Just fall, I'll catch you!

Author: Csillangel

Summary: Hurt/comfort, Romance - Season 5 episode 3 után.

Raphael aljas bosszúja után Castiel megtörten kerül a Winchester testvérekhez, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek a barátjukon, de úgy tűnik sajnos ez is kevés. Ám ekkor feltűnik egy régi barát, aki segít Castielt visszarántgatni a legmélyebb depresszióból, valamint, ráébreszti arra, hogy mi is az igazán fontos az életében.

Pairing, characters: Dean/Castiel , Remiel (általam kitalált karakter), Sam, Bobby, Raphael.

Korhatár: NC-17

Word count: 2200

Notes: A mennyország kinézetét és felépítését a saját elképzeléseimhez igazítottam. Jimmyt kihagytam a buliból, tehát Casnek itt nincs „vesselje", hanem ez a valódi kinézete, ilyennek lett megteremtve. Változtattam az események időrendjén is egy picit. Eszerint Castiel az 5/2-ben nem próbálta meggyógyítani Bobbyt (kórházas jelenet) hanem itt találkozik először a lebénult vadásszal. Ezeket leszámítva próbáltam hű maradni a film világához, de ezen apró eltérések miatt a fic kapott egy kis AU-s jelleget.

Warning: Cas!whump az első fejezetben.

Songs: (ezeket hallgattam amíg írtam.:) ) Trading Yesterday- May I, and

Trading Yesterday - Shattered

1. fejezet

Castiel! Figyelmeztetlek! Ne merészelj itt hagyni! Úgyis megtalállak!"

Castiel tudta, hogy az arkangyal nem a levegőbe beszél.

Túl jól ismerte már ahhoz. Azt viszont nem gondolta, hogy ilyen hamar beváltja az ígéretét.

Alig egy hét telt el azóta, hogy Dean segítségével csapdába ejtették, és információt próbáltak kicsikarni belőle Isten hollétéről.

Most pedig ő volt az aki csapdában volt, Raphael enochian pecsétekkel védett szobájában, az arkangyal pedig önelégült arckifejezéssel sétálta körül.

- Castiel, Castiel – mondta a fejét csóválva, mintha csak egy gyereket dorgálna. – Azt gondoltam, a múltkor megtanultad a leckét, de az önfejűséged kezd egyre bosszantóbbá válni.

Castiel, állát magabiztosan felszegve, némán hallgatta.

- Mégis mit gondolsz, hová fog ez vezetni? Merthogy nem lesz jó vége, az biztos. Az Apokalipszist nem fogod tudni megállítani! Még a drágalátos barátaiddal sem. Ti, az egész Mennyország akaratával szemben? – mondta, kihangsúlyozva a mennyország szót és gúnyosan felnevetett.

- Nem leszünk egyedül! Meg fogom találni Istent és ő mellénk fog állni! – csattant fel dacosan Castiel, de Raphael csak még hangosabban nevetett.

- Isten! Még mindig ezen a csonton rágódsz?

- Be fogom bizonyítani! Most már megvan az eszköz, amivel meg tudom Őt találni!

- Persze, persze! – legyintett Raphael szórakozottan. - Azt hiszed, ő hozott téged vissza! Hogy törődik veled, hogy különleges vagy! Csak mert te voltál, aki összekaparta Dean Winchestert a pokol mocskából!

Castiel arca dühödten megfeszült.

- Áruld el nekem! Ha Isten annyira törődik veled, akkor hol van most? – vicsorgott gúnyosan, azzal felemelte a kezét. Nyitott tenyeréből hirtelen vakító fény áradt Castiel felé, amely úgy égetett, mint az eleven tűz. Castiel térdre esett és minden erejével arra összpontosított, hogy ne kiáltson fel. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Már azt hitte, nem bírja tovább, amikor a fény hirtelen visszahúzódott az arkangyal tenyerébe, a szenvedésének pedig vége szakadt.

Kinyitotta összeszorított szemeit és zihálva nézett végig magán, de a bőre és a ruhája teljesen sértetlen volt. Raphael ujjai durván a hajába markoltak, és hátrarántották a fejét, kényszerítve őt, hogy a szemeibe nézzen.

- Látod Castiel, senki sem segít rajtad – mondta tettetett sajnálkozással a hangjában, elengedte Castiel haját és újra sétálgatni kezdett körülötte.

- Tudod, mindenki követhet el hibákat. Még mi, angyalok is. Főleg ezekben az... elkeseredett időkben. Úgyhogy nagylelkű leszek, és kapsz még egy utolsó esélyt, hogy helyrehozd, amit elrontottál.

Castiel már ennél a pontnál tudta, hogy a válasza „Nem" lesz. Nem is fárasztotta magát fölösleges gondolkodással, inkább megpróbált lélekben felkészülni a legrosszabbra.

