14. fejezet: Kastély az elmében

- Ha Dumbledore azt mondta, hogy felejtsük el, hallgatnunk kellene rá – mondta Hermione, miközben Harry fel-alá járkált a hálóteremben. A lány Ron mellett ült a fiú ágyán, Ginny pedig velük szemben Harryén.

- Nem tudom elfelejteni – közölte Harry járkálás közben. – Valahol meg kell lennie Mardekár könyvének.

- Azért egy dologban igaza van Dumbledore-nak – jegyezte meg Ron. – Ha folytatjuk a kutakodást, és Voldemort rájön, abból nagy baj lesz.

- És azt mondta, hogy biztos benne, hogy le tudod győzni Voldemortot, Harry – tette hozzá Ginny. – Ha Dumbledore biztos benne, akkor nem olyan fontos megtudnunk, hogy milyen bűbájokat talált fel Voldemort.

Harry megtorpant, és a barátai felé fordult. – Igazatok van. Mindannyiótoknak. És alighanem Dumbledore-nak is igaza van. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.

- De Harry, bíznunk kell Dumbledore-ban – mondta Hermione.

- Én bízom benne, de ez nem elég. Lehet, hogy ő tudja, mit csinál. Lehet, hogy neki nincs szüksége arra, hogy minden részletet ismerjen, de nekem igen. Nekem kell majd szembenéznem Voldemorttal. Nekem kell majd legyőznöm, és azt hiszem, csak egy esélyem lesz rá. Tudnom kell, mivel szállok szembe. Tudnom kell, hogy képes vagyok mindörökre elpusztítani.

Egy pillanatnyi csend támadt, amíg Ron, Hermione és Ginny megemésztették Harry szavait, majd Ginny felállt. - Ha szükséged van arra, hogy megtudd, milyen varázslatot használt Denem, akkor ki fogjuk találni.

- Úgy van – helyeselt Ron. – Kerül, amibe kerül.

- Legalább arra biztosan képesek leszünk, hogy megtaláljuk Mordecai Lawrence-t – jelentette ki Hermione. – Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy utánanézek a levéltárban.

- Kviddics edzés után azonnal jövünk, és segítünk neked – mondta Ginny.

Harry elfintorodott. – Én nem tudok menni. Akkor lesz az az idióta büntetőmunkám Pitonnal.

- Ne aggódj, pajtás – mondta Ron. – Megoldjuk.

Harry elmosolyodott, és nagyon hálás volt, amiért ilyen jó barátai vannak.

---

Másnap reggel fél hétkor a griffendélesek a kviddicspályán voltak, annak ellenére, hogy még fel sem kelt a nap. Felrugaszkodtak a tiszta, pirkadat előtti égbe, és a pálya fölött köröztek, miközben a hideg szél csapdosta a talárjukat. Harry ezt roppant üdítőnek találta. A varázslólétben kétségkívül a repülés volt a legjobb dolog. Miközben levezényelte a csapat edzését, felkelt a nap, és az égbolt kivilágosodott.

Úgy tűnt, mintha alig pár perc telt volna el, amikor Ginny odarepült hozzá, és így szólt: - Elmúlt fél kilenc, Harry. Jobb lesz, ha elindulsz, különben Piton azért is büntetőmunkát ad, mert elkéstél.

Harry kelletlenül bólintott. – Ron, vedd át! – kiabált le a pályára, ahol Ron őrzőként játszott.

Ron integetve nyugtázta, Harry pedig a föld felé vette az irányt. Miközben leszállt a seprűjéről, hallotta Ron kiabálását. – Gyorsabban! A terelők figyeljenek a gurkóra! A hajtók nem tudják egyszerre szemmel tartani a kvaffot is meg a gurkót is!

Harry levette a kviddicstalárját, magára öltötte az iskolai talárját, és egy utolsó pillantást vetve a csapattársaira kivánszorgott a pályáról. Táskáját az egyik, seprűjét a másik vállára vetve sétált vissza a kastélyba, ahol a Nagyteremben elvett egy pirítóst, hogy a pincébe menet elrágcsálja.

Piton alig nézett fel az osztályozásból, amikor Harry belépett az irodájába. Egyszerűen arra a padra mutatott, ahol Harry nyári házi feladata hevert, és szó nélkül visszatért a saját munkájához. Harry mély levegőt vett. Úgy döntött, nem hagyja, hogy Piton kihozza a sodrából, mivel biztos volt benne, hogy a férfit semmi nem töltené el nagyobb elégedettséggel. Inkább a padjához lépett, és elkezdte a jegyzeteit lapozgatni, hangsúlyozottan levegőnek nézve Pitont, épp úgy, ahogy a férfi is levegőnek nézte őt. De nem igazán tudott koncentrálni.

Furcsa érzés volt ismét Piton irodájában lenni, ahol előző évben olyan sok időt töltött. Elméjében élénken élt az okklumencia és legilimencia órák emléke. A mellé az asztal mellé hányt, miután átélte Piton emlékeit arról, hogyan vált halálfalóvá. Amellett az ajtó mellett térdelt reszketve, miután végignézte a saját szülei meggyilkolásának emlékét. Ezeken az órákon életük legbensőségesebb és legfájdalmasabb emlékeit osztották meg Pitonnal. Egyik sem volt kellemes, és többször előfordult, hogy vitatkoztak és kiabáltak egymással. És mégis, Harry valahogy erőt és vigaszt merített az itt töltött hosszú órákból. Egyfajta meghittség – megértés – bontakozott ki közöttük, de Piton szinte azonnal elkezdett érzelmileg visszahúzódni, amikor az órák véget értek. Ez a visszahúzódás akkor teljesedett ki, amikor felfedte Harry előtt a szülei halálában játszott szerepét.

