoz az emlékekhez, de ez a gyenge, vergődő alak nem érdemelt külön erőfeszítést. Gyorsan átlapozta az emlékképeket addig, hogy McGalagony felpattan a szobában álló kis kerek asztal mellől. Ekkor, észben tartva az utasításokat, visszahúzódott az emlékből és pálcáját a nő homlokához érintve, egy fényes emlékszálat húzott elő. Finoman a kristály üvegcsébe csúsztatta és ledugaszolta azt.

Miután óvatosan biztonságba helyezte a palackot, figyelmét az előtte heverő jósnőre fordította. Az megpróbált hason csúszva menekülni, de a halálfaló pálcája könnyed mozdulatával visszarántotta. Majd egy újabb gyakorlott mozdulattal kört írt le a pálca hegyével: Imperio! A küszködés azonnal megszűnt. A tágra nyílt szemek még homályosabbá váltak. Piton egy kis fiolát vett elő. Analizálhatatlan méreg. Zsenijének legújabb találmánya. Szeretett úgy is utalni rá, hogy a folyékony Adava Kedavra.

- Idd ki! - utasította a jósnőt. Az tétovázás nélkül elvette a fiolát és felhajtotta. Az üvegcse kiürülve azonnal semmivé vált. Ez a másik hasznos kis trükk szintén a Sötét Nagyúr bájitalmesterének agyából pattant ki. Piton oldalra billentett fejjel figyelte a hatást. Hm… leállt a tüdő, a szív, a vese, az agy… Sötét talárjának szegélye végigsöpört a nő arcán, amint sarkon fordult és kisétált a szobából.

-----------------

Nem sokkal később egy csuklyás alak térdelt a Sötét Nagyúr lábainál. A Nagyúr csontos fehér ujjai rázáródtak a felé nyújtott kristályfiola nyakára.

- Ma a kedvemre tettél Perselus. Meg vagyok elégedve a szolgálatoddal. - Voldemort hangja hidegen kongott a trónterem homályos üregében.

Lábánál az alak még jobban a földre görnyedt.

- Örömmel szolgálom Mesteremet.

A Nagyúr szája kegyetlen mosolyra görbült.

- Remélem, ez így is marad…a te érdekedben Perselus.

Piton szinte érezte, ahogy a Nagyúr az ujjai között forgatja a pálcáját de nem mert felnézni. Nagy sokára aztán hallotta:

- Elmehetsz!

-------------------

Dumbledore éppen a minisztérium folyosóján lépdelt. Bartemius Kupor irodája két szinttel feljebb volt a fogadószinttől. Dumbledore összevonta szemöldökét, ahogy a varázsbűn-üldözési főosztály vezetőjére gondolt. Természetes, hogy a varázsvilág tagjai egy erős embert akartak látni a főosztály élén, hisz a halálfalók állandó rettegésben tartották az embereket. Néha találomra, néha szervezetten csaptak le családokra, egyedülállókra, csak a Sötét Jegyet hagyva maguk után, hogy az a ház felett lebegve messziről tudassa mindenkivel, mi várja ha átlépi a küszöböt. A dolgok kezdtek kicsúszni a Minisztérium irányítása alól.

Míg az aurorok keze meg volt kötve, a halálfalók minden gátlás nélkül használták a főbenjáró átkokat. Most azonban jött egy ember, aki kiegyenlíthette az erőviszonyokat. Kupor amellett kardoskodott, hogy az aurorok kezét ne kössék meg a halálfalókkal kapcsolatban. Ez azonban magába foglalta úgy az elfogott, mint a szimpatizánsnak tartott gyanúsítottak kínvallatását, tárgyalás nélküli bebörtönzését is.

Kupor emellett arra törekedett, hogy a Rend önállóságát felszámolja. Múltkor azzal az úgymond „kéréssel" fordult Dumbledore-hoz hogy a Rend által gyűjtött információkat haladéktalanul juttassák el a minisztériumi aurorokhoz, és aurorokat ne toborozzanak a Rend soraiba. Hogy ez hova vezet, arról persze Dumbledore-nak halvány kétsége sem volt. A Minisztérium a Rend beolvasztására törekedett. És ez nem volt jó hír. Éppen elég volt Voldemort ellen küzdeni, nem hiányzott emellé még egy ellenséges Minisztérium is. Dumbledore halkan felmordult. Persze mindez Tom malmára hajtja a vizet. Mindig is mestere volt annak, hogy ellenfelei gyengeségeit kiaknázza.

Elmélyült gondolatai közben lábai maguktól vitték a fogadótetem végében sorakozó liftek felé, amikor hirtelen megérezte, hogy a talárja alá rejtett főnix medál felforrósodik. Lépteinek egyenletes üteme megtört. Az egyik rendtag bajba került, és használnia kellett a vész esetére viselt zsupszkulcsot. A kulcs a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Iskola gyengélkedő szárnyára volt kalibrálva.

A Rend főhadiszállása eredetileg nem a Roxfort volt. Azonban a nyár elején a halálfalók rajtaütöttek a Dumbledore-ok skóciai nyári lakán, és kisöpörték onnan a Rendet. Dumbledore azóta is állandóan azzal a gyanúval küszködött, hogy áruló van a Rend soraiban. Tudta jól, hogy a rendtagok is ezen gyötrődnek. Végignézte, ahogy az egykori bajtársak hűvös, mérlegelő pillantásokkal méregetik egymást. A gyanakvás lassan kikezdte a Rendet, és az idős mágus tehetetlenül figyelte lassú szétesését. A főhadiszállást ideiglenesen a Roxfortba helyezték a nyári szünetre, de a tanév kezdete előtt új helyet kellett találniuk, mert az igazgató nem veszélyeztethette diákjait azzal, hogy az iskolát a Voldemort ellenes szervezet központjává teszi.

Dumbledore a liftek előtt sarkon fordult és a kandallók felé vette az irányt. A Rend zsupszkulcsait minisztériumi engedély nélkül állították elő, ezért itt nem lett volna jó ötlet használni a főnix medált. Hoppanálhatott volna, de csak a Roxfort védelmi vonalán kívülre, onnan pedig még hosszú út vezetett a kastélyhoz. Maradt a hopp hálózat. Amint besétált a smaragdzöld lángok közé, halkan elmormolta az uticélt: Roxfort, igazgatói iroda, és a következő pillanatban eltűnt az embermagasságra lobbanó smaragdszínű lángokban.

