14. Fejezet

Kontroll alatt

Hajnalban Piton arra ébredt, hogy súly nyomja a mellkasát. Óvatosan felemelte a fejét.

A gyerek meg sem moccant.

És igen, valóban egy gyerek volt, gondolta Piton, ahogy az alvó arcot nézte, ami annyival fiatalabbnak látszott a szokásos nyugtalanság barázdái nélkül, amik ráncokba gyűrték a homlokát. Tizenhat éves létére túlságosan keveset nyomott…

Mit fog tenni vele ezügyben?

Miután Harry végül elaludt, nem tudta rávenni magát, hogy otthagyja, és azt kockáztassa, felébreszti őt, vagy újabb rémálmot szenvedjen át. Amikor végül úgy döntött, hogy jóval kényelmesebb, ha hátradől a párnára, a fiú álmában megragadta a karját, és nem engedte, hogy elmenjen.

Piton a gesztus miatt furcsa zavarban érezte magát.

Helyesen cselekedett? Mikor történt meg utoljára, hogy egy felnőtt megvigasztalta a fiút egy rémálom után? Tartotta őt valaha is valaki így, amióta meghaltak a szülei?

Piton kételkedett benne.

De mindenki közül, akik a fiú körül voltak, miért pont neki – Perselusnak – kellett annak lennie, aki megteszi ezt? Megesküdött, hogy megvédi a fiút ez nyilvánvaló, de a Lilynek tett ígéretén kívül, azt is be kellett ismerni, hogy a fiú maga is megérintette őt.

Amikor Harry hátat fordított annak a két szemtelen kölyöknek, és inkább Pitonhoz jött helyettük, hirtelen büszkeség töltötte el a fiú miatt. Tudta, mekkora bátorság kellett egy tinédzser számára ahhoz, hogy szembeszálljon a barátaival, és még inkább akkor, amikor a gyűlölt bájitalmesterről volt szó!

Harry hűsége megható, de egyben aggasztó is volt. A fiúban megvolt az a bosszantó hajlandóság, hogy szélsőségesként érzékelje a dolgokat, és ez azzal a kockázattal járt, hogy gondokat okoz.

Persze rá fogja venni a fiút, hogy bájitalokat igyon, amik segítenek majd jóval könnyebben megakadályozni Voldemort behatolását az elméjébe, de ahhoz nem lesz elegendő, hogy palástolja a túl erős érzelmeket.

Amennyiben igaz, amit Dumbledore mondott neki, a fiú látomásai abban a pillanatban hatottak rá, hogy Voldemort maga erős boldogságot vagy dühöt érzett. Harrynek nincs birtokában sem az a fajta gyűlölet, sem az erőszak, de ő is túl érzékeny volt olyan dolgokban, mint a szeretet, a kedvesség, és a biztonság – röviden azok, amik kurta életében hiányoztak.

És ott volt még annak a kockázata a Voldemort és Harry között meglévő kapcsolat megnyílásának, ha Harry engedi, hogy az új érzelmei felkavarják. Az eredmény csakis katasztrofális lehetne.

Igen, Pitonnak figyelnie kell Harryre, de arról is gondoskodnia kell, hogy ne bátorítsa egy kettőjük közötti kapcsolat megerősödését. Ez mindkettőjükre érvényes volt.

És minden bizonnyal ismét hozzá kell látni az okklumencia leckéknek.

Felsóhajtott. Ez egy hosszú nap lesz. De hát nem volt az mindegyik?

Piton maga is meglepődött, amikor kezével végigsimított a fiú haján. Minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lett volna, ha valóban macska lett volna.

Vonakodva, de sikerült rávennie magát, hogy felkeljen az ágyból anélkül, hogy felébressze a gyereket. Harry tényleg alig nyomott valamit; Piton elhatározta, hogy megfelelően feltáplálja.

Úgy alakult, hogy Piton volt az, akinek az érvényben levő megállapodásuk szerint gondoskodnia kellett az első reggeliről.

És amennyiben az a mély álom, amibe a fiú zuhant, valamilyen intő jelként működött, ő aznap semmilyen fazekat és serpenyőt nem érint.

Piton elmosolyodott az elképzelésre. Kíváncsian várta, hogy meglássa a fiú tehetségét, amikor a főzésre kerül sor… és remélte, hogy a hal iránti szeretetére kizárólag macska formájában fog korlátozódni!

oooOOOooo

Amikor Harry kinyitotta a szemét, sokkal kipihentebbnek és békésebbnek érezte magát, mint hosszú ideje. Valójában nem emlékezett rá, hogy valaha is aludt ennyire jól egyhuzamban.

Jó nagyot nyújtózott és elmosolyodott. Az ágy tényleg kényelmes volt…

Az ágy?

Milyen ágy?

Kinyitotta a szemeit, elméje ködös volt, miközben a szemüvegét keresgélte. A napfény vékony sugárban szűrődött be a vastag függönyön keresztül, és halványan megvilágította a hálószobát.

Piton-kúria. A kúriában volt, és…

Piton. Ő is itt töltötte az éjszakát. Harry a párnájába temette a fejét, ahogy felötlött benne az emlék. Piton vigasztalta őt, a karjában tartotta és megnyugtatta, mint egy kisgyermeket… és itt töltötte az éjszakát az oldalán. Merlin.