Piton zárkózottsága már a nyáron is bosszantotta Harryt, de most, Piton irodájában ülve vált fájdalmasan nyilvánvalóvá a közöttük húzódó érzelmi üresség. Ismerős elkeseredettséget érzett, de ezúttal sokkal erősebben, mint eddig, és Harry hirtelen rádöbbent, hogy egyszer, teljesen eltérő körülmények között már találkozott ezzel az érzéssel. Ugyanezt a kényelmetlen ürességet érezte, amikor negyedévben Ron megvádolta, hogy ő maga dobta bele a nevét a Tűz Serlegébe, és nem volt hajlandó szóba állni vele.

- Potter. – Harry összerezzent, ahogy Piton félbeszakította a gondolatait. – Igaz ugyan, hogy az egész tanév rendelkezésedre áll, hogy befejezd a munkádat, de elvárom, hogy amíg itt vagy, tegyél némi erőfeszítést az ügy érdekében.

- Gondolkozom – mondta Harry ingerülten. Elővett egy üres pergament, majd széttekerte az egyik régebbi dolgozatát, amelyre Piton becsmérlő megjegyzéseket firkantott. Harry alig figyelt rájuk. Még mindig Ron és a Trimágus Tusa járt a fejében. Abban a pár hétben, amíg nem beszéltek egymással, borzasztóan hiányzott neki Ron, és ezt az érzést csak fokozták a rá váró veszélyes kihívások. Rettenetesen egyedül érezte magát, amiért nem oszthatta meg félelmeit a legjobb barátjával.

De hogyan érezhetnék most ugyanígy Pitonnal kapcsolatban? – tette fel magának a kérdést hitetlenkedve. Mi sosem voltunk barátok.

Bosszúsan megrázta a fejét. Bizonyára tévedett. A bájitaltan esszéjére nézett, és dolgozni kezdett.

---

Dél múlt, mire Piton végül közölte Harryvel, hogy félreteheti a munkát, és távozhat. Harry gyorsan a táskájába söpörte a könyvét, pennáját és a tartalék pergament, és elkezdte rendbe tenni az asztalt.

- Hagyd – vetette oda Piton. Harry mindössze egy pillanatig tétovázott, majd felkapta a táskáját, és szó nélkül kilépett az irodából.

Nem volt olyan vészes a Pitonnal töltött idő, gondolta Harry, miközben elindult a lépcsőn felfelé, hogy megebédeljen. Onnantól, hogy dolgozni kezdett, elég gyorsan telt az idő, és az első esszéjének jelentős részét sikerült újraírnia. El kellett ismernie, hogy az eredeti csakugyan elég rémes volt.

A Nagyterem tömve volt, amikor Harry megérkezett, de azonnal megpillantotta Ront, Ginnyt és Hermionét, és odasietett hozzájuk.

- No mi újság? – kérdezte, miközben leült Ginny mellé.

- Rábukkantunk Denem egyik haverjára – felelte halkan Ron. – Vagyis inkább Hermione bukkant rá.

- Máris megtaláltátok Lawrence-t? – kérdezte Harry izgatottan. – Ez nagyszerű!

- Nos, Lawrence-t nem találtuk meg – közölte Hermione. – De Albert Keene-t igen.

- Kicsodát?

Hermione egy újságcikket tolt Harry elé. – A hollóhátast. Hagrid azt mondta, hogy egy ősi, gazdag aranyvérű családból származik, így leellenőriztem az összes Denem évfolyamába járó hollóhátas vezetéknevét. A Keene család egyike volt annak a háromnak, akikre ráillett ez a leírás. Utánanéztem a Reggeli Próféta azon számaiban, amelyeket megtaláltam az iskolai levéltárban, és ezt találtam.

Harry lenézett a cikkre, amely fölött egy fénykép díszelgett.

A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály idei jótékonysági gáláján nagylelkű adománya miatt kitüntetésben részesült Randolph Keene…"

A cikk fölötti fényképen egy magas, vékony férfi volt látható dísztalárban, amint átvette a kitüntetést egy estélyi ruhát viselő nőtől. A férfi mellett egy büszkén mosolygó, sötét hajú nő állt, és egy fiú, akiben Harry azonnal ráismert arra a komoly, szemüveges fiatalemberre, aki Denem egyik barátja volt. A képaláírás szerint a fiú Randolph Keene fia, Albert volt.

- Hermione, zseniális vagy! – lelkendezett Harry. – Azt is tudod, hol él most?

- Nos, tudom, hogy hol van, de azt nem igazán mondanám, hogy ott él. – Hermione egy másik újságcikket nyújtott át Harrynek. Nyúlfarknyi cikk volt, és a mellékelt kép egyedül ábrázolta Albertet, aki a húszas évei elején járhatott. Harry figyelme azonban a főcímen akadt meg: Gyászjelentések.

- Meghalt?

- Sajnos igen. De szert tettünk némi érdekes információra. Utódok nélkül halt meg, és minden vagyonát egy kis kereskedelmi cégre hagyta.

- Kitalálod, kik voltak megnevezve, mint az igazgatótanács tagjai? – kérdezte Ginny.

Harry arcán mosoly terült szét. – Tom Denem és Mordecai Lawrence.

- Alberttel és egy Cecil Thane nevű fickóval együtt, aki történetesen roxfortos korában a Mardekár házba tartozott, és ugyanarra az évfolyamra járt, mint a többi három – mosolygott Hermione, úgy tűnt, tökéletesen elégedett önmagával, amiért Harry a legkevésbé sem hibáztatta.

- Remek!

- Szóval most, hogy kinyomoztuk, kik ezek a figurák, mit fogunk tenni? – kérdezte Ron. – Azt valójában nem tudjuk, hol találhatjuk meg őket, kivéve Albertet, akit hat lábbal a családi birtok alatt.

- Adjatok nekem egy kis időt a további nyomozásra – mondta Hermione. - Keene-nel szerencsém volt, de Lawrence-et és Thane-t valószínűleg több időbe telik majd megtalálni. Remélhetőleg legalább az egyikük életben van, és képes választ adni néhány kérdésre.

Harry bólintott, Ron pedig megkérdezte: - Szóval milyen volt a büntetőmunkád Pitonnal?