---------------------

Dumbledore a gyengélkedőbe lépve két női alak árnyképét pillantotta meg az ágyak paravánjai mögött. 'Poppy és Minerva'- állapította meg magában, amíg megkerülte az egyik paravánt. A Griffendél ház feje felegyenesedett és ránézett. Ekkor Dumbledore végre megpillantotta, hogy ki fekszik az ágyon és hirtelen úgy érezte, elakad a lélegzete.

- Aberforth - nyögte ki nagy nehezen. McGalagony tapintatosan hátrébb húzódott, így Dumbledore közelebb léphetett az ágyon fekvő ősz férfihez. Egy pillantással felmérte a zúzódásokat és karmolásokat az arcon és a csuklón, majd szeme a férfi nyakára vándorolt. Úgy tűnt, átvágták az egész torkát, a húst és az inakat, csak a csontok maradtak épen. Madame Pomfrey állhatatosan dolgozott, de verítékes arca és fáradt szeme azt mutatta, nem állnak jól a dolgok.

A mágus közelebb hajolt és végigfuttatta a kezét a seb felett, koncentrálva minden apró maradványra, amit az átok hagyott, és érezte a sötét varázslatok gyomorkavaró nyomait. Azok még mindig folyamatosan szívták el a beteg életerejét, mintha piócákat tettek volna a férfi varázserejének felszínére. A seb önmagában is majdnem halálos, de a sötét varázslat, ami hozzátapadt, szinte gyógyíthatatlanná tette, mert megrövidítette azt az időszakot, ami alatt még meg lehet menteni az áldozat életét.

Egy pillantás a javasasszonyra elárulta, hogy már túljárnak ezen az időponton. A beteg lassan de biztosan csúszott a semmi felé, és senki sem volt képes megállítani. Madame Pomfrey elviharzott egy újabb tálca bájitalért, de mikor visszaért, Dumbledore lefogta a kezét, amivel a gyógyitalt a beteg szájába tölthette volna. A férfi halott volt. A két nő ernyedten bámulta az ősz mágust, amint az lezárta a semmibe meredő szemeket. A két arc tükörképe egymásnak: a halott és a fölé hajoló élő. Dumbledore elvesztette az utolsó élő rokonát, elvesztette a fivérét.

A gyengélkedőn mindenki mozdulatlanul ült, olymértékben csak a saját érzéseire koncentrálva, hogy a külső világ és még a saját testük is kívül esett érzékelésük határán. Hosszú idő telt el, mire az igazgató felemelte fejét, felrezzentve ezzel a másik kettőt.

- Minerva, ha volna szíves a részleteket megosztani velem! - Az ősz mágus újra erőt és határozottságot sugárzott. Ő volt a Rend feje és vezetője, McGalagony pedig a Rend tagja. Minerva röviden összefoglalta a felvételi beszélgetés tartalmát, röviden kitérve arra, milyen benyomásokat szerzett a jelentkezőről, majd rátért a furcsa transzra, amibe az állítólagos jósnő süppedt, majd a rövid küzdelemre Aberforth és az idegen között.

Az elbeszélés közepétől az igazgató összehúzott szemöldökkel figyelt, majd a beszámoló végeztével felpattant és intett McGalagonynak.

- Azonnal visszatérek a Szárnyas Vadkanba. Minerva volna szíves az elérhető rendtagokat értesíteni? A Rend vészgyűlést tart ma este. - A tanárnő csak mereven bólintott, Dumbledore pedig megérintette a főnix medált, ami a Roxfortból a védelmi vonalak szélére transzportálta, ahonnan tovább hoppanálhatott a roxmors-i fogadóba.

Olyan látvány fogadta, amely nem lepte meg, de görcsbe rántotta az egész belsőjét. Aurorok lepték el a fogadó környékét, piros talárjuk kirítt a piszkos utcácska házai közül. A fogadót megközelítve két auror állta útját. Az egyikük kinyújtott karral lépett előre.

- Sajnálom igazgató úr, de a bejárás tilos mindenki számára! - Dumbledore emlékezett erre a fiúra. Évfolyamelső átváltoztatás- és bűbájtanból. Amint tovább erőltette az emlékezőtehetségét, az is eszébe jutott, hogy is hívják.

- Semmi gond, Mr. Welworth, megértem - és barátságosan megveregette a vállát. Az auror, akinek szemmel láthatóan nehézséget okozott, hogy egykori iskolájának igazgatóját feltartsa, most felkapta a fejét, és a szemébe nézett. Arca kipirult a büszkeségtől, hogy volt igazgatója, a ma élő legnagyobb mágus, név szerint emlékszik rá. Dumbledore röviden fenntartotta a szemkontaktust, majd joviálisan biccentve elsétált. A fiú bizonyára megbocsátja a kis legilimenciát, amivel kinyerte elméjéből a számára szükséges információkat.

Tehát a jósnő halott. Még egy halott abban a hosszú sorban, amit Voldemort hagyott maga után mindenen átgázolva, hogy elérhesse végső célját az abszolút hatalmat és a halhatatlanságot. Dumbledore röviden eltöprengett azon, hogy milyen abszurd valójában Voldemort viselkedése. Gondolkodás nélkül osztogatja a halált. Még a nevébe is belefoglalta, ugyanakkor mániákusan retteg tőle. Hajlandó volt szörnyeteggé változni, hogy elkerülje azt, ami Dumbledore szemében az élet természetes velejárója volt.

------------------------

McGalagony elgondolkodva, de sietős léptekkel közeledett az igazgató szobája felé. Szórakozottan adta meg a jelszót: Bubbligumi és már utazott is felfelé a mozgó lépcsőkön. Mit akarhat Albus a találkozó előtt megbeszélni vele?

Az irodát betöltötte Dumbledore főnixének dala. A madár a mágus vállán ült és énekelt. Dumbledore lehajtott fejjel hallgatta. McGalagony megtorpant az ajtóban. Csak ritkán hallotta a főnixet énekelni, és akkor is csak egy pár hangot. Most azonban a madár hosszan énekelt és trillázott. Hangja jótékonyan áradt a tanárnő lelkébe, elsöpörve gondjait. A főnix hirtelen elhallgatott és Dumbledore felnézett.

- Ah, Minerva! Jöjjön csak beljebb, foglaljon helyet - és egy pálcasuhintással kényelmes vörös karosszéket varázsolt elő a semmiből. Az igazgató rögtön a tárgyra tért

- Mielőtt megtartanánk a gyűlést, szükségem lenne néhány információra. - McGalagony előrébb hajolt a széken.