- Térj vissza közénk, segíts a Winchestereket rávenni, hogy beteljesítsék a sorsukat, én pedig...

- SOHA! - vágott a szavába Castiel, elejét véve minden további alkudozásnak. Raphael, Castiel elé ért, és hitetlenkedve nézett le rá.

- Ez a Dean Winchester teljesen elvette az eszed. Harmadszor is őket választod a saját testvéreid helyett? Érzelmeid vannak, éppen most is. Látom a szemeidben az aggodalmat, amint kimondom a nevét. Makacs vagy és öntelt. Azt hiszed, hogy megválthatod a világot, hogy szembeszegülhetsz a sorssal. Tipikus emberi vonások. Kezdesz pont olyan lenni, mint ők! Tisztában vagy te azzal, hogy hová fog mindez vezetni?

Castiel megpróbált nem is figyelni rá. Rá se nézett, de akkor Raphael leguggolt elé, hogy a fejük egy magasságban legyen, és a füléhez hajolt.

- El fogsz bukni!

Castiel összerezzent a szavak erejétől. Ez a mondat szíven találta. A bukás a legszörnyűségesebb dolog, amit csak egy angyal el tud képzelni. Idegesen nyelt egyet, szívverése felgyorsult, Raphael pedig felállt, és folytatta.

- Sorra elveszíted majd a képességeidet, az erődet. Elveszítesz minket. A családodat! A Mennyország, elérhetetlen vágyálom lesz csupán a számodra. Ezt akarod? Ottrekedni a földön, elhagyatottan, magányosan? Mi lesz akkor veled? Ki segít majd rajtad? Azt hiszed ez a Dean Winchester törődik majd veled? Az erőd nélkül, nem fogsz kelleni neki! Csak púp leszel a hátán! Kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy egy bukott angyalt pátyolgasson!

Castielnek már szinte fájtak a szavak. Legszívesebben befogta volna a füleit, hogy ne is hallja.

- Aztán ott az öregedés, meg a halál! Eldobnád magadtól az örök életet? – szünetet tartott, és várt, de Castiel nem válaszolt. Összeszorított ajkakkal térdelt a földön, arcán az elszántság kőkemény maszkja. - De minek is jártatom a számat. Inkább megmutatom! – azzal újból Castielre emelte a tenyerét. A fájdalom most sokkal erősebb volt és Castiel kétségbeesett kiáltással a földre zuhant. A kín teljesen elborította, megbénítva a testét és a gondolatait. Fogalma sem volt, mennyi ideje tarthatott már, amikor egyszer csak vége szakadt. Könnyek folytak végig az arcán, Raphael pedig mellé térdelt, és kézfejével gyengéden letörölte az egyiket. Castiel szerette volna elrántani a fejét, de képtelen volt mozdulni.

- Szegénykém, milyen kimerültnek tűnsz. De hát ez természetes, ha az ember halandó, nem igaz?

Castiel érezte, hogy a ruhái eltűntek róla. Megpróbálta megemelni a fejét, hogy végignézzen magán, de az álla valami hideg, kemény dolognak nyomódott. Odanyúlt, hogy megtapogassa és érezte, hogy egy vastag fémpánt van a nyaka körül.

- Óh, ne is törődj vele! Ez a kis „ékszer" gondoskodik róla, hogy megtapasztalhasd mennyire szuper dolog mocsári majomnak lenni. Sok szerencsét, öcskös! – mondta gúnyosan, majd felemelte a kezét és csettintett.

~.~.~.~.~.~.~

Castiel sötét helyen tért magához, ami első ránézésre egy erdőnek tűnt. Ahogy lassan kitisztult az elméje, az első dolog, amit érzékelt, az a nyaka körül pulzáló fémkarika, és az egész testét átjáró lüktető fájdalom volt. Legszívesebben meg sem mozdult volna, ha az alatta lévő föld nem lett volna olyan kegyetlenül hideg és vizes. Lassan felült, lesöpörte a csupasz bőrére tapadt faleveleket és körülnézett. Esőcseppek lusta kopogását hallotta maga körül az avaron, távolabb, a fákon túl valami végtelen és sima, amelyen megcsillant a fogyó hold sápadt fénye. Minden bizonnyal egy tó. Teljesen egyedül volt. A gondolatra jeges rémület kezdett eluralkodni rajta, és az első dolog, ami eszébe jutott, Dean volt.

Valamit tennie kell, valahogy értesítenie kell, különben itt pusztul. Összeszedte minden erejét, minden elszántságát, és megpróbált mentálisan üzenni neki, de abban a pillanatban, hogy angyali erejét próbálta használni, a bilincs a nyak körül felizzott, őt pedig elborította az égető fájdalom. Tudta, hogy nem sikerült. Összegörnyedt a földön, és kétségbeesve kapkodta a levegőt. Lélegzete kis párafelhőként szállt tova az ajkaitól.