Harry vállat vont. – Nem volt vészes. És milyen volt az edzés hátralévő része?

- Szuper, azt leszámítva, hogy Ron csaknem egy órával tovább tartott ott minket – felelte Ginny, miközben szájhúzogatva a bátyjára pillantott. – Ha a hugrabugosok nem zavartak volna el minket, valószínűleg még most is ott lennénk.

- Egy kicsit megfeledkeztem az időről – közölte Ron zavartalanul. – Akkor is remek edzés volt.

Alig fejezte be Ron a mondatot, amikor megérkezett Seamus és Dean, és leültek Ginny mellé.

- Láttátok már a Hírverőt? – kérdezte Seamus izgatottan, az újság legutóbbi számát lobogtatva. – Tegnap éjjel újabb halálfalót találtak holtan.

- Micsoda? – értetlenkedett Ginny.

- Ti nem is tudtok róla? – kérdezte Dean Ginny üres tekintete láttán. – Valami önjelölt bosszúálló öldösi őket. Úgy három hónapja tart a dolog. A Hírverő számolja az áldozatokat.

- Hadd lássam – Hermione elvette az újságot, és gyorsan átfutotta a cikket. – Szerintük ez gyilkosság? – kérdezte megvetően. – Olvastam róla a mai Reggeli Prófétában. Utoljára hajnali kettőkor látták a nőt, amint meglehetősen ittasan egyedül távozott egy kocsmából. Nem csoda, hogy a folyóban kötött ki.

- A legtöbb ember még részegen sem fullad a folyóba – jelentette ki Ron, aki Hermione válla fölött olvasta a cikket. – És nézd csak meg, hányan haltak már meg.

- Jaj, ne csináld már! Ezek csak véletlen halálesetek.

- Igen, csak éppen három hónap alatt hét véletlen haláleset – jegyezte meg Dean. – Ha engem kérdezel, ez véletlennek kicsit sok.

- Biztos vagyok benne, hogy a Minisztérium vizsgálatot kezdeményezett volna, ha valaki csakugyan meggyilkolta volna ezeket az embereket – mondta Hermione. – Én nem hiszem, hogy a Reggeli Próféta kihagyna egy ilyen szenzációs sztorit, ha lenne bármiféle valóságalapja.

Seamus felhorkant. – A Próféta mostanában csak azt írja meg, amit a Minisztérium akar. Ami meg a Minisztériumot illeti, épp elég dolguk van, nem igaz?

- Tudom, mennyire le vannak terhelve az aurorok, de akkor sem hiszem, hogy a Minisztérium ezt annyiban hagyná – mondta Hermione fintorogva.

- De miért? – kérdezte Ron.

Hermione hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Egy sorozatgyilkosságot, amelynek már hét áldozata van? Az ilyesmit ki kellene vizsgálniuk.

- Hermione, ez a fickó nem sorozatgyilkos. A mi oldalunkon áll, és őszintén szólva ügyesebben bánik el a halálfalókkal, mint az aurorok.

- Ron!

Ron értetlenül pislogott Hermione elszörnyedt arckifejezése láttán. – Most mi van? Ez az igazság. Az auroroknak nem sikerült…

- Ezeket a halálfalókat nem harc közben ölték meg. Ha a haláluk csakugyan nem baleset volt, akkor hidegvérrel elkövetett, előre megfontolt gyilkosságról beszélünk.

- Tudom, miről beszélünk – jelentette ki ingerülten Ron. - Nem vagyok fafejű.

- Nos, ezt igazán nem lehet tétlenül nézni!

- Dehogynem. A halálfalóknak nincs lelkiismeret-furdalásuk amiért embereket gyilkolnak. Azért sem volt, mert meggyilkolták az édesanyámat. Szóval ami engem illet, csak azt kapják, ami jár nekik. Bárki is teszi, hálás vagyok neki.

Ron felszúrt egy krumplit a villájára, és a szájába tömte, és szándékosan nem vett tudomást a Hermione arcára kiülő döbbenetről. A lány hátralökte a székét, felállt, és elrohant.

- Hermione! – kiáltott utána Ron.

- Hagyd, Ron – szólalt meg Ginny. Letette a szalvétáját, és követte Hermionét, aki már kirohant a Nagyteremből.

- Sajnálom – szabadkozott Seamus. – Nem akartunk veszekedést kezdeményezni.

Ron felsóhajtott. – Ugye ti legalább egyetértetek velem?

- Hát persze! – helyeselt Dean.

Seamus is bólintott. – Minél kevesebb halálfaló van, annál jobb.

Harry hallgatott. Kézbe vette az újságot, és átfutotta a cikket. Tekintete átsiklott az összeesküvésről szóló eszmefuttatáson, és gyorsan rálelt a keresett információra. Luella Delany egy éjszakába nyúló tivornya után tűnt el múlt héten, keddről szerdára virradó éjjel. Ugyanazon az éjszakán, amikor Harry és barátai leereszkedtek a Titkok Kamrájába. Ugyanazon az éjszakán, amikor Harry távozni látta Pitont a Roxfortból.

A tanári asztal felé nézett, ahol Piton evett. Az egy dolog, hogy Ron, Seamus és Dean egy névtelen bosszúállóról beszélgetnek, aki halálfalókat öldös. Az pedig egy teljesen más, hogy ő ránézett egy férfira, és elképzelte, amint hidegvérrel elköveti azokat a gyilkosságokat.

- Jól vagy, Harry? – kérdezte Ron.

- Persze. – Harry mosolyt erőltetett az arcára, vetett még egy pillantást Pitonra, majd az újságot félretéve folytatta a vacsoráját. Nem vette észre, hogy a tanári asztal másik végén ülő Knight professzor elgondolkozva figyeli.