- Hallgatom.

- Szükségem lenne a jóslat pontos szövegére. - Az igazgató szeme komolyan szegeződött a tanárnőre, aki zavarodottan bólintott.

- Persze, Albus, természetesen.

- A kérésem lényege az, hogy szeretném az emléket merengőben megnézni - pontosított az igazgató.

McGalagony erre egy kissé megrezzent.

- Úgy érti, hogy kiemelné az elmémből az emléket?

Dumbledore bólintott.

Ha az emléket ilyen módon távolították el valakinek a fejéből, annak nem állt módjában többet felidézni azt. Az elme ilyen méretű módosításának megengedése nagy fokú bizalmat feltételezett. A tanárnő felnézett az igazgatóra, röviden és mérlegelően.

- Rendben van.

Dumbledore kieresztette a levegőt, amiről nem is tudta, hogy eddig visszafojtotta.

- Megtisztel a bizalmával, Minerva.

A tanárnő azonban csak feszülten bólintott. Dumbledore halkan ejtette a szavakat.

- Legilimens - majd keresgélni kezdett a szeme előtt felbukkanó emlékek között. Végül elért oda, ahol a professzor a lépcsőn felfelé menet azon bosszankodott, hogy neki kell a felvételi beszélgetést megtartani őhelyette, és akaratlanul is elmosolyodott McGalagony ingerültségén. Ekkor a pálcáját gyengéden a tanárnő fejéhez érintette, és a gondolatszálat belehullatta a kikészített kőmedencébe. A gondolatfoszlány egy darabig a medencében lévő folyadék felszínén kavargott majd elsüllyedt.

A tanárnő szeme egy pillanatra elfelhősödött, majd zavartan nézett körbe. Dumbledore megnyugtatóan a karjára tette a kezét.

- Köszönöm Minerva, végeztünk is.

Minderre csak egy bizonytalan, tanácstalan pillantás volt a felelet, de aztán McGalagony felemelkedett, és rövid búcsú után kilépett az ajtón.

Dumbledore sóhajtva ereszkedett vissza az asztala mögött álló karosszékbe. Maga elé húzta a merengőt, majd felemelte a pálcáját és a hegyével megbökte az ezüstös anyagot. A folyadék örvényleni kezdett, egy fátylakba burkolt alak emelkedett ki belőle, és rekedtes hangon beszélni kezdett.

Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt…"

Majd ordibálás hallatszott és az emlék fókusza kimozdult a szobából, a jóslat maradék része elveszett a kinti zajokban. Dumbledore a tenyerébe támasztotta homlokát. A jóslat szövege … Ha bekövetkezik… Az első reménysugár a győzelemre. Elég meglepőnek tűnik, hogy az egyetlen, aki Voldemortot... Tomot - korrigálta magában Dumbledore – legyőzheti, még meg sem született. Dumbledore pedig holott meghaladta a századik életévét és korának legnagyobb mágusaként tartották számon, a jóslat szerint nem számíthatott arra, hogy megállíthatja Tomot. Milyen erő lakhat abban a gyermekben, ami képessé teszi őt arra, hogy legyőzze azt, akit a jelenkor legnagyobb mágusa nem tud legyűrni? Még nyugtalanítóbb volt azonban az a tény, hogy feltételezhetően Voldemort az egész próféciát birtokolja. Ez kétségkívül újabb előnyhöz juttatja a sötét mágust a Főnix Rendjével szemben.

A hetedik hónap halála szüli őt… tehát július végén születik. Ez azt jelenti, hogy Haloweenkor fogan. Dumbledore hirtelen sajnálatot érzett a még meg sem született megmentő iránt. Még meg sem fogant, de a félelmetes nagyúr már az elpusztítását tervezi.

------------------

A Rend szokatlanul jó hangulatban gyülekezett. Meglepő módon rajtaütésektől és halálesetektől mentes karácsonyi időszakot tudhattak maguk mögött. A rendtagok kisebb csoportokba verődve beszélgettek a találkozó hivatalos megnyitása előtt. A beszélgetésből gyakran kihallatszott Sirius ugató nevetése, James fátyolos baritonja, amit néha Mordon jellegzetes horkanásai szakítottak meg. A Longbottom házaspár kicsit távolabb állt a tömegtől. Alice Frank karjaiba simult és elégedetten mosolygott.

Dumbledore szeretettel tekintett végig a Rend fiatalabb tagjain. Mindegyikükre emlékezett diákkorukból. És most itt voltak mind, annak a szervezetnek a tagjaként, amely élethalál harcot vív minden idők leghatalmasabb sötét mágusával. Dumbledore nem áltatta magát. Tom csalóka passzivitása nem jelent egyebet, minthogy kivár… ugyanúgy, mint Dumbledore. Amióta csak meghallotta a próféciát, folyamatosan mérlegelt minden beérkező információt, hogy kiszűrhesse, kiknek születik a prófécia fogalmazása szerint az Egyetlen. Hosszas töprengés és megfigyelés után két párra szűkült le a kör. Potterék és Longbottomék.

Dumbledore elnézte, ahogyan Alice és Lily kissé félrevonul a többiektől. Az ősz mágusnak nem volt szüksége semmiféle legilimenciára vagy gyors fürkésző bűbájra ahhoz, lássa rajtuk az állapotukat. Mindkét nő arcán gyengéd mosoly ült. Az anyaság misztériuma lengte körül őket, kezük gyakran önkéntelenül még alig domborodó hasuk felé tévedt a védelmezés ősi gesztusával. Még nem tudják, milyen ígéret és milyen veszély hordozói. Dumbledore szájíze megkeseredett, amikor arra gondolt, hogy hamarosan rejtőzniük kell majd, állandó rettegésben és bizonytalanságban. Mert Dumbledore azt is tudta, hogy nem fedheti fel a szülők előtt a jóslatot…

--------------------

A Sötét Nagyúr türelmetlenül elrántotta talárját az előtte térdelő halálfaló elől.

- Késtél, Féregfark! - Az előtte kuporgó varázsló még jobban összehúzta magát és vizenyős tekintetét mereven a földre szegezte.