Nem tudta eldönteni, hogy helyben meghaljon-e a szégyentől, vagy várjon egy kicsit és élvezze azt a jólesően szétáradó érzést, ami elöntötte az éjszakai emlékre.

Olyan volt, mintha Shadow lett volna, de még annál is jobb. Sokkal!

De mégis… Piton? Mi ütött bele? Az az epizód Shadow-val, valószínűleg mindkettőjüket megrázta kicsit.

Hirtelen valahogy nem sietett annyira, hogy újra lássa a férfit. Mit fog ezután gondolni róla? Mérges volt rá, hogy felébresztette? Igazán fáradtnak tűnt a múlt éjjel és határozottan kioktatta, hogy ne zavarja feleslegesen.

Bűntudat csapott át Harryn. Valószínűleg már túl késő ahhoz, hogy a reggeli készítésével bocsánatot kérjen. Jobb, ha tüstént felkel. Nem segít a helyzeten, ha tovább bosszantja a tanárt azzal, hogy ágyban tölti a napot.

Harry kiugrott a takaró alól és idegesen felvette a széken maradt ruhákat. Órája tizet mutatott, de még kilenc sem volt, amikor előző nap elment lefeküdni.

Nem számítva persze a rémálmot.

Gyorsan elhúzta a függönyöket, és vetett egy pillantást a parkra: nappal valahogy még nagyobbnak tűnt, mint amire emlékezett. A Piton-kúria beleveszett a vidéki tájba: ez biztosan jó volt egy Halálfaló… vagy egy kém számára.

Harry nem vesztegette tovább az időt, egyenesen az étkezőbe igyekezett. Ahogy várta, üres volt. A professzor valószínűleg már órákkal ezelőtt megreggelizett.

Mindamellett az asztalt még nem pakolta el. Harry látta a még mindig tele tányérnyi gőzölgő tojást és szalonnát, vele szemben a tejes és gyümölcsleves kancsót, és valamit, amit joghurtként azonosított.

Úgy tűnt, Piton semmit nem kockáztatott Harry ízlésével kapcsolatban. Amint villájával lelkesen hozzálátott a tojásához, Harry hálás volt a mágiának, ami melegen tartotta az ételét. Az étel már talán órák óta ott volt, mégis úgy látszott mintha egyenesen a serpenyőből szedte volna ki.

Miután tele lett a hasa, és nem akart többet enni, felállt, hogy letakarítsa asz asztalt, amikor az magától kiürült. Kíváncsiságtól hajtva úgy döntött, körülnéz a konyhában: a gyümölcs visszakerült a kosarába, a tányér és a pohár a szekrénybe, és egyetlen morzsát sem talált a padlón.

Mrs. Weasley maga is ismert ilyen háztartási bűbájokat? – tűnődött a fiú. Világos, hogy a bájitaltanár számos rejtett képességgel rendelkezik. Vajon a Halálfaló edzések magukban foglaltak egy „Háztartás vezetése olyan varázslók számára, akik mindenből hatalmas dolgot csinálnak" csoportot is?

Harry visszafojtotta nevetését, ahogy elképzelte Pitont és Lucius Malfoyt kötényben, fakanállal a kezükben, amint figyelmesen hallgatják Voldemortot, aki egy séf sapkát visel.

Harry számára felesleges lett volna azon elmélkednie, hogy Piton egy nap történetesen betekintést nyer erre a róla szóló vízióra, mivel az minden bizonnyal azonnali halált jelentene!

Azon is értelmetlen volt tűnődni, hol járhat most a tanár. Harry számára természetes volt, hogy megtalálja a pincébe vezető utat. Könnyű szívvel ment le a kőlépcsőkön; kétség kívül sokkal könnyebb volt ezt emberi formájában megtenni. Ahogy közeledett az ajtóhoz, a fövő bájital fanyar szaga elérte őt. Elmosolyodott; ha valaki azt mondta volna neki, hogy eljön a nap, mikor ez a szag kellemesnek fog tűnni…

És ott voltak még… a megcsörrenő palackok és a gumót aprító kés hangjai. Annyi dolog, ami erőteljesen emlékeztette őt egy pulóver puhaságára. Mindössze kopognia kell az ajtón, és Piton ki fogja nyitni. És ez szintén jó dolog.

Megtette az utolsó métert és felemelte a kezét, hogy kopogjon, amikor hirtelen úgy tűnt, hogy az a lépcső előtti kicsi rész sokkal nagyobbra nőtt és az ajtó hatalmassá vált.

Nem! Ne, ne már megint, ez nevetséges. Semmi sem történt. Hát semmi uralma nincs az átváltozásai fölött?

Nem volt rá ideje, hogy elgondolkozzon róla, mivel az ajtó belülről kinyílt és egy gúnyolódó Piton jelent meg mögötte.

- Csak nem rosszkedvű, Mr. Potter?

A macska tiltakozóan felnyávogott. Ez egyáltalán nem vicces!