---

Ronnak és Hermionénak – főként Ginny erőfeszítéseinek köszönhetően – sikerült aránylag kevés vitával rendezni a nézeteltérésüket. Megegyeztek abban, hogy eltér a véleményük abban a kérdésben, hogy erkölcsileg elfogadható-e tényleges harcon kívül halálfalókat ölni. Harry nagyon örült, amiért neki nem kellett állást foglalnia a vitában. Épp eléggé lefoglalta, hogy kimódolja, hogyan vethetne véget a gyilkosságsorozatnak.

Egy este, miközben Ron és Ginny sakkoztak, Hermione pedig tanult, Harry besurrant a hálóterembe, és előásta ládájából a Tekergők Térképét. Letette az éjjeliszekrényre, majd elővette a dísztalárja zsebében lapuló zsebkendőt. Széthajtogatta, és a hosszú fekete hajszálakra meredt. Előhúzta zsebéből a pálcáját, és a hajszálakra mutatott vele.

- Szimat.

A hajszálak kissé meglibbentek, mintha könnyű szellő borzolná őket, majd megnyugodva elsimultak. Harry összehajtogatta a zsebkendőt, és visszahelyezte a dísztalárja zsebébe. Ezután zsebre tette a pálcáját, és visszatért a barátaihoz.

---

Hétfő reggel a Nagyterem palaszürke mennyezettel fogadta a diákokat, és mintha köd szállt volna az asztalok felett. Harry hasonlóan borongós hangulatban ásítozott félig megevett reggelije fölött. A tanári asztalra pillantott, és mogorván Pitonra szegezte a tekintetét, aki az aznapi újságot olvasta. Hogy képes a férfi ilyen ébernek kinézni, amikor sosem alszik? Harry már nyár óta gyanította, hogy Piton valamiféle álmatlanságban szenved, de mindeddig nem igazán tudta értékelni ezt a tényt. Harry az elmúlt két éjszaka hajnalig virrasztott, és a Perselus Piton feliratú kis pöttyöt bámulta a Tekergők Térképén, amint az a folyosókon kószál, vagy Piton dolgozószobájában üldögél, vagy fel-alá járkál Piton nappalijában. Igazság szerint a pötty szinte mindenütt megfordult a kastélyban Piton hálószobája kivételével, vagy legalábbis Harry egyszer sem tudta ébren kivárni, amíg oda is eljut.

De az utóbbi két napban legalább nem halt meg és nem tűnt el több halálfaló, és Harry meglehetősen biztos volt benne, hogy Piton nem hagyta el a Roxfortot. Éjszakai őrködésének az volt a célja, hogy elkapja a távozó Pitont. Eltökélte, hogy legközelebb, ha a férfi elhagyja a kastélyt, követni fogja. Tervei szerint Fred és George szimatoló bűbáját használja majd fel, hogy a nyomára akadjon, és egyszer és mindenkorra véget vessen ezeknek az öngyilkos kiruccanásoknak.

Ron oldalba bökte Harryt. – Ideje indulni.

Harry ásított még egyet, majd csatlakozott Ronhoz és a többi osztálytársához, akik sötét varázslatok kivédése órára igyekeztek. Knight átrendezte a termet. Az asztalok körben a fal mellett álltak, rajtuk egyenletesen elosztva vagy húsz hétköznapi tárgy hevert, amelyekről Harry úgy gondolta, hogy el vannak átkozva. Ezt a zsebében vad vibrálásba kezdő átok-detektor is megerősítette, csakúgy, mint egy pillanattal később maga Knight is.

- Mindegyik tárgyon valamilyen rontás van – jelentette be, mintegy üdvözlésképpen az osztálynak. – Semmi komoly. Egyikőtök sem fog a gyengélkedőre kerülni, ha esetleg véletlenül működésbe hozza valamelyiket, de elég kellemetlenek. A mai feladatotok alkalmazni az elátkozott tárgyak hatástalanításáról tanultakat. Válasszatok egy partnert, majd egy tárgyat, és együtt próbáljátok meg hatástalanítani a rajta lévő rontást. Ha sikerrel jártok, hozzátok ide nekem a tárgyat.

A diákok kétkedve pillantottak egymásra, de követték Knight utasításait. Harry és Ron egyesült erővel közelített meg egy ártatlannak kinéző borosüveget.

- Szerinted miféle rontásra számíthatunk? – kérdezte Ron, miközben előrehajolt, hogy megvizsgálja az üveget. Abban minden előjel nélkül bűzös lila folyadék jelent meg, amely kilövellt, és telibe találta Ront.

- Fúj! – ugrott hátra Ron, és talárja ujjával törölgette az arcát. – Ez undorító! Te meg mit nevetsz?

Harry nem tehetett róla, de kitört belőle a nevetés, amikor Ront beterítette a veszedelmes folyadék. A barátja arcára ülő méltatlankodás pedig csak még inkább nevetésre sarkallta.

- Hát jó – közölte Ron sértődötten. – Most te jössz.

Harry kinyitotta a tankönyvét az elátkozott tárgyak hatástalanítása témakörnél, és számba vette a felsorolt varázsigéket. Egy sem akadt köztük, ami kifejezetten bűzös folyadékot köpködő üvegekre vonatkozott volna, ezért Harry kiválasztott egyet, amiről azt gondolta, hogy leginkább hasonlít – egy mérgezett kupák semlegesítésére valót – és kiszórta az üvegre. Semmi sem történt. Az üveg tökéletesen ártalmatlan kinézettel álldogált az asztalon. Harry közelebb óvakodott, és belelesett. Épp időben vetődött félre, így elkerülte, hogy a lila folyadék az arcába fröccsenjen, és csak a talárját terítette be.

Ezúttal Ronnal együtt törtek ki nevetésben. Csaknem egy órán keresztül felváltva próbálkoztak mindazokkal a bűbájokkal, melyeket elátkozott tárgyak hatástalanítására tanultak, de csak annyit értek el, hogy egyre inkább eláztatta őket a bűzös folyadék. Az osztálytársaik sem jártak több szerencsével, erről a sikolyok, nevetés, és megbotránkozó kiáltások állandó zaja tanúskodott.

Végül Hermione diadalittas kiáltása hangzott fel. – Ez az!