- Bocsáss meg, Mester! - Erre a szóra Voldemort szája sarka dühösen elhúzódott. Féregfark a nagyúr arckifejezését látván rémülten hadarva folytatta. - Megtudtam, hogy Dumbledore kiket bújtat, és kiket jelöltek ki titokgazdáknak. - Lélegzetét visszafojtva sandított fel urára. Remélte, hogy sikerének híre elfeledteti mesterével késedelmét.

Voldemort arcán enyhe érdeklődés tükröződött.

- Nos lehet, hogy valamiben végül mégiscsak hasznosnak bizonyulsz Féregfark.

Az alacsony termetű varázsló immár felbátorodva számolt be a Rend gyűlésének menetéről.

Ahogy befejezte, Voldemort már nem is figyelt rá. Hosszú, csontfehér ujjaival keskeny, ajaktalan száját simogatta és úgy mormolta: -Tehát Potter és Longbottom… És Potterék titokgazdája pont téged kért meg, hogy titokban helyettesítsd…

Peter megrezzent attól, amilyen megvetéssel a nagyúr a titokgazdaságra való felkérését értékelte.

- Nos, a Black család mindkét sarja meglehetősen ostobának bizonyult… bár talán Regulus után ezen nem kellene csodálkoznom. Mindenesetre ez megkönnyíti a dolgunkat. Longbottomék titokgazdája pedig Emmeline Vance. Tudtad, Féregfark, hogy a Fidelius-bűbáj is megtörhető?

Féregfark rémülten kutatott az agyában valamilyen válasz után, de mestere nyilvánvalóan nem is számított tőle feleletre.

- Az egyetlen feltétel, hogy a titokgazdát még a bűbáj elvégzése előtt kezelésbe vegyék.

A szóhasználattól Peternek végigfutott a hideg a hátán.

- Ez az ügy mindenesetre sokkal nehezebb. Úgy kell megejtenünk a dolgot, hogy ne keltsen gyanút, nehogy másik titokgazdát jelöljenek ki. Ezért most csak a mentális híd pillérjeit ültethetjük el a fejében. Maga a híd kiépítése sok időt vesz majd igénybe. Az alany mentális erejétől függően akár egy év is lehet, tekintetbe véve a térbeli távolságot is…- töprengett tovább hangosan Voldemort, most már teljesen megfeledkezve a lábánál térdeplő varázslóról.

Csak nagy sokára zökkent ki elmélkedéséből. Érzékeny kígyóorra a félelem undorító bűzét érezte. Felpillantott, és szemei összeszűkültek, amint a még mindig előtte térdeplő, az erőfeszítéstől remegő köpcös alakra nézett. Mindig ez az undorító szag lengte körül, és most, hogy jelenlétéről elfelejtkezett, az agyába furakodó szag figyelmeztette, hogy Féregfark még mindig a teremben van.

- Elmehetsz! - szólt, majd kedvtelve figyelte, ahogy a vizenyős szemű kis varázsló sietősen kihátrál a teremből. Mielőtt azonban az pár lépésnél távolabb kerülhetett volna, a nagyúr ajkán szórakozott mosoly villant át.

- Crucio! - A termet rögtön artikulálatlan ordítás töltötte be.

Voldemort addig tartotta fenn az átkot, míg Féregfark kínjában elharapta a nyelvét. A levegőt hirtelen fémes vérszag töltötte be, elmosva az előbbi undorító bűzt a nagyúr érzékeiből. A hüllőszerű orrlyukak élvezettel tágultak ki, majd Voldemort megszakította az átkot. - Legközelebb pontosan érkezz, különben nem leszek ilyen megbocsátó!

-------------------

Godric's Hollow észrevétlenül bújt meg az őt körülvevő erdők és mezők gyűrűjében. Haloween ebben az évben szokatlanul enyhe idővel érkezett, így a kis városka lakosai jókedvűen lepték el az utcákat. A természet azonban riadt csendbe burkolózott, mintha érzékelte volna, hogy nemrég valahol egy kicsiny darabját, egy emberi életet örökre kioltottak…

Voldemort átlépett a lábánál heverő élettelen varázsló testén. Arca enyhe fintorba torzult. Bár a muglikat és barbár fegyvereiket is megvetendőnek tartotta, azt meg kell hagyni, hogy a mugli fegyvereknek is megvan a maguk előnye. Sokkal inkább kézzel foghatóvá tették egy-egy ellenfél halálát. Tom sajnálkozva nézegette pálcáját, amin a legkisebb nyoma sem volt látható annak, hogy éppen az előbb végzett Dumbledore ölebével, a híres James Potterrel.

Néhányszor megfeszítette és elernyesztette az ujjait. Régen párbajozott már olyannal, aki a legkisebb kihívást is jelentette volna számára. Kifejezetten üdítő volt olyasvalakivel találkozni, aki nem bénult le a félelemtől, amint szembekerült vele, és ráadásul elismerésre méltó reflexekkel és párbajtechnikával rendelkezett. Persze az ifjú griffendéles így sem jelentett igazi veszélyt rá nézve. Viszont élvezettel figyelte hogyan küszködik az egyre gyarapodó sebek ellenére, hogy megvédje a sárvérű feleségét és fattyát azáltal, hogy időt nyer számukra a meneküléshez. A bolond! A nagyúr már amikor megközelítette a házat, súlyos dehoppanálás- és zsupszkulcs-gátló rontással fedte le az egész környéket.

Voldemort az emelet felé fordította tekintetét. Még egy pár lépcsőfok…

---------------------------

A Longbottom rezidenciát három fekete csuklyás halálfaló közelítette meg nesztelen, óvatos léptekkel. Sikerült feltűnés nélkül áttörniük a védelmi bűbájokat, és most a bejárati ajtó előtt álltak. A középen haladó férfi hang nélkül félreintette a másik kettőt, majd felemelte a pálcáját.

A következő pillanatban az évszázados, vastag tölgyfaajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a sarokvasak éles sikoltással kiszakadtak a falból, és az ajtó jó tíz méterre hátrébb csapódott a padlóhoz. A halálfalók szétváltak, és mindegyik gyorsan és szakszerűen átkutatta a maga emeletéről nyíló szobákat. Amikor újra találkoztak, az előcsarnokban eddigi magabiztos lépteik már pánikról árulkodtak.

- Nincs itt senki! Az egész ház üres. - sziszegte Macnair.

- Nemrég mehettek el. Egyes nyomok még egészen frissek! - Karkarov arca egészségtelen zöldben játszott.