Hosszú percekig feküdt a földön félig öntudatlanul, egész testében reszketve. Hogy a hidegtől-e, vagy a félelemtől, azt már maga sem tudta volna megmondani. Aztán egyszer csak megérezte, hogy Dean hívja őt. A nevén szólítja. Imádkozik hozzá. Castiel szemei felpattantak, ő maga pedig felült.

– Dean! – lehelte reménnyel telve. – Dean, itt vagyok! Dean! – kiabálta kétségbeesetten mintha egy szemernyi esély is lenne rá, hogy az idősebb Winchester meghallja. Tudta, hogy teljesen hiábavaló minden kiáltása, de nem tehetett róla, nem tudta abbahagyni. - Dean! Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok... – rebegte elcsukló hangon, amint csupasz hátát egy érdes fatörzsnek vetette. Arcán apró vízcseppek gördültek végig, de ezúttal már nem az esőtől.

~.~.~.~.~.~.~

Dean hirtelen ébredt fel álmából. A hang, Castiel hangja még mindig a fejében csengett, amint kétségbeesve az ő nevét kiáltja. A kiáltáshoz egy kép is társult. Fenyőerdő és egy furcsa formájú tó. A Sheridan tó. Dean azonnal felismerte. Nyaranta gyakran megálltak ott Sammel. Ismerte a helyet, mint a tenyerét. De mi köze volt ehhez Castielnek? Rápillantott az éjjeliszekrényen lévő órára. Hajnali kettő volt.

Dean az oldalára fordult, fentebb húzta magán a takarót és megpróbált visszaaludni, de ez az álom szörnyen nyugtalanította. Aggódott.

Felült az ágyon, behunyta a szemeit és fáradtan masszírozni kezdte az orrnyergét.

- Castiel... öööm... szóval hát, volt egy furcsa álmom, és csak érdekelne, hogy minden rendben van-e. Szóval, ha ezt hallod, igazán leköteleznél ha idezeppelnéd egy percre a tollas hátsódat, csak hogy lássam, egyben van-e.

Semmi választ nem kapott. Egy perc elteltével Dean gyomrát kezdte görcsbe rántani az aggodalom. – Cas! Gyerünk haver! Kezded rám hozni a frászt! – Dean várt, de semmi nem történt. – Oké! Ezt nemnek veszem!

A mobiljáért nyúlt és a gyorshívón tárcsázta Samet. Kicsöngött kétszer, háromszor, aztán végre meghallotta testvére álomittas hangját a vonal túlsó végén.

- Dean... negyed három van. Ajánlom, hogy fontos legyen.

- Hidd el, nem azért hívtalak, hogy bájcsevegjünk. Segítened kell! Azt hiszem Cas bajban van – gyorsan elhadarta neki a részleteket és tíz perccel később már teljes gázzal hajtott, hogy felvegye a testvérét.

~.~.~.~.~.~.~

Dean szinte az összes sebességkorlátozást átlépte. Jóval. De még így is másfél órába telt mire a tóhoz értek, azt is félig meg kellett kerülniük, hogy ugyanolyan rálátás nyíljon a tóra, mint az álomképben. Magukhoz vettek néhány fegyvert a csomagtartóból, és Castiel nevét kiáltozva kutatni kezdtek.

Percek óta keresgéltek már, amikor Dean egyszer csak észrevette őt az egyik fa tövében. Hófehér teste szinte világított a hajnali derengésben.

CAS? – Dean odarohant hozzá.

Castiel az oldalán feküdt, összegömbölyödve, teljesen mozdulatlanul. Dean megfogta a vállát, hogy a hátára fordítsa, de rémülten húzta vissza a kezét, amikor megérezte, hogy az angyal bőre jéghideg. Abban a pillanatban sok minden futott át az agyán, de végül megnyugodott, amikor megállapította, hogy Castiel lélegzik.

- Sammy! Hozd a takarót a kocsiból! Gyorsan! - kiáltott oda a testvérének és az ölébe húzta Castielt, hogy addig se érintkezzen tovább a hideg földdel. Megvizsgálta a nyakán lévő bilincset, majd gyengéden megütögette az arcát. – Cas! - szólongatta halkan, az angyal rezzenéstelen arcát fürkészve, mikor Sam odaért a takaróval. Jó alaposan bebugyolálták, a kocsihoz vitték, és óvatosan befektették a hátsó ülésére.

Dean már készült beszállni, de hirtelen meggondolta magát, és odadobta Samnek a slusszkulcsot, ő pedig hátraült és az ölébe húzta Castielt.

- Te vezetsz! És csavard fel a fűtést a maximumra. – utasította testvérét.