Harry a lányra nézett, akit párjával, Neville-lel együtt valami nyálkás zöld anyag borított, de ennek ellenére fültől fülig ért a szájuk. Neville úgy szorított egy öreg, viseltes csizmát, mintha az a házkupa volna, amit épp az imént nyert meg.

- Szép munka – jelentette ki Knight elismerően. – Tíz pont a Griffendélnek, amiért elsőként sikerült hatástalanítani a tárgyatokat. A többiek folytassák.

A többi csapat újult erővel vetette bele magát a munkába, és hamarosan több helyről is örömujjongás hallatszott. Végül Ronnak sikerült rátalálni a megfelelő bűbájra, amely megakadályozza, hogy a borosüveg lespriccelje őket, és mire az óra a végéhez közeledett, az utolsó tárgy – egy cipő, amely folyamatosan rugdosta Lavendert és Parvatit – is hatástalanításra került.

Knight végignézett az osztályon, ajkán fanyar mosoly táncolt. – Bizonyára szükségtelen megemlítenem, hogy amennyiben ezek a tárgyak valami végzetes átokkal lettek volna sújtva, mindannyian halottak lennétek. Valaki meg tudná mondani, hogy miért?

- Fogalmunk sem volt róla, milyen rontás van a tárgyunkon, így azt sem tudtuk kitalálni, mi az ellenbűbáj – felelte Seamus. Csak próbálkoztunk, és hibákat követtünk el, amíg végül találtunk valamit, ami működött.

- Pontosan. Egy elátkozott tárgy mellett sosem fogtok egy cetlit találni, amelyről leolvashatjátok, miféle átkot helyeztek el rajta.

- Akkor mi értelme van megtanulni az ellenátkokat? – kérdezte utálkozva Malfoy. Narancssárga, ragacsos cafatokat szedegetett le a ruhájáról, és borzasztó rosszkedvűnek nézett ki, aminek láttán Harrynek széles vigyorra húzódott a szája.

Knight azonban nem találta szórakoztatónak a megjegyzést. Tekintete utálkozva villant a mardekárosra, majd fegyelmezte magát, és az osztályhoz fordult. – Következő óránk témája az lesz, hogyan azonosíthatjuk az átkokat. Úgy vélem, most, hogy komolyan átérzitek ennek szükségét, nagyobb figyelmet fogtok rá fordítani. Elmehettek.

---

Harrynek tíz percébe telt, amíg a zuhany alatt levakarta magáról a Knight óráján szerzett szagokat, de a mozgás teljesen felélénkítette, elűzve a reggeli álmosságot. Jóízűen megebédelt a barátaival, majd a hármas számú üvegházba ment gyógynövénytanra.

Bimba professzor egy hatalmas üvegkalicka mellett várt rájuk, amelyben egy sötétzöld, halványsárga virágú növény volt. Közelebbről megszemlélve Harry azt is látta, hogy a növény közepéből számos hosszú, szőrös inda nyúlt ki.

- Ó, istenem! – kiáltott fel Hermione. – Tudjátok, mi ez?

- Mi? – kérdezte Ron.

- Ez egy csípős csápfű.

- Igaza van, Miss Granger – mondta Bimba. – Öt pont a Griffendélnek. Ha létezik olyan növény, amelyet mindannyiuknak ránézésre fel kellene ismerni, akkor ez az. Kérem, jöjjenek közelebb. Még közelebb. Mindenki jól lát? Rendben. A csípős csápfű rokonságban áll a jóval elterjedtebb mérges csápfűvel, de sokkal halálosabb nála.

Bimba a beszéd közben egy közeli munkaasztalhoz lépett, és egy barna zsákot vett el róla, amelyből egy megtermett döglött patkányt húzott elő. A diákok kíváncsi tekintetétől kísérve spárgát kötözött a patkány nyakára.

- Figyeljék. – Bimba felvett egy hosszú szárú sárkánybőr kesztyűt, majd kinyitott egy kis ablakot a kalicka tetején. A növény halkan susogni kezdett odabent. Bimba belógatta a patkányt a kalickába. A növény megremegett, majd indái hihetetlen sebességgel kicsaptak. Az első sorban álló diákok rémülten ugrottak hátra, miközben a csápfű vékony, ostorszerű indái megnyúzták a patkányt. Egy pillanattal később Bimba visszahúzta a patkányt a kalickából. A növény még vonaglott egy pár másodpercig, majd lassan elcsendesedett.

- Jöjjenek közelebb, és nézzék meg.

A diákok óvatosan közelebb araszoltak. Harry átlesett Hermione válla fölött, és látta, hogy a patkány testén számos ostorcsapásszerű csík vöröslik.

- Amikor az indák az áldozat bőréhez érnek, apró, borotvaéles spórákat bocsátanak ki – magyarázta Bimba. – A spórák iszonyatos erővel lövellnek ki, és szinte bármibe belehatolnak. A ruha sem állítja meg őket. Csak a sárkánybőr áll nekik ellen. Amint beágyazódtak az áldozat testébe, elképesztő sebességgel növekedni kezdenek.

Harry csak félig-meddig figyelt a tanárnőre. A patkány teljesen lekötötte a figyelmét. Először azt hitte, hogy képzelődik, vagy csak a megvilágítás játszik vele, de miközben dermedten figyelte az állatot, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy nem erről van szó. Kétség nem fért hozzá: az ostorcsapásszerű sebek mozogtak, vagyis inkább alattuk mozgott valami. Elszörnyedve, de egyben megigézve bámulta tovább, ahogy a sebek kidudorodtak, majd egymás után szétnyíltak, és zöld genny kezdett szivárogni belőlük. Hallotta, amint valaki öklendezni kezd mellette.

- A spórák élősködő életmódot folytatnak, és gyorsan hatalmukba kerítik a gazdatestet – kommentálta Bimba. – Az egyetlen mód az elpusztításukra, ha kiégetjük őket.