- Figyelmeztették őket! Nyilvánvalóan áruló van a sorainkban. Azonnal értesíteni kell a Nagyurat!

Rabastan Lestrange hangja sokkal magabiztosabban csengett, mint amilyennek érezte magát Abban reménykedett, hogy az áruló létének ténye talán elegendően értékes információnak bizonyul majd ahhoz, hogy a Nagyúr megkímélje az életét. Persze a többiekéért nem kezeskedhet…

-----------------

Voldemort csalódottan meredt a lábánál fekvő halott nőre. Többet várt volna Lily Pottertől, minthogy a gyermeke ágya előtt állva rimánkodjon neki. Milyen mugli tőle… még a pálcáját sem vette elő. Maga azért választotta a Potter családot, mert veszélyesebbnek ítélte őket a Longbottom házaspárnál. És lám tévedett… Bár ha úgy lehet fogalmazni, ez a tévedés a kellemes fajtába tartozott.

A nő mellett elhaladva tekintetét a szoba másik végében lévő rácsos ágyra függesztette. Ebben a pillanatban azonban megérezte egy halálfaló alázatosan várakozó tudatát elméje peremén. Behunyta a szemét, kieresztette a tüdejében tartott levegőt, majd egyenesen Rabastan Lestrange arcába nézett. A halálfaló azonnal a földre szegezte a szemét.

- Remélem, nyomós okod van arra Rabastan, hogy megzavarj! - sziszegte a Nagyúr.

Rabastan egy pillanatra elvesztette arcizmai felett az uralmat, és azok őrült rángatózásba kezdtek, mielőtt emberfeletti erővel újra meg tudta őket zabolázni.

- A Longbottom rezidencia üres, Nagyúr. Figyelmeztették őket a jövetelünkre!

A Sötét Jegy lángolni látszott a halálfaló alkarján és az térdre esett a fájdalomtól. Elfúló hangon igyekezett folytatni.

- Áruló van a sorainkban Nagyúr! - Minden reménye, ami ebben a mondatban volt, azonban gyorsan szertefoszlott.

- Senki más nem tudott a küldetésetekről, tehát a saját szavaid szerint áruló van a sorainkban. És a lehetséges árulók száma jelenleg három.

A másik két halálfaló is rémülten földre vetette magát.

- A halálig hűséges vagyok hozzád Nagyúr!

- Leghűségesebb szolgád vagyok Mester!

A következő pillanatban valamennyijük üvöltve hempergett a földön. Őrülten markolászták a fejüket, a szemüket próbálták kivájni hogy megszabaduljanak a kíntól. A Nagyúr tovább fokozta mentális szorítását az elméjükön. Ennek eredményeként a halálfalók orrából, füléből és szeméből vér buggyant elő. Voldemort érezte, ahogy a halálfalók elméje szétmállik. Megvetően ellökte magától a szétroncsolt elméket. 'Ostobák!' Bár valamennyire sikerült magát lenyugtatnia az előbbi hármas büntetéssel, még mindig hullámzott benne a düh.

- Átkozott ringyó Vance!

A legkevésbé sem vigasztalta, hogy tudta, a titokgazda belehalt abba, hogy megtörte a gondolathíd-átkot, amivel Voldemort elérte, hogy kinyerhesse a rejtekhely hollétét a Fidelius-bűbáj megkerülésével.

Tehát a Longbottom kölyök megszökött! Minden kétséget kizáróan már Dumbledore védelme alatt áll. A Rend tudomására jutott, hogy tud a potenciális „Egyetlenek" kilétéről. A Rend várhatóan rövidesen Potteréknél is fel fog bukkanni. De mit ér azzal, ha csak az egyiket öli meg? Azzal, hogy agyának végre egy logikus kérdést tett fel, az teljes lendülettel vetette magát a lehetséges eshetőségek mérlegelésébe. Eközben haragja is észrevétlenül elült.

Persze volt egy előnye a Renddel szemben. Rendelkezésére állt a jóslat teljes szövege. Most agya ennek az előnynek a kiaknázására összpontosított. Piton beszámolója szerint a Rend csak a prófécia első felével volt tisztában, amely az Egyetlen születési időpontjára vonatkozott. A jóslat további kritériumáról nem tudnak, miszerint ő, a Sötét Nagyúr egyenlőként jelöli majd meg ellenfelét.

Végső soron így rajta múlik a kiválasztott személye. Ha pedig ő nem a Longbottom kölyköt jelöli meg, hanem a Potter fattyút, akkor a Rend kezében a Longbottom kölyök mit sem ér. Ha megjelöli, aztán megöli a fiút, a Rendet pedig meghagyja abban a hiszemben, hogy megmenekítették az Egyetlent, lekötheti azok erejének nagy részét. Védelmezniük kell a kölyköt, és ki kell képezniük. Az pedig idő. Lassan elmosolyodott. Rabastan hibája úgy tűnik mégis jár valamiféle haszonnal.

Néhány lépéssel a sarokban álló rácsos ágynál termett. A benne ülő egy éves forma gyerek értelmes, smaragdzöld szemekkel nézett fel rá. Mi lehet ebben a csecsemőben, ami képessé teszi őt arra, hogy neki egyenrangú ellenfele legyen? „De benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer." Ez felkeltette Voldemort érdeklődését. Életét annak szentelte, hogy a hatalom minden formáját megismerje, magába olvassza, és ez a tizenhat hónapos csecsemő olyan erő birtokában lenne, amit ő nem ismer…? Vizsgálódó vörös pupillái belefúródtak a zöld szemekbe. Használhatná ezt az erőt a maga javára. Elvégre csak egy griffendéles jelmondata lehet az, hogy „öld meg az ellenségedet"! Mardekár utódjának a mottója inkább így hangzott: „Használd fel az ellenségedet!".

A Nagyúr a mennyezetnek fordította a pálcáját.

- Morsmordere! - A sötét Jegy kirobbant pálcájából, átütött az útjába eső mennyezeten és kibomlott a ház felett.

- Ignitio Infernum! - A falakból lángnyelvek szöktek elő, és éhesen kúsztak a sötét alak felé a padlón.

- Diffindo! - Voldemort pálcájával a gyerek felé bökött és az, először az este folyamán, felsikoltott. Jobb füléből vér csörgedezett a padlóra, magával sodorva a levágott fülcimpa- darabot. Ez elég lesz hozzá, hogy a tűzvész után megállapítsák, a kölyök is odaveszett szüleivel együtt…

A csuklyás alak megsuhintotta a pálcáját és a síró kisgyermekkel együtt eltűnt a házból. A lángok összecsaptak, elborítva az eddig érintetlenül hagyott sarkot is.