-Ha tudtam volna, kinyitottam volna egy tonhalas konzervet, ahelyett, hogy főznék. Megtalálta a tányérját, Potter? Vagy mondjam inkább azt, hogy a tálkáját?

A macska makacsul elutasította, hogy válaszoljon, vagy ránézzen, és mereven tartott farokkal elindult, hogy leüljön a kandalló előtt.

Hallotta, hogy mögötte a bájitaltanár halkan felnevet.

- Rendben, Harry. Jól vagy? Ettél? Szükséged van bájitalra?

A macska megfordította a fejét, és röviden nyávogott egyet. Igen, minden rendben, magán a helyzeten kívül.

- Tökéletes – mondta a professzor gúnyolódva. – Akkor tudjuk, hogy mivel kezdjük a mai leckét.

Harry rögvest tudta, hogy ő mit tett volna legszívesebben ebben a pillanatban. Felugrani az asztalra és feldönteni néhány bájitalos fiolát, csakis azért az örömért, hogy lássa, az a gúnyos mosoly eltűnik a tanára arcáról.

De bosszankodása nem tartott sokáig.

- Odakint kellemes az idő, az a legjobb, ha hasznosan eltöltjük az időt a parkban. Az hiszem, egy kis helyváltoztatás jót fog tenni nekünk. Közel maradunk a házhoz – esztelenség lenne felesleges kockázatot vállalni.

Nem is várt tovább, a macska a pince lépcsőire pattant és négyesével szedte azokat.

- Harry! Úgy emlékszem, azt mondtam, vigyázz arra a mancsra! Később megnézzük a karodat, de semmilyen bolond játékot nem akarok odakinn. Egész idő alatt az egy méteres körzetemben maradsz! Nincs ugrálás, nincs futóverseny! Megértetted? – kérdezte Piton a legjobb bájitaltanári hangján.

A macska türelmetlenül csapott egyet a farkával és a Fekete Ember felé nézett.

Ha muszáj… De ő nem egy kiskutya, aki a gazdája sarkában lohol!

Amikor Piton végre kinyitotta az ajtót és beengedte a napfényt, Shadow-nak vissza kellett tartani a késztetést, hogy elvágtázzon a fűbe.

Friss levegő! A pince elszigetelt atmoszférája és a Grimmauld tér fakó fényei után szinte már el is felejtette, milyen jó volt érezni a szelet a bundáján. Vagy akár a haján.

Lassú ügetésbe fogta vissza magát és követte Pitont, ahogy körbejárja a kúriát. Egy kis ösvény a fák takarásába vitte őket, a háztól mindössze néhány tucat méternyire.

- Ez elég messze van – mondta Piton, amikor egy nyílt területre értek. – Tehát. Most azt akarom, hogy koncentrálj erre a helyre. A fákra, a szélre, a hangokra, a szagokra. Próbáld megfogni őket a macskaösztönöddel, ugyanakkor figyelj rá, mennyire különböznek az emberiektől. Teljesen el kell választanod egymástól a két formát.

Harry megértette. Egy pillanatra becsukta a szemét, igyekezett megfogni a körülötte levő szagokat. Bizonyos szempontból erősebbek, de ugyanakkor jóval intenzívebbek, mindegyik valahogy kitűnik a maga nemében, ahelyett, hogy zavaró egyveleget alkotnának. A föld, a humusz, még Piton is néhány lépésnyire tőle.

A szél rossz irányból fújta a bundáját, csiklandozta a bőrét, ahol korábban mindössze a haját borzolta; a föld a mancsa alatt élőnek tűnt.

Ismét kinyitotta a szemét és a tanár nyugodt tekintetével találkozott. Magasabbnak tűnt persze, de Shadow így is ki tudta venni a keze és az arca minden apró részletét, ahogy a nyaki verőere pulzált. Igen, a látása sokkal élesebb volt, mint emberi alakjában.

Néhány perccel később Piton ismét megszólalt.

- És pont úgy, ahogy az érzékeid is különböznek, az elméd sem működik ugyanolyan módon. Ez az, ami megakadályozza a Sötét Nagyurat, hogy képes legyen megtalálni téged. Ám mindennek ellenére a két különböző alakodban nem vagy kevésbé ugyanaz a személy.

Harry érezte, hogy nagy súly távozik róla. Igen, ő és Shadow egyek és Piton is elfogadta ezt. Elfogadta őt. Legalábbis, látszólag ezt mondta.

- Mivel magam nem vagyok Animágus, nem tudom a pontos menetét, hogyan irányítsd ezeket az átváltozásokat. Ugyanakkor, abból, amit tudok, fókuszálni egy pontos képre, egy bizonyos gondolatra segíthet a koncentrálásban és az átváltozás irányításában. Valami kellőképpen motiválót, hogy akarj alakot változtatni. Mért nem próbálsz összpontosítani egy különleges érzésre, egy egyedire az emberi alakod eléréséhez? – javasolta Piton

Ez nem volt nehéz. Mi a legjobb érzés a világon? Természetesen a repülés! Hiányolta a kviddicset s és repülést is. Használhatta volna a parkot gyakorlásként a tanév kezdete előtt. Ott, magasan a kúria felett, ahogy megérinti a fák tetejét, kezével a seprűjét szorítja, és szél fújja a haját.