Felemelte a pálcáját. – Candeo! – A pálca hegye erőteljesen felizzott, Bimba pedig az egyik gennyes kifakadáshoz nyomta. Égett hús semmivel össze nem keverhető bűze érződött, és amikor Bimba elhúzta a pálcáját, a kifakadás helyén csupán egy megfeketedett, kiégett sebhely látszódott.

- Ha a spórák elpusztítása elegendő volna az áldozat megmentéséhez, akkor a csípős csápfű támadása nem lenne olyan veszélyes. Sajnos azonban a spórák roppant erős mérget bocsátanak ki növekedés közben. Minél tovább maradnak az áldozat testében, annál több méreg szabadul fel. Az egyetlen ellenanyag a belladonna.

- De hát az méreg!

- Pontosan, Mr Longbottom. Amennyiben túl nagy adag ellenanyagot ad a betegnek, akkor az fogja megölni. Ha túl keveset, akkor a csápfű mérge végez vele.

- A csípős csápfű azonban nem egyszerűen megöli az áldozatát. Támadásának célja a szaporodás. Az áldozat testével táplálja a spóráit, amelyekből zavartalan körülmények között néhány óra alatt kifejlődik az ifjú növény, mint ahogy ezt a délelőtti tanórán felhasznált patkányon láthatják.

Bimba benyúlt az asztala alá, és előhúzott egy apró lezárt üvegdobozt, amelyben egy másik döglött patkány volt. Ez az állat azonban alig volt felismerhető. Több tucat inda nyúlt ki belőle, melyek közül egyik-másik már fél méter hosszúra nőtt. Harry hallotta, hogy hátul valaki elhányta magát.

- A csípős csápfüvet az egyik leghalálosabb növénynek tartják, amely még az ördöghuroknál is veszélyesebb – mondta Bimba. – Szerencsére igen ritka növény. Nem bírja a napfényt, így csupán sűrű erdőkben, barlangokban vagy egyéb olyan helyeken él, ahová nem tud behatolni a napfény. A következő órára írjanak két láb hosszú esszét a növény szaporodási ciklusáról és az ellene való védekezésről.

---

- Örülök, hogy ez az óra ebéd után volt – jelentette ki Hermione a kastélyhoz visszavezető úton.

- Hát nem tudom – felelte Ron. – Szerintem Ernie-ben nem maradt meg, amit megevett. És én is majdnem így jártam.

- Tudjátok, valahol már olvastam erről a növényről – jegyezte meg elgondolkozva Harry. – De nem emlékszem, hol.

- Benne van a tankönyvben – mondta Hermione.

Ron elvigyorodott. – Nos, azt tudjuk, hogy Harry ott nem olvasott róla.

Harry barátságosan Ron vállára csapott, és folytatták útjukat a kastélyba. Szerencsére estére eléggé elhalványult a gyógynövénytanóra emléke ahhoz, hogy a hetedévesek is jóízűen vacsorázzanak. Harry kapkodva evett, mivel már izgatottan várta a Dumbledore-ral való órát. Amint az igazgató felállt a tanári asztaltól, Harry is elhagyta a Nagytermet, és utánasietett.

Dumbledore, mint mindig, most is teával várta. – Azt szeretném, ha ma este kipróbálnál valami mást, Harry – jelentette ki, miközben teletöltötte Harry csészéjét. – Azt szeretném, ha ezúttal az én elmém helyett a sajátodba lépnél be.

- De nem azt mondta, hogy a legtöbb ember ilyen mélyre merülés után nem emlékszik a történtekre?

- Így van. Semmire nem fogsz emlékezni abból, ami az elmédben történik.

- Akkor mi értelme az egésznek?

- Betekintést nyújt nekem az elmédbe, ami segítségemre lesz abban, hogy jobban felkészítselek az előtted álló feladatra.

Harry szótlanul vette fontolóra az ajánlatot. Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy valaki, legyen az akár Dumbledore, szabadon kószáljon az elméjében, amikor ő maga nem fog emlékezni a történtekre.

Úgy tűnt, Dumbledore megérti az aggodalmát. – Tudom, hogy nehéz döntés a legbensőbb énedet lecsupaszítani valaki más előtt, az pedig, hogy mindezt vakon kell megtenned, megduplázza a nehézségeket. Biztosíthatlak, hogy a te érdekeidet tartom szem előtt, és arra kérlek, bízz bennem.

- Természetesen bízom önben, professzor – jelentett ki gyorsan Harry, szégyellve a nyugtalanságát. – Ha úgy gondolja, hogy ez segít, akkor részemről rendben. Csak mondja meg, mit kell tennem.

- Neked, Harry, semmi mást nem kell tenned, csak meginnod a teádat.

Harry követte Dumbledore utasítását, és a lehető leggyorsabban felhörpintette a teáját, majd félretette a csészét, és várt. Dumbledore higgadtan a szemébe nézett.

- Lazulj el, Harry. Nem lesz nehezebb, mint az én elmémbe belépni.

Harry bólintott, és mély lélegzetet vett, hogy oldja a testét görcsbe rántó feszültséget. Miközben kifújta a levegőt, érezte, ahogy Dumbledore elméje megérinti az övét. Meglepődött, hogy mennyire más volt, mint Pitonnal. Piton elméje éles volt, és úgy hatolt be az övébe, mint egy kés, amely széthasít minden ellenállást.

Dumbledore elméje azonban olyan érzés volt, mint egy óriási gördülő hullám, amely betör az elméjébe, egyszerre elborítva és támogatva őt. Esélye sem volt az ellenállásra, de nem érzett félelmet. Amíg Piton elméje könnyedén keresztülvágott az övén, Dumbledore-é megnyugtató békességbe burkolta.