--------------------

Dumbledore öregebbnek érezte magát, mint bármikor eddigi életében. Még mindig súlyosan nehezedett rá annak a pusztításnak a képe, amely Godric's Hollowban, a Potter család búvóhelyén fogadta. A ház teljesen leégett, néhány térdmagasságig érő kormos fal maradt csupán. Az aurorok három különböző személy maradványait azonosították. Maradványait… Istenem! Az ősz mágus arcán könnyek szaladtak le. Mennyire szenvtelen szó ez. Mi köze ennek a szónak Jameshez, Lilyhez és a kis Harryhez? Hibát követett el. Rettenetes hiba volt megbízni Sirius Black-ben. Magának kellett volna Potterék titokgazdájának lennie… A fájdalom elviselhetetlen erővel szorongatta a torkát.

Halkan kopogtattak az ajtaján. Dedalus Diggle lépett be rajta. A kis ember kezében gyűrögette jellegzetes lila kalapját.

- A Longbottom házaspárt elhelyeztük a főhadiszálláson… - szemmel láthatóan tétovázott az igazgató könnyei láttán. Dumbledore felemelkedett a karosszékéből. Letörölte a könnyeket és felemelte a fejét.

- Köszönöm, Dedalus.

Most az a legfontosabb, hogy a Longbottom házaspár és fiuk, Neville, biztonságát garantálni tudja.

----------------------

A Nagyúr tróntermében egy köpcös alak térdelt a halálfalók körében. Voldemort közömbösen nyugtatta rajta vörös izzású hüllőszemét.

- Tehát Black sarokba szorított a nyílt utcán a mugli London közepén.

-Igen, Nagyúr.

-Te szembefordultál vele, és megvádoltad, hogy elárulta Potteréket. - A Nagyúr itt felvonta egyik szemöldökét.

- I…igen Nagyúr. - Féregfark képtelen volt megállapítani, hogy Voldemort arckifejezése szórakozottságot vagy helytelenítést tükröz-e.

- Majd a hátad mögé rejtett pálcával felrobbantottad a fél utcát, és az egyik ujjadat hátrahagyva patkány formájában elmenekültél… Hmm…Tehát Black az Azkabanban fog megrohadni azért, amit te követtél el, téged pedig halottnak hisz mindenki. - A Nagyúr másik szemöldöke is felemelkedett.

- Igen, Mester. - Féregfark most már biztos volt benne, hogy a Nagyúr tetszésére cselekedett, így hát hangja is magabiztosabban csengett. Voldemort egy ideig eltöprengett ujjait színpadiasan az állához emelve, majd tekintetét Pettigrew-ra fordította.

- Most már csak azt áruld el nekem, mi hasznomra vagy ezek után.'

Ez a kérdés teljesen kizökkentette Féregfarkat. Hogyan értette a Mester? Voldemort jóindulatúan kifejtette a kérdését, látva a vizenyősszemű varázsló arcán a tanácstalanságot.

- Eddig a hasznomra voltál, mert tagja voltál a Rendnek, és olyan információkkal szolgáltál, amelyekkel más, nálad sokkal érdemesebb halálfalóim sem tudtak. Most azonban a Rend halottnak hisz… - itt hagyta, hogy Féregfark maga folytassa a gondolatmenetet. Élvezettel látta, hogy a köpcös kis ember szemei rémülten kitágulnak, ahogyan maga is eljut a végkövetkeztetéshez. Féregfark rémülten próbált kiutat találni.

- Visszamehetek Dumbledore-hoz. Elmondhatom neki, hogy csak azért nem jelentkeztem, mert féltem… Megvádolom a vérfarkast, Black barátját, hogy összejátszottak. Az öreg bolond hinni fog nekem.

Voldemort azonban vérfagyasztóan kedélyes mosollyal csak a fejét rázta.

- Hm… Sajnos Féregfark ez nem elég jó. Dumbledore nem fogja elhinni a történetedet anélkül, hogy alá ne vetne legilimenciának. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy a te elméd mennyire lenne képes ellenállni…

Féregfark eszelősen próbálkozott tovább.

- Dumbledore szeret engem, megbízik bennem, ő…

A Nagyúr észrevétlen mozdulatot tett a pálcájával, és ekkor roppanó csont gyomorforgató hangja hallatszott. A lábánál térdeplő alak úgy rogyott össze, mint a zsák.

-Vigyétek! - hangzott a közömbös parancs. A körből többen készségesen ugrottak.

- Levicorpus!

-------------

Dumbledore szomorúan nézett az előtte ülő nőre és férfira. Frank Longbottom mereven ült a székében. Alice ellenben egészen összekuporodott, mintegy összehúzva magát, védekezésül azok ellen a szörnyűségek ellen, amiket - ebben biztos volt - hamarosan hallani fog.

- Azért kérettelek benneteket ide - nézett a szemükbe Dumbledore -, hogy felfedjem előttetek azt a jóslatot, ami miatt Voldemort a Potter család életére tört, és ami miatt Neville is állandó veszélyben van.

A házaspár megrezzent a sötét mágus neve hallatán, egyéb reakciót azonban nem mutattak. Dumbledore felállt, és az egyik zárható ajtajú szekrényhez sétált. Kiemelve a merengőt újra szembe fordult velük.- Sajnálatos módon a jóslatnak csak az első fele van a birtokunkban, míg feltehetően Voldemort a teljes szöveggel tisztában van. Ez a jóslat egyszerre áldás és teher. Mindazonáltal reményt ad nekünk a győzelemre és erőt a küzdelemre.

A Longbottom házaspár kábultan hallgatta a merengőből kiemelkedő jósnőt. Mire a rövid szöveg véget ért, Alice hangtalanul csúszott a földre, ernyedt kezével még mindig a karosszék karfájába kapaszkodva.

----------------

Piton sietős léptekkel haladt a földalatti labirintus folyosóin, miközben azon gondolkodott, hogy mit kívánhat tőle a Nagyúr. A tenyerébe vájta a körmeit. A Nagyúr nem tudhatja, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják mostanában. Milyen bűntudat kísérti ébren és álmában.