Arra tért vissza az álmodozásból, hogy Piton egy apró mosollyal az arcán őt figyeli.

Egy elégedett mosollyal.

Harry felemelte a kezét… Igen, egy kezet és nem egy mancsot! Megcsinálta!

- Gratulálok, Mr. Potter, éppen most hajtotta végre első akaratlagos transzformációját.

A fiú hálásan rámosolygott. Valami azt mondta neki, hogy nem csak véletlen volt az, amiért Piton emiatt a bizonyos lecke miatt kihozta őt a parkba.

- Most gyerünk, változz vissza. Használd ki az időd. Gondolj a két test között egy másfajta élményre és keresd meg azt a gondolatot, ami visszavezet az átalakuláshoz. – emlékeztette őt a tanár. De nem azt a tanári hang, amitől rettegett az elmúlt évek alatt; ez a bájitalmester nyugodt hangja volt, amit egyedül akkor szokott használni, amikor a macskához beszélt.

Shadowhoz.

Mi tudná Shadowt ábrázolni? A kandalló, a pulóver, a kényelem, a bájitalok… Piton. A férfi, aki mindezt megadta neki, és aki megengedte, hogy hosszú ideje először biztonságban érezze magát.

Még ha azok a momentumok sosem fognak újra megtörténni, mindig ott maradnak az emlékezetében, a macska alakjához tartoznak, hogy milyen hihetetlenül boldog érzés, hogy van egy otthona, van valakije.

Igen, Piton testesítette meg mindazt, amit macska alakjában remélni tudott.

Egy pillanattal később, egy zöldszemű macska nézett fel a bájitaltan professzorra, aki elgondolkodónak és elégedettnek tűnt. Piton bólintott.

- Úgy látom, megértetted. Ez kiváló, legalábbis erre az alkalomra. Nem tudom teljes bizonyossággal megerősíteni, hogy mindig képes leszel irányítani ezeket az átváltozásokat – sem elkerülni vagy kihagyni őket -, az alapos ismeretet igényel és hosszas gyakorlást… amit mindent összevetve elsőként te magadnak kell beosztanod. De legalább megvan hozzá az alap, hogy gyakorolj, amit ne mulassz el megtenni a lehető leggyakrabban. Fontos, hogy mielőbb szabályozni tudd ezeket az átváltozásokat.

A beszéd kissé lehűtötte a fiú lelkesedését. Nyilvánvaló, hogy túl könnyű volt… Csak úgy, mint a homlokán, a beleegyezése nélkül ott levő sebhely, ami olyan erőt adott neki, amit nem kért, és amit nem tudott irányítani.

Legalább azt tudta, hogy az a seb honnan származott. Ami az animágus képességét illeti halvány fogalma sem volt róla és senki nem törte magát, hogy felvilágosítsa őt ezügyben.

Összpontosított a repülő kamaszkorú fiú képére, megpróbált újra átváltozni. Meglepetésére, ez alkalommal több időbe és erőkifejtésbe került. Úgy tűnt, az, hogy felzaklatja magát, nem segít a dolgokon. Valószínűleg tiszta fejre van hozzá szükség, mint az Okklumenciánál.

Mégis, Piton jóváhagyása jeléül enyhén megbiccentette a fejét.

- Jól van, Harry. Ne bátortalanodj el, ha nem mindig könnyű. Idővel teljesen természetessé fog válni; gondolom csak gyakorlás kérdése.

- Professzor úr, van még valami, amit nem értek ezekkel az átváltozásokkal kapcsolatban. Hogy történhetett mindez velem? Úgy értem, én sosem akartam válni… Nem is tudtam, hogy meg tudom tenni, az előtt az éjszaka előtt, mikor Vernon bácsi… és… nos, azután sem igazán tudtam. Nem jöhetett ez az egész Voldemorttól? Valami csapdaféle, vagy egy új taktika…

Piton áthatóan nézett a fiúra. Ki tudta olvasni az aggodalmat az arcából, a feszültségtől ismét barázdákba ráncolódott a homloka.

Mennyi ideje gondolkodhat ezen Harry? Annyira hozzászokott ahhoz, hogy együtt éljen az ismeretlennel, hogy erejének eredete csak most ötlik fel benne?

Ez egyike volt azoknak a ritka eseteknek, amikor Piton nem tudta, mit mondjon.

Mondja el az igazat a fiúnak, mindazt, amiről Dumbledore beszámolt neki a kutatása során és kockáztassa, hogy sokk éri, és ezzel megnyitja a fiú elméjét Voldemort felé? Egy gyereknek, akinek nincsenek emlékei a szüleiről, megtudni, hogy ők voltak azok, akik neki adták ezt utolsó ajándékukként, hogy ők voltak ott, ők és a keresztapja, akinek halálát még most is siratja…

Nem. Nem helyes megtenni. Nem most és nem itt.

De nem hagyhatta őt teljes tudatlanságban sem, nem, ha ettől újabb gondja támad az átváltozásában… és lelki nyugalma érdekében pont ugyanannyira.

