A.N: Ez csupán egy töredék töredéke. Egy másfél perces jelenetet fogalmaztam át, úgyhogy ne várjatok sokat tőle. ~


Hullócsillag

Hullócsillag. Végighasít a feketeségen, elvakítja a világot, megdermeszti a legbátrabbakat is.

S ma kettőt is lát. Egyszerre. Csak míg a fenti halkan tűnik el a valóságból, addig a másik tompa puffanása fülsüketítő.

Mintha a gyomra ki akarna ugrani a helyéből, átfurakodna a bordáin, szétpattantva bőrt, ruhát, mellvértet, hogy utána a lábai előtt heverjen felismerhetetlenül. (Pont, mint Ő.)

- Felség!

Ismeretlen hang, rekedt, száraz, recsegős, és az emberei felé néznek (Miért nem segít rajta senki?) zavartan, bután, tehetetlenül. (Pont, mint én.)

- Felség!

Ugyanaz a bariton, ugyanaz a hanghalmaz, ugyanaz a szorítás a torka tájékán. (Ez én vagyok?) Lép, izmok rángnak, csontok pattognak, és a köztük lévő távolság mégsem csökken. Egy maraton. Ezer év. Örökkévalóság. Alig féltizedmásodperc.

- Felség...

Két szempár találkozik: egyik fáradt, a másik rémült; és Alcheon tudja, ez az utolsó alkalom. Most kell belesuttognia a vörös ajkakba minden szerelmes szót és verset, két kézbe fogni a sápadt női arcot, magához szorítani a millió selyembe bújtatott csöppnyi testet. Elmormogni, bevallani, megköszönni, hogy értelmet adott az életének, hogy nevetett, mosolygott, kacagott, hogy átkarolt, vonszolt, körbetáncolt, hogy sírt, könnyezett, toporzékolt, hogy volt. Létezett.

És a múlt idő belenyílal a szívébe, az ujjai görcsösen markolnak valamit, valami puhát és hideget és pulzálót, valamit, ami lehelet finoman viszonozza a szorítást; s a tekintete a kézhez tartozó szájra siklik, a mozgó pirosságra, az eltátogott bátorságra.

Bátorság! Kitartás! Hazugság.

Hogy várhatja el tőle, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna? Mintha nem esett volna össze? Mintha nem visszhangzana a fülében minden elfojtott köhögés, elharapott szó, soha be nem fejezett mondat? Mintha nem látná a jól ismert arcon az elmúlás visszafordíthatatlan jeleit? Bátorság? Kitartás? Hazudjon magának, mint Yushin? Fordítsa el a fejét, mint mindenki más? Ismételgesse, hogy "éljen ezer évig", hátha valóra válik?

Éljen ezer évig!

Miért érzi úgy, mintha ezzel megátkozná? Mi lett volna ha ez a vágyálom sosem hagyja el a torkukat, artikulátlanul, extázisban, megbomlott hívők módjára? Ha nem állnak mellé, ha lebeszélik, ha visszafogják? Ha nem ő lenne a királynő, hanem csak...

Deokman. (Sóhaj a sötétségben. Bőr a bőrőn. Hajtenger az ágyon.)

Deokman-ah. Yushin Deokman-ahja. Yushin felesége. Yushin gyermekeinek az anyja. Yushiné. Nem az övé.

Most senkié. De az ő szemei előtt halványul el, hullik alá, mint előbb az a csillag az égen. Az ő kezei támogatják, segítik fel, az ő csípője simul a nőéhez, az ő vállára bukik a koronás fej. Az ő ajkai csókolnak bele látatlanul az ében tincsekbe. Az ő meztelen nyakát csiklandozza a forró lehelete.

- Engedje meg, hogy vigyem, felség.

Engedje meg, hogy szerethessem, csak még egy picit. (Örökké)

Deokman bólint, kimondottra, kimondatlanra, és mikor Yushin végre melléjük ér, Alcheonból könnyedén buknak ki a szavak:

- A királynőm, most túl fáradt ahhoz, hogy fogadhassa, tábornok.

Királynőm.

Az Övé. (Örökké)

Itt. A sírban. A Mennyben.

Mert a hullócsillagok vakítanak. Különösen, ha mellettünk érnek földet.