Miért kellett megszületnie? Miért kellett éppen neki hallania a jóslatot? A sors kegyetlen játéka, hogy éppen ő juttatta a Nagyurat annak a próféciának a szövegéhez, ami miatt a Nagyúr kiirtotta a Potter családot. James Potter, a nagyszájú nevetséges alak, aki egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy udvartartásával pokollá változtassa Perselus életét. Érte nem kár. Piton akár saját kezűleg is végzett volna vele egyedül azért, mert elvette tőle Lilyt. Nem! Helyesbítette magát. Nem ő vette el. Én löktem el magamtól, mert sárvérű, mert nem volt méltó hozzám. Hozzám!

Az első éjszakát hangos üvöltéssel töltötte, mikor megtudta, hogy a Nagyúr megölte a Potter család minden tagját. Később az üvöltés sem segített, sírni pedig mindig is képtelen volt. Eljátszott a gondolattal, hogy végez magával, de még azzal a szentimentális gondolattal sem vigasztalhatta magát, hogy akkor majd újra láthatja Lilyt. Ha van igazság a földön, akkor Lily a hetedik mennyországban van, ő pedig a pokol legmélyebb bugyrába kell hogy kerüljön mindazért amit tett. Mindenért… Elő sem tudja számolni azokat, akiket megölt a Nagyúr szolgálatában. Nem kényszerből. Önként. A gyilkolás öröméért, a hatalom érzéséért. És most, ha valóban hatalma lenne, azt kívánná, hogy bárcsak visszahozhatná Lilyt az élők sorába. De nincsen hatalma. Csak rombolni, pusztítani tud.

Lassan azonban több év gyakorlata fölébe kerekedett a benne háborgó kétségbeesésnek. Fejében helyére csúsztak a mentális gátak, amelyek megakadályozták a Nagyurat abban, hogy valós gondolataiba belepillanthasson. Keserűen elmosolyodott. Önfenntartás. A mardekárosok egyik védjegye.

A trónterem elé érve nesztelenül kitárta a kaput és belépett. Voldemort azonnal ráirányította pillantását és Piton automatikusan a földre szegezte tekintetét és letérdelt.

- Parancsodra, Nagyúr.

- Mint tudod Perselus, Féregfark sajnálatosan alkalmatlanná tette magát arra, hogy továbbra is a Rend tagja maradjon és információkkal lásson el engem.

Perselus némán bólintott.

- Ezért újabb kémre van szükségem, azonban ez a jelenlegi helyzetben nem oldható meg egyszerűen.

Voldemort felállt a trónszékről, és lassan sétálni kezdett

- Azonban egy körülmény szerencsésen a kezünkre játszik. Dumbledore-nak kétségbeesett szüksége van egy kémre a halálfalók köreiben. Te, ha jól tudom rövid ideig kapcsolatot tartottál fenn egy sárvérű lánnyal, bizonyos Lily Evanssal, aki később James Potter felesége lett - itt Perselusnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze a név hallatán - és aki csak nemrég az egész családjával együtt elpusztult.

Itt Voldemort arcán szinte gyengéd mosoly jelent meg.

- Nézz a szemembe Perselus, és mond meg őszintén, mit érzel ezzel kapcsolatban.

Piton lassan felemelte a fejét és a vörös szemekbetekintett. Agyából eltörölt minden gondolatot és érzést, csak a büszkeséget idézte meg, amit akkor érzett, amikor a próféciát jelentette.

- Hű szolgálód vagyok Mester.

Voldemort kutatóan fürkészte, és Piton érezte, ahogyan a Nagyúr elméje mélyen az övébe fúródik. Elfojtotta az előkígyózó dacos örömöt, hogy a Nagyúr nem volt képes elérni valós gondolatait.

- Új feladatom van számodra, Perselus. Jelentkezel Dumbledore-nál. Elmondod, hogy Lily Evans halála mélyen megrázott, és kiszolgáltatod magad a Rendnek. Az öreg bolond fel fogja ajánlani, hogy kémkedj utánam. Te fogadd el, és légy tagja a Rendnek. Legyél a szemem és a fülem ellenségeim barlangjában.

A Nagyúr most izgatottan járkált fel s alá.

Piton tudta, hogy még senkinek sem engedte meg, hogy ilyen mélyen a gondolataiba és érzéseibe lásson. Tudta, hogy nem is olyan régen még mélyen megtisztelve érezte volna magát. Most azonban csak undort érzett önmaga, és ez iránt a szörnyeteg iránt, aki előtte sétált izgatottan gesztikulálva, újabb vérgőzös terveket szövögetve. És akkor eldöntötte, hogy mit kell tennie. Elmegy Dumbledore-hoz, ahogy a Mester kéri, és felajánlja a szolgálatait, de nem úgy ahogy a Nagyúr gondolja. Piton nem volt bolond. Tudta, hogy amit tesz milyen veszélyekkel, és potenciális kínokkal jár. Mindezek azonban eltűntek a bűntudat nehéz terhe alatt.

-------------------

Voldemort elégedetten figyelte a lábánál ülő törékeny, feketébe öltöztetett kis alakot. A kölyök egy hangot se adott ki mióta elhozta Godric's Hollow-ból. Egyetlen észlelhető változás rajta a homloka bal felén kirajzolódó fekete, kígyózó S betű volt, és persze a smaragdzöld szempár helyett most fekete szemek tekintettek a világra.

A Nagyúr az elmúlt hét folyamán hosszas munkával olyan mentális kapcsolatot épített maga és a fiú között, amely messze meghaladta annak az erejét, amit Emmeline Vance esetében alakított ki. Egyrészt, mert a boszorkány esetében vigyázni kellett arra, hogy a beavatkozást a Rend semmilyen módon ne érzékelhesse, másrészt a megkívánt információ mennyisége is sokkal kevesebb és jobban körülhatárolt volt. Ez a kapcsolat erejében csak a Sötét Jegyhez volt mérhető, - aminek a viselését ebben az életkorban a kölyök biztosan nem élte volna túl - és bizonyos tekintetben még nagyobb hatalmat biztosított. Tom a kígyót választotta a kapcsolat jeleként, amikor homlokára égetett szimbólumon keresztül az ifjú Potter elméjében rögzítette a Nagyúr számára bármikor elérhető mentális hídpilléreket. A Mardekár ház jelképe, amelyet a Sötét Nagyúr oly szívesen használt, most az Egyetlen homlokát díszítette.