- Nem – mondta végül. – Fel sem merül, hogy Voldemortnak bármilyen köze is van ehhez. Higgy nekem, ő semmit nem tud az új képességeidről, és sosem adott volna neked ekkora ajándékot. Mert ez az, Harry, ebben biztos lehetsz. Akárhonnan is jött, ez egy ajándék, ami segített neked, és újra segíteni fog. Ez egy rendkívül értékes ütőkártya.

- Mégis, jobban érezném magam, ha tudnám, honnan való – mondta a fiú és felsóhajtott. – Lehetséges, hogy mindig a birtokában voltam ennek a képességnek, anélkül, hogy tudtam volna róla? Mint a… párszaszájúság? Végül is, Voldemort azt az ajándékot is önkéntelenül adta nekem – mondta vonakodva.

Piton bólintott. A fiú nem tévedett.

- Az igaz, de a Sötét Nagyúr sosem volt Animágus. Az apád és a keresztapád másrészről animágusok voltak. Ha örökölted, az csakis tőlük származhatott.

És szükségtelen kimondani, pontosan hogyan – gondolta a bájitalmester.

- Dumbledore professzor úrnak határozottan szándékában áll kitalálni, és amint ideje engedi, kutatni fog a témával kapcsolatosan. Ez valóban olyan dolog, amit meg kell fejteni, de nem kell aggódni miatta, Harry. Neked sem kéne.

A fiú Piton tekintetét fürkészte. A vállában érzett feszültség látszólag csökkent.

Néhány héttel ezelőtt – gondolta – a tanára kis beszéde mindössze tovább táplálta volna bizalmatlanságát.

Az idő múlása, az elfogyasztott halak mennyisége és a kandalló előtti heverészés…

Piton a Kúria felé intett.

- Talán itt az ideje, hogy gondját viseljük annak a törött karnak.

Harry vágott egy fintort.

- Azt hiszem. Álmodtam róla múlt éjjel. Nem volt túl kellemes – ismerte be.

- Nem, képzelem, nem – mondta Piton. – Ugyanakkor egy megfelelő bájitallal nem lesz fájdalmas. Ne tétovázz kérni, ha a legkisebb kellemetlenséget is érzed, Harry. A testedet számos alkalommal megerőltetted és legyengítetted a transzformációk alkalmával. Teljesen vissza kell nyerned az erőd a tanév kezdete előtt.

Lassan visszaindultak a házba, vagyis inkább a laborba. A tanár használta vajon néha a valódi bejáratot is? – töprengett Harry. Kételkedett benne.

Harry ismét kérdezni akart a Kúria történetéről, és hogy miért választott a bájitalmester ilyen nagy épületet, amikor nem is használja. Puszta büszkeségből? Szándékában állt Pitonnak, hogy családot alapítson?

Harry ismételten nem tette fel ezeket a kérdéseket. Elképzelhetőek tartotta, hogy nem tetszenének a válaszok… és hogy a tanár nem akarná elmondani neki.

Megtették a lefelé vezető lépcsőket, és Harry magát is meglepte, mennyire óvatos. Nem akart pont most visszaváltozni; az túl frusztráló lenne, és Piton biztosan csalódna.

Hát aztán? Végül is, nem azért volt ott, hogy lenyűgözze a tanárát. Nos, talán, egy kicsit. De csakis büszkeségből.

Megütötte őt a bájital szaga, összpontosítania kellett arra gondolatra, hogy két lábon akar maradni, és szemüvegét erősen az orrára nyomta.

Szemüvege…

- Tanár úr, amikor macskává változom, most hogy ismét szemüveget viselek, van valami különbség?

Piton enyhe mosollyal tekintett rá.

- Nem akar úgy kinézni, mint a házvezető tanára? Nem, Mr. Potter, alakja rögződött az első alkalommal, amikor felöltötte, és már nem fog változni. Tehát nincsenek karikák a szeme körül.

Harry elmosolyodott. Be kellett ismernie, egy kicsit megkönnyebbült. Nem, nem különösképpen akart ugyanúgy kinézni, mint McGalagony.

- Valóban, egy fekete macska, aki szeret a pincében lakni, bájitalokkal körbevéve… Ez sokkal inkább olyan, mintha úgy néznék ki, mint maga! – viccelt a fiú.

Nem mulasztotta el, milyen arcot vágott a tanára. Ez talált!

- Vigyázzon, hogy ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket, ha nem akarja bájital hozzávalóként végezni, fiatalember. A macska szeme és a karma számos minőségi bájital alapvető alkotórésze, ami - bár nem segíthetsz rajta -, jobb, ha tudod, hogy negyedéves tananyag – felelte a bájitalmester.

Harry válaszképpen elfintorodott, de szemei nevettek.

- Ülj le ide – mondta jóval szelídebben és rámutatott az egyik karosszékre.

A fiú aggódva engedelmeskedett, majd megfogta az üveget, amit a tanár átnyújtott neki. Talán még több fájdalomcsillapító. Gondolkozás nélkül lenyelte. A gondolat, hogy újra eltörik a karját nem volt kellemes…

- Csinált már ilyet korábban is? – kérdezte idegesen.