Elindultak, a kocsiban pedig perceken belül kezdett elviselhetetlenné válni a hőség. Dean kénytelen volt ledobni a kabátját és Castielre terítette azt is. Már félúton járhattak visszafelé, amikor az angyal teste egyszer csak reszketni kezdett.

- Cas? Cas! – Dean lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Castiel feje megmozdult a karjaiban, kék szemei kinyíltak, és lassan rászegeződtek.

- De-dean... – nyögte erőtlenül, vacogó fogain keresztül.

- Héj, Cas... – nézett le rá Dean, megkönnyebbült mosollyal. –Hogy érzed magad?

- N-nagyon f-fázok...

- Na, ne mondd! – ugratta Dean szelíden, majd komolyabban hozzátette. - Nemsokára felmelegszel. Tarts ki még egy kicsit, jó? Mi történt veled? És... mi ez az izé rajtad?

- Raphael...

- A rohadt szemét! – sötétült el Dean tekintete a név hallatán, és szorosabban ölelte magához az angyalát.

- Blokkolja az... erőmet. Fáj...- nyögte halkan és megnyálazta kiszáradt ajkait. – Hogy találtál meg? Próbáltam üzenni... Nem... nem sikerült.

- De! Sikerült. Jól csináltad!

Castiel értetlenül összevonta a szemöldökét, de túl fáradt volt, hogy igazán foglalkoztassa a dolog. Akárhogy is, Dean megtalálta őt, és csak ez számít.

-Jó, hogy... itt vagy. –lehelte halkan, és fáradtan lehunyta a szemeit.

Dean válasz helyett csak elmosolyodott, magához szorította, és bíztatóan dörzsölgette a hátát a takarón keresztül, hogy azzal is segítse felmelegedni.

-Tarts ki, oké? Nemsokára odaérünk a hotelbe és kitalálunk valamit. Minden rendben lesz!

~.~.~.~.~.~.~

Mire visszaértek a szobájukba, Castiel kezdett kicsit jobban lenni. Lefektették az ajtótól távolabb eső ágyra, felcsavarták a fűtést és ráterítették az összes takarót, amit csak a szobában találtak. A kezei, és lábai voltak már csak hidegek. Testének reszketése is kezdett csillapodni. Dean a minibárból kivett egy flakon jeges teát, átöntötte pohárba, felmelegítette, majd az ágyhoz vitte.

- Cas, gyere, idd ezt meg! Segít felmelegedni. – Castiel nehézkesen felkönyökölt, és remegő kezekkel a pohárért nyúlt. Dean a kezébe adta, de segített neki tartani, nehogy kilötyögtesse. Castiel beleszagolt, aztán óvatosan belekortyolt. Úgy tűnt, ízlett neki, mert egy pillanat alatt felhajtotta.

- Ennek... jó íze volt – mondta hálásan és visszaejtette a fejét a párnára.

Sam közelebb ment, majd leült az ágy szélére, amint Dean ellépett onnan, hogy elvigye a poharat.

- Cas, meg kell néznem ezt a bilincset a nyakadon, oké?

Az angyal szó nélkül megpróbálta ismét ülő helyzetbe küszködni magát, de Sam megállította.

- Maradj csak! Így is jó lesz. Csak emeld fel az állad, amennyire tudod.

Dean visszament az ágyhoz és Sammel együtt tanulmányozni kezdték a fémpántot.

- Nincsen rajta se illesztés, se zár – vakarta a fejét Sam, miközben óvatosan körbeforgatta a bilincset Castiel nyakán. – Hogyan tette rád? – kérdezte elképedve.

- Nem tudom... nem emlékszem. – nyögte erőtlenül. - Egyszer csak már ott volt.

Sam nézegette még egy darabig majd sóhajtva felállt.

Dean idegesen toporgott és kérdőn nézett rá.

- Na? Van valami ötleted?

- Nem tudom. Valószínűleg mágikus és úgy is kerülhetett rá. De nem látok rajta semmilyen jelet vagy pecsétet, amit meg lehetne szakítani. Megpróbálhatjuk valahogyan levágni vagy ilyesmi, de ahhoz meg szerszámok kellenének.

- Oké, menj és keríts valamit, amilyen hamar csak lehet – dobta oda Dean az Impala kulcsát a testvérének. – Én itt maradok vele.

Sam elsietett, Dean pedig visszaült Castiel mellé. Kezébe vette az angyal jéghideg kezét, és dörzsölgetni, masszírozni kezdte, hogy felmelegítse dermedt ujjait.

- Sajnálom, Cas! – suttogta együtt érzően. – Sam nemsoká visszajön és segítünk rajtad. Minden rendben lesz!

Castiel hálásan pillantott rá, gyengén megszorította a kezét, aztán nem sokkal később a takarók kellemes, meleg ölelésében elbóbiskolt.