Ez az eljárás mélyen gyökerezett a sötét varázslatok művészetében, és ilyen formában még sohasem alkalmazták. A Nagyúr néhány maga alkotta bűbájt is beépített a rítusba. Elégedetten szemlélte, amikor egész heti munkája eredményeként a kölyök homlokán megjelent a várt tökéletes kígyó szimbólum, majd annak sötét színe lassan beszivárogni látszott a fiú szemébe, feketére színezve azt…

A trónterem ajtaja halkan feltárult és a Nagyúr tekintete a bejárat felé fordult. A Lestrange házaspár állt az ajtóban, majd a következő pillanatban a nő meg a férfi is térdre vetette magát, és lábaihoz kúszva alázatosan csókolta fekete talárja szegélyét. Voldemort hűvösen meredt a földre görnyedő alakokra, majd nagy sokára így szólt:

- Felállhattok.

A fekete ruhás alakok felemelkedtek, és a Nagyúr szemügyre vette őket. Kétségtelenül Pitont tartotta a legértékesebb szolgálójának valamennyi halálfaló közül A bájitalok mestere mindig fegyelmezni tudta a félelmét mestere jelenlétében. Észjárása gyors és minden esetben érzelmektől mentes volt, az adott probléma logikus megoldását kutatva. Voldemort tagadhatatlanul saját intellektusának tükörképét látta viszont a fiatal halálfalóban. Perselus értékes… és éppen ezért persze veszélyes.

A Lestrange házaspár egészen más eset ... Rodolphus hataloméhsége és gátlástalansága egy másik halálfalóéra, Lucius Malfoyéra emlékeztetett ugyanúgy, mint manipulációs készsége, ha a hatalomban pozíciót betöltő emberek kedve szerinti irányításáról volt szó. Viszont hiányzott belőle annak eleganciája és diplomáciai készsége, amely egyértelműen másodrangúvá tette Lucius mellett.

Bellatrix Lestrange értéke jóval meghaladta a férjéét. Voldemort elnézte a fiatal, csillogó fekete hajú, hosszú szempillájú boszorkányt és tudta, ha fiatalabb énje állna a nővel szemben, vonzónak találná. Tudta azt is, hogy az aranyvérűek között még mindig fenntartott házassági ritus - amely férjéhez kötötte a feleséget, megakadályozva azok fizikai hűtlenségét - megtört akkor, amikor Bellatrix felvette a Sötét Jegyet. A Jegy tulajdonságához tartozott, hogy megroppantott mindenfajta egyéb mágikus köteléket. Most azonban mégis úgy tekintett a boszorkányra, mint valami kedvenc szelídített háziállatra, mely még sosem okozott csalódást gazdájának. Ha Piton a Nagyúr intellektusát tükrözte, akkor Bellatrix az ösztönös képességét arra, hogy megérezze mások gyengéit. A boszorkány minden halálfalónál leleményesebben űzte a kínzás művészetét, nem csak fizikailag de lelkileg is megtörte áldozatait, kiolvasva azok szívéből legrettegettebb félelmeiket.

Itt állt az a halálfaló házaspár, akire bízni szándékozta az Egyetlen felnevelését.

- Feladatom van számotokra.

Voldemort mélyen az előtte állók szemébe nézett. Rodolphus elméjében kavargott a bizonyítani vágyás bátyja bukása után, a remény, hogy vezető szerepre tehet szert a halálfalók között a most következő megbízással és a számítgatás, hogy mit kereshet a feketében ülő alak a Nagyúr lábánál. Bellatrix rögtön felfigyelt a trón tövében ülő gyerekre és képességinek felbecslésére törekedett. Agyában ösztönösen kombinálódtak össze az érzékei által szállított és az érzékek fölött regisztrált információk. Voldemort tudta, hogy a két ember közül Bellatrix már a magyarázat elhangzása előtt tisztában lesz a feladat természetével.

- Aki a lábamnál ül: Seth.

Ezzel a fiú felé intett. A név több célból is megfelelt. A kezdőbetűje a homlokába égetett szimbólumra utalt, az egyiptomi háború és pusztítás istenének neve pedig kitűnően illet ahhoz a szerephez, amit a Sötét Nagyúr szánt neki.

- Állj fel, Seth!

A fiú némán felemelkedett.Azt kívánom, hogy úgy neveljétek fel, mint saját ivadékotokat. Minden hivatalos forrásban a halálfalók között is saját leszármazottatokként szerepeljen, és úgy nőjön fel, mint aranyvérű. A kiképzésére vonatkozóan minden évben utasításokat kaptok majd tőlem, és minden évben jelentitek, hogy mennyire haladt előre. Fegyelmezésében szabad kezet kaptok. Egyetlen kikötésem, hogy tartós testi károsodást nem okozhattok.

A Nagyúr intésére a kis alak elindult feléjük. Rodolphus képtelen volt palástolni csalódottságát. Fontos megbízást remélt, ami biztosíthatta volna, hogy átvegye Lucius Malfoy helyét a Nagyúr jobbkezeként, de semmiképpen sem számított arra, hogy egy ostoba kölyök felnevelését bízzák rá! Képtelen volt magát visszatartani.

- Nagyúr ez a megbizatás nem méltó… - nem jutott tovább, mert Voldemort pálcája szemmel követhetetlen mozdulattal feléje vágott a levegőben, és ő összeomlott a Cruciátus átok kínjai alatt. Izmai tehetetlenül rángatóztak, fehéren izzó kések szúródtak a bőrébe, a szemgödrét mintha olvadt fémmel töltötték volna meg.

Bellatrix megvetően figyelte a férjét. Ostoba! Képtelen felfogni a Nagyúr szándékait! Ő megértette a feladat fontosságát. Felfogta a kölyök különleges státuszát, ösztönei megérezték a benne rejlő varázserő potenciális nagyságát.

Amikor a kölyök a lába elé ért, durva kézzel térdre lökte a földre.

- Térdelj le a Mestered előtt, fiam!

A fiú szótlanul térdelt ott, ahova lökték, szemét a földre szegezve. Voldemort feloldotta az átkot, ami az előtte már csak erőtlenül lélegző varázslót még mindig fájdalmas rángásokra kényszerítette.

- Köszönd a feleségednek Rodolphus, hogy a Nagyúr irgalmas volt ma hozzád.

Undorodva figyelte, amint a fekvő alak többszöri sikertelen próbálkozás után reszketegen talpra áll.

- Elmehettek!