Piton gúnyosan megemelte a szemöldökét.

- Csontokat eltörni? Egyet se félj ezügyben.

Harry nehézkesen nyelt egyet.

- Minden rendben lesz – nyugtatta meg őt a tanár a „Shadow" hangján. – Én végzem, szóval gyors és fájdalommentes lesz. Röviden, pont a bájitaltanórák ellentéte.

Harry szeme elkerekedett. Ez pont olyan vicc volt, amit ő is tudott volna mondani! Piton épp most mondott valami vicceseset, és emellé még magából űzött tréfát!

A professzor halkan kuncogott.

- Csukd be a szád, Potter, mielőtt kedvem támad elkészíttetni veled azokat a bájitalokat, amikbe kell az az értékes alkatrész. És vesd le a pólód.

A fiú azonnal becsukta a száját, miközben kétségbeesetten kutatott válasz után. Hiába. Gyorsan áthúzta a pólóját a fején keresztül, megpróbálta elrejteni zavarát. Piton megverte a saját játékában!

A tanár mellette állva halkan elmormolt egy bűbájt a válla felé. Végül rámutatott pálcájával és szorosan megragadta Harry karját.

- Készen állsz, Harry?

A fiú bólintott, és összeszorította a fogát. Ez most nem a tréfa ideje volt…

Olyan puhának és idomtalanak érezte, ahogy Piton ujjaival kitapintotta a helyet a karján, ahol a csontja rosszul forrt össze.

Ujjait látható erőfeszítés nélkül nyomta bele a húsba, hogy stabilizálja a karját, mielőtt egy éles reccsenéssel eltörte.

Amikor meghallotta a hangot, a fiú halkan felkiáltott.

- Harry? – kérdezte a tanár.

- Minden rendben. Én… nagyon hatásos volt a hang.

Pont olyan, mint amikor először eltört – emlékezett vissza hirtelen.

Piton összeráncolta a homlokát, de bólintott. Ismét elmormolt néhány varázsigét a váll felé, majd a fiú kezébe nyomott egy főzetet, amit az egy korttyal eltűntetett.

- Holnap könnyedén tudod majd mozgatni a karod. A várakozás alatt jobban teszed, ha inkább nem használod. Azokat a töréseket, amik nem jól gyógyultak be, mindig kényesebb rögzíteni.

Harry bólintott, és felhúzta a pólóját. A tegnapi jelenet után aligha akart félmeztelenül maradni ugyanabban a székben a szükségesnél hosszabb ideig. Már éppen felállni készült, amikor a tanár a keze intésével megállította őt, majd a saját székébe ült és szembenézett Harryvel.

Gúnyos viselkedését egy komor kifejezés váltotta fel, és mosolya nyomtalanul eltűnt.

- Harry, van valami, amiről beszélnünk kell.

A fiú fészkelődni kezdett a székében, és kezének intésével felelt.

- Mi történt ezen a nyáron a családoddal? – kérdezte a tanár a legközönségesebb hangján.

Harry azonnal mogorván vonta össze a szemöldökét.

- Nem fontos. Egyébként is, Dumbledore azt mondta, hogy nem kell többé visszamennem oda.

- Dumbledore professzor úr. Nem, nem fogsz visszatérni oda, de tisztában vagy vele, hogy még mindig előtted áll megmagyarázni a minisztériumnak, mi folyt ott, nemde? Nem csak ezen a nyáron – azt, ahogy veled bántak, mióta odakerültél – magyarázta Piton nyugodtan.

Harry homlokráncolva nézett rá.

- Mit tud maga róla? Ez nem az… amire gondol.

- Valóban, valószínűleg nem az. És emiatt szeretném, hogy elmagyarázd nekem – válaszolta a tanár.

- Miért? Mi az, ami magát… különösképpen érdekli? – Harry érezte, hogy kezd feldühödni. Mit fog csinálni Piton, amikor ismét visszamennek a Roxfortba? El fogja mondani azoknak ott - Malfoynak meg a többieknek?

- Nem az a fontos. Ami fontos az, hogy képes legyél elmondani a minisztérium vizsgálatot folytató felelős embereinek, és ez úgy tűnik, lehet, hogy problémát jelent.

- Azt hittem, legilimentálta Vernon bácsit – mondta Harry. – Maga mindent tud, amit tudnia kell, még többet is, ha az én véleményem kérdezi.

- Valószínűleg messze állok attól, hogy mindent tudjak, de amit láttam elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön, sok feltételezés rólad borzasztóan hibás volt. És nem csak az enyémek. Nem tudom elhinni, hogy Dumbledore mindent tudott, ami abban a házban folyt. Miért nem beszéltél korábban, Harry?

- Mi jó származott volna abból? Ott kellett maradnom a Voldemort elleni védelem miatt. Nem számított, hogy Vernon utált engem, a falak kitartottak… legalábbis Marge haláláig – mondta a fiú vonakodva. Röviden, Marge halála, igenis az ő hibája.

- És miért utált téged? – kérdezte csendesen a tanár.