Harry érezte, hogy Dumbledore elméje mélyebbre merül, és őt is magával húzza. Ez is teljesen új és felvidító érzés volt, mint amikor az ember meglovagol egy hullámot. Egyre gyorsabban és gyorsabban ereszkedtek lefelé. Majd egyszer csak megtorpantak, és Harry egy hatalmas mezőn találta magát, ragyogó reggeli napsütésben. A jobbján egy tó vize csillogott szelíden. Balfelé a távolban több holdnyi ritkás erdő terült el. Előtte, több száz méterre egy hegyfok látszódott, amin egy kastély állt, vagy legalábbis egy kastély kezdetei. Az alapok készen voltak, és a földszint nagy része is, de még csak egyetlen torony állt. Mindenfelé hatalmas kőkupacokat halmoztak fel, és az egész építményt állványok vették körül.

- Tudod, hol vagyunk? – szólalt meg Dumbledore közvetlenül Harry mellett.

- Nem igazán, habár ismerősnek tűnik.

Dumbledore elmosolyodott, tekintete vidáman szikrázott. – Segítene, ha azt mondanám, hogy ott kellene lennie a kviddicspályának?

Harry eltátotta a száját, és lenyűgözve nézett körbe. – Ez a Roxfort?

- Ez a Roxfort, vagyis amilyen nagyjából ezer éve lehetett. Legalábbis az elméd ezt a képet festette róla.

Harry elragadtatottan vigyorgott. – Ez csodálatos!

- Egyetértek. Főként azért, mert amit itt látsz, az valójában nem a Roxfort, hanem te magad.

Harry mosolya elhalványult, és kérdően nézett Dumbledore-ra. – Igaza van. Ez nem valódi. De nem értem…

- Te úgy gondolsz a Roxfortra, mint az otthonodra, Harry, de az még annál is több. A Roxfort jelképezi számodra a varázsvilágba nyíló kaput, és az általad ismert életet is. Csakugyan, az éntudatod és a jövőd mind innen ered. Találó megjelenítése a lelkednek.

- De miért úgy látom, ahogyan ezer évvel ezelőtt nézett ki?

- Gondolkozz, Harry. Amit magad előtt látsz, az egy metafora. Szimbolikusan nézve szerinted miről árulkodik?

Harry a kastélyra bámult, és eltöprengett. – A Griffendél-torony az egyetlen befejezett része.

- Valóban. Kétségkívül már többször bebizonyítottad a bátorságodat.

- Akkor hát a kastély különböző részei az én különböző személyiségjegyeimet jelképezik? – kérdezte Harry lassan.

- Pontosan.

Harry ismét a kastélyra pillantott. – Hosszú út áll előttem, nem igaz?

Dumbledore felnevetett. – Nézzük meg közelebbről is, mielőtt ítéletet mondanál, rendben? – A kastély felé intett, és Harry Dumbledore-ral az oldalán elindult.

Ahogyan közelebb értek, Harry mozgó emberalakokat vett észre. Fred és George krokettet játszottak, flamingó alakú ütőkkel. Vidáman integettek a mellettük elhaladó Harrynek. Ron és Hermione sétáltak el mellettük kéz a kézben, és ők is üdvözölték Harryt, aki még sosem látta őket ennyire boldognak. Megállt, és hosszan nézett utánuk.

- Harry!

Harry megfordult, és látta, hogy Ginny szalad felé. Mielőtt Harry egy szót is szólhatott volna, Ginny már a nyakába ugrott, és szenvedélyesen megcsókolta. Harry elképedt, de szorosan magához ölelte a lányt, amíg végül az elhúzódott, majd Harryre mosolygott, és kacsintott egyet. – Később találkozunk. – Még egy érzéki csók után hátravetette a haját, és elsétált.

Harry utánabámult, majd észrevette, hogy Dumbledore derült tekintettel figyeli, mire zavarában fülig vörösödött.

- Nem tehetek róla, hogy ez történt! Komolyan!

- Semmi baj, Harry. Akár hiszed, akár nem, van némi halovány emlékképem arról, milyen érzés tizenhét évesnek lenni. Gyere.

Azzal Dumbledore ismét a kastély felé indult. Harry hálás volt, amiért nem boncolgatják tovább a témát, és az igazgató után sietett. Amikor azonban a főbejárat közelébe értek, Harry észrevette, hogy a lépcső aljában még négy ember várakozik, és összeszorult a szíve, ahogy felismerte őket.

Lily és James Potter ült egymás mellett a lépcsőn. Siriusszal és Remusszal beszélgettek, és mind a négyen nevettek. Harry megtorpant, és csak bámulta őket. Lily vette észre elsőként. Sugárzó mosoly ült az arcára, és integetett. A férfiak is felé fordultak, és ők is integetni kezdtek.

- Mit gondolsz róla, Harry? – kérdezte Remus, és a föléjük tornyosuló kastélyra mutatott.

- Természetesen nagyszerű! – jelentette ki nagy hangon Sirius, és Remus vállára csapott. – Ha bárki mást mondana, semmiképp ne higgy neki, Harry!

- Szerintem is nagyszerű – mondta Lily, és boldogan mosolygott.

James megfogta a nő kezét, és megsimogatta. – Mindezt az édesanyádnak köszönheted, Harry, ezt ne feledd.

Harry némán bólintott. Képtelen lett volna megszólalni a torkában érzett gombóc miatt. Arra vágyott, hogy ott maradhasson, beszélgethessen a szüleivel és a keresztapjával, vagy akár csak nézze őket. De Dumbledore megfogta a karját, és határozottan feltessékelte a lépcsőn.

- Ők nem valódiak, Harry. Az egyik ok, amiért jobb, ha az ember nem mélyed el túlságosan a saját elméjében, az az, hogy hasonló veszélyt rejteget, mint Edevis tükre. Túlságosan magával ragadó, és az ember elfelejt élni.

Harry bólintott, vetett még egy pillantást a lépcsőn álldogáló alakokra, és belépett a bejárati csarnokba. Odabent óriási nyüzsgés volt, szinte tapintani lehetett a levegőben az izgatott várakozást. Rengetegen sürögtek-forogtak odabent: diákok, tanárok, a Főnix Rendjének tagjai. Harryt különösen megrázta, amikor megpillantotta Mrs Weasleyt, amint egy óriási tálca süteménnyel kínálgat mindenkit.