- Alapjában véve ugyanazért, amiért maga – mordult a fiú. – Azért, aki vagyok, amit jelképezek – nem számít. Ők sosem akartak engem, csak rájuk erőltettek engem. Sokáig megpróbáltam azt tenni, amit elvártak tőlem, de nem tudom megváltoztatni azt, aki vagyok. Az egyébként sem változtatott volna meg semmit. Túlságosan utáltak.

- Lehetséges, hogy így van, akkor sincs mentségük arra, amit veled tettek, Harry. Semennyi – mondta Piton komolyan.

- Ez nem… nem gyakran történt meg. Vernon bácsi tényleg magán kívül volt Marge néni halála miatt. Igazán nem tudom, mit is gondolt.

- Volt annyi lélekjelenléte, hogy igen hosszú ideig módszeresen verjen, olyan módon, ami túl kíméletlen egy gyerekre nézve. Ez kegyetlen volt, előre megfontolt és igazolhatatlan. Ez nem csak egy véletlen volt, Harry. Ez borzasztó tett, és felelősségre kéne vonni érte – próbálta Piton megmagyarázni. A fiú látszólag a legkevésbé sem fogta fel, mennyire rosszul bántak vele.

- Nem éri meg a fáradtságot – mondta a fiú most már idegesen. – Ez nem olyan, mintha, nem is tudom, a fia lettem volna, vagy valami. Sokáig eltartottak engem, és őszintén hitték, hogy én öltem meg Marge-ot.

Harry bosszúsnak érezte magát. Piton nem akarta megérteni. Végül is nem arról volt szó, hogy ő a családjuk részét képezte.

- Majdnem halálra vertek egy gyereket. Tudsz erre mentséget találni?

- Én nem vagyok gyerek! – tiltakozott Harry. – Tizenhat éves vagyok, és sosem voltam gyerek. – Érezte, hogy elpirul. A szavak csak kicsúsztak. Nem is tudta, miért kellett azt kimondania.

De Piton nem nevetett és nem emelte fel ironikusan a szemöldökét, miközben őt tanulmányozta.

- Az igaz, Harry, sosem kezeltek úgy, mint egy gyereket és ez sajnálatos. Még ha a fizikai rossz bánásmód csak később is kezdődött, ahogy a nagynénéd és a nagybátyád nevelt fel téged nem az, amit egy normális családtól el lehet várni – hogy tudd: mi a szeretet, törődés és védelem.

- Megvédtek – dörmögte Harry.

- Bizonyos értelemben igen, azzal, hogy befogadtak. De a maradék? Megvédtek a kis vadállat fiúktól? Tisztességesen bántak veled? Figyeltek rád? Mutattak bármiféle ragaszkodást?

A beszélgetés határozottan furcsa volt – gondolta Harry. Pitontól származtak ezek a kérdések?

De tudta, hogy a tanárnak igaza volt; Harrynek fel kellett készülnie arra a kihallgatásra. És valahogy itt, ebben a fotelben Pitonnal, a dolgok másoknak tűntek. Dursleyék nem tudtak elérni hozzá. Sem a lenézésük, sem a gyűlöletük, nem, amikor Piton így, ilyen nyugodtan nézett rá.

Pontosan azzal a tekintettel, mint amikor Harry macska volt, és amikor gondját viselte.

Ez sem különbözött sokban attól, amit Harry tett korábban, amikor különbségeket kellett keresnie a két alakja között. Piton befogadta; Dursleyék is befogadták, és mégis minden mennyivel másabb volt.

- Nem – mondta végül. – Sosem mutattak felém ragaszkodást és figyelmet. És szeretetet biztosan nem. Tizenegy éven keresztül egy gardróbban tartottak. És nem, ez nem egy metafora – tette hozzá, amikor meglátta, hogy a tanár szemei megnagyobbodnak.

A lépcső alatti gardróbban aludtam. Oda zártak be, amikor nem akartak látni. Nem volt olyan rossz, az idő legnagyobb részében, de amikor beteg voltam, vagy hasonló, tényleg ki akartam kerülni onnan… az olyan fullasztó volt. És ott nem lehetett semmit sem csinálni. Nem voltak játékaim, vagy könyveim, kivéve Dudley régi holmija, amiket eltört, de vigyáznom kellett, mert ha meglátták, hogy azokkal játszom… ó, nos kidobták. Szintén az ő régi ruháit kaptam meg.

Ránézett a most viselt pólójára: háromszor nagyobb volt nála, agyonmosott, és néhány éve még Dudleyé volt. Keserűen felnevetett.

- Bizonyos dolgok nem változtak. De amikor megkaptam az első roxforti levelem, Vernon bácsi beköltöztetett Dudley második hálószobájába. Az hiszem, félt a nehézségektől.

- És elkezdtek kicsivel jobban etetni? – kérdezte Piton.

- Nem igazán. Nem volt időm kitalálni… mivel minden nyári szünetben… úgy tűnt, megfeledkeztek arról, hogy ennem kell.

Piton a fiúra nézett, aki felhúzta a lábait, állát a térdén támasztotta és látszólag elveszett az emlékeiben. Piton felsóhajtott. Aligha tetszett neki, de meg kellett tennie...

- Harry, ami a nagybátyádat illeti. Minden alkalommal kényszert érzett rá, hogy rajtad vezesse le a csalódottságát, amikor valami rossz történt a világban?

A fiú újabb grimaszt vágott.

- Nem igazán. Úgy értem… ha a házban történt valami, ha Dudley csinált valami butaságot, az természetesen az én hibám volt – magyarázta.

Természetesen.

- De nem ütött meg, úgy nem. Gyorsan eljárt a keze, de legtöbbször sikerült elkerülnöm. Néhányszor megtörtént, volt, amikor sokáig tartott, amikor az övével, vagy valami mással ütlegelt. De az szinte sosem történt, és úgy sosem, ahogy ezen a nyáron. Tényleg. – Őszinte pillantást vetett Pitonra, amiből a férfi bűntudatot olvasott ki.

A bájitalmester megvakarta orrnyergét. Hogy értesse meg a fiúval, hogy nem ő a felelős a világban előforduló összes balszerencséért, és legkevésbé a sajátjáért?

- Harry, gondoltál már arra, vajon mit gondolnának a szüleid erről a rossz bánásmódról?

A fiú szeme kitágult.

- Nem igazán. Nem tudom, egyáltalán nem emlékszem rájuk, szóval elég nehéz elképzelni…

- Gondolod, hogy ugyanúgy bántak volna veled, és az is rendben lett volna? – folytatta a tanár.

- Nem! Nem. Nem hiszem, de ez nem az… Figyeljen, Dudley volt az ő fiuk és ők jól is bántak vele, imádták őt, talán egy kicsit túlzottan is. Ők nem rossz emberek, csak engem nem akartak.

- És szerinted ez normális? – kérdezte óvatosan Piton.

-Igen! – kiáltotta Harry.

Dühösen húzta össze magát. Ezt nem akarta elmondani. Piton… Mit fog kezdeni ezzel az információval? És Harry a szánalmát sem akarta!

Ám a tanár tartotta a nyelvét, és amikor a fiú végül úgy döntött, hogy felnéz, látta, hogy Piton őt nézi, arca sem szánalmat, sem gúnyt nem tükrözött. Csak megértést és valamit, ami megbánásnak tűnt.

Pillantásuk, úgy tűnt egy egész örökkévalóságig maradt összekapcsolódva. Piton semmit sem mondott, egy kicsit olyan volt Harry számára, mintha a szemei beszélnének helyette. Nem, ez nem normális. Igen megérdemelsz egy családot. Igen, te normális vagy.

Egy hosszú pillanat után Harry volt az, aki félrenézett. Sokkal fáradtabbnak érezte magát, amint amikor előző éjjel aludni tért… és a nap még csak most kezdődött.

- Sok ember nem lát beléd, sosem fogja meglátni a Fiút, Aki Túlélte, a Világuk Megmentőjét vagy a szüleid fiát – mondta végül a tanár. Mindent egybevetve ezt nagy teher cipelni. De az, amit ők gondolnak Harry, abszolút nem festi le azt, aki te vagy, vagy azt, hogy milyen értékes vagy. A legtöbb rossz dolog, ami veled történt, nagyon tisztességtelen volt. És be kell ismernem, hogy a fordítottja… a győzelmeid érdeme teljes mértékben a tiéd.

Harry nem volt benne teljesen biztos, hogy megértette, mit próbált mondani neki a férfi. De jónak hangzott, szinte olyannak, mint amit egy apa mondana a fiának. Vagy Dumbledore.

A gondolat majdnem megnevettette.

Piton egy csomó fáradtságon ment keresztül miatta és Harry ezt értékelte. De nem volt olyan naiv, hogy azt képzelje, azokat nem Dumbledore utasítására tette.

Nem számít, jó volt, hogy élvezhette.

Felnézett a tanárra, aki nem pillantott félre.

Az anyjának köszönhető védelme elmúlt. Sosem érezte magát ennyire egyedül. Boldogan fogadott volna el védelmet bárkitől, még mentális formában is. Még Pitontól is.

Különösen Pitontól.

Annyira fáradtnak érezte magát. Szünetet akart, egy kis szünetet az életében, mielőtt vissza kell mennie a csatába, mivel kikerülni úgysem tud belőle.

Egy pillanattal később egy fekete macska ugrott ki ügyetlenül a székből és ugrott fel a szemköztibe.

A Fekete Ember kiolvashatta a macska szeméből annak minden reményét és kétségbeesését, amit ebben a pillanatban képtelen volt elrejteni.

A férfi arca megfeszült és rövid időre behunyta a szemét. Egy pillanatig a macska azt gondolta ellökik, vagy még rosszabb, megütik őt. De a kéz, ami felemelkedett, könnyedén nyugodott a hátán.

A Fekete Ember ismét kinyitotta a szemét, és ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint a macska.

Óvatosan felemelte az állatot, akinek súlya semmit sem nyomott, és karjainak menedékében a mellkasára fektette.

A macska egy újabb gondolat nélkül beletemette fejét a vállának hajlatába és felsóhajtott.

Elaludt, és utolsó gondolata szinte visszhangot vert a fejében.

Hagy higgyek benne egy kicsit… csak még egy pillanatra.