- Potter!

Harry összerezzent, és megfordult. McGalagony professzor szigorú tekintete előtt találta magát. – Vagy tedd magad hasznossá, vagy eredj az útból. Épp a Nagyterem mennyezetét szeretnénk befejezni, és nem haladunk jól a megbűvölésével.

- Épp távozni készültünk – felelte kedvesen Dumbledore. – Gyere, Harry, körül kell néznünk.

Dumbledore fürge léptekkel elindult, hogy szemrevételezze a kastélyt. A Griffendél-toronnyal nem foglalkozott, helyette lelkesen vette szemügyre, hogyan halad a többi rész. Harry követte, fel egy lépcsősoron, majd le egy másikon, miközben mindenre rácsodálkozott. Amikor végül visszaértek a Nagyterembe, Dumbledore megállt. Harry sehol sem látta McGalagonyt, és Harry kíváncsi volt, hogy vajon sikerült-e megbűvölnie a Nagyterem mennyezetét.

- Feltételezem, megértetted az építkezés jelentőségét. – szólalt meg Dumbledore kérdően.

Harry kifejezéstelenül meredt rá. – Öööö…

- A Hollóhát-toronynak jóformán csak az alapozása van készen, az viszont igen szilárd. Ez arra utal, hogy megvan benned az intellektuális tevékenység képessége, azonban mindeddig sajnálatosan kihasználatlan maradt. A Csillagvizsgáló toronynak és az Északi toronynak nyomát sem láttuk, még az alapozás is hiányzik. Ezt azzal magyaráznám, hogy nem köt le a csillagokba való bámulás és a jóslástan. Másrészt viszont a Hugrabug klubhelyisége és hálóterme teljesen elkészült, jelezve a kemény munkára való hajlandóságodat és véleményem szerint különösképp a hűségedet és lojalitásodat. Érdekes, hogy a pince és a Mardekár klubhelyisége éppen olyan jó állapotban van.

Harry a homlokát ráncolta; nem tetszett neki az, amit ebből ki lehet olvasni. – Az mit jelent?

- Becsvágyó vagy, és bármit megteszel azért, hogy elérd a célodat: ez nyilvánvalóan igaz kell legyen olyasvalakire, aki komolyan le akarja győzni a Sötét Nagyurat.

- Én megkockáztatnám, hogy azt is jelenti, nem mindig vagy az, ami lenni szeretnél – susogta Harry fülébe egy bársonyos hang.

Harry megpördült. Piton állt mellette, és szokásos önelégült mosolyával figyelte.

- A nemes Harry Potter: mindig tisztességes, mindig őszinte. Soha senki nem gondolná, hogy a ragyogó külső mögött egy sötétebb oldal is rejtezik, nem igaz?

- Nem tudom, miről beszél! – lépett hátra Harry, de Piton követte, nem engedve, hogy megnőjön a közöttük lévő távolság. – Ne feledd, én ismerem mindazokat a dolgokat, amelyeket az elméd mélyén rejtegetsz, és nem szeretnéd, ha bárki tudomást szerezne róluk. Ismerem őket, mert sokkal inkább hasonlítunk egymásra, mint azt szeretnéd.

- Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt nem szeretné – sziszegte Harry. – Ne feledje, hogy én is ismerem a maga titkait. Lehet, hogy én olyan vagyok, mint maga, de maga is olyan, mint én.

Harry és Piton néhány hosszú pillanatig csendben meredtek egymásra, amíg Harry egy gyengéd érintést érzett a karján, és odakapta a tekintetét.

- Azt hiszem, ideje mennünk, Harry – jegyezte meg Dumbledore. – Perselus?

Piton az igazgatóra nézett, majd elfordult.

Dumbledore a gondolataiba mélyedt, miközben elhagyták a kastélyt, és visszamentek a mezőre. Harry is csendben volt; még mindig zaklatottnak érezte magát a Pitonnal való összeszólalkozása miatt.

- Előfordult már köztetek ez a vita Piton professzorral? – kérdezte hirtelen Dumbledore.

Harry megrázta a fejét. – Nem. Soha. Voltak vitáink, de semmi ilyesmi.

- Értem.

- Nos, én nem. Miért számít ez?

- Mert azt jelenti, hogy nem csupán lejátszottad a Piton professzorral való kapcsolatod egy meghatározott pillanatát. Ez annál sokkal fontosabb volt.

- Hogy érti ezt?

Dumbledore megtorpant, és Harry is megállt vele szemben.

- Harry, az imént nem Piton professzor szólt hozzád – mondta Dumbledore. – Ugyanúgy, mint ahogy semmi sem az körülötted, mint aminek látszik. Az iménti vita saját magaddal zajlott.

Harry hátán végigfutott a hideg. – És ez mit jelent?

Dumbledore felsóhajtott, és bocsánatkérően Harryre mosolygott. – Mivel igencsak hosszú lenne a magyarázat, és úgysem emlékeznél rá, azt hiszem, inkább egyikünk idejét sem vesztegetem vele. De nyugodj meg, tisztázni fogjuk. Most pedig azt hiszem, ideje visszatérnünk az irodámba.

Harry bólintott, és lehunyta a szemét. Mély lélegzetet vett, majd kinyitotta, és a Dumbledore kandallója melletti karosszékben találta magát. Olyan volt, mintha egy álomból ébredne. Ahogyan összeállt körülötte a való világ, a saját elméjébe tett kirándulás emléke lassan a semmibe veszett. Harry próbálta megragadni a foszlányokat, de sikertelenül.

Dumbledore-ra nézett. – Nos, mit látott? Milyen volt?

- Sajnálom, Harry de senkivel nem szoktam a saját elméjéről beszélgetni. Az mindig több önelemzéshez vezet, mint ami egészséges lenne.

- Azt legalább megmondhatja, hogy hasznos volt-e?

Dumbledore titokzatosan Harryre mosolygott. – Igen, Harry. Azt mondhatom, hogy roppant hasznos volt.