Elnézést kérek a késői feltöltését (hány hónap is volt?)! Angliával kezdtem, akit még csak nem is nemzeti, hanem önérdekű erkölcsinek mondható célok vezetnek, ebből kifolyólag Drake elképzeléseivel kicsit ütközik. Spanyolországgal zárok, akinek továbbra is bőven kijut a jóból.

Jó olvasást!


Anglia, avagy itt nem lehet vége

Mire felvirradt (semmit sem aludtam) még mindig a tengeren jártunk messze Coruñától. Szívesen lementem volna megnézni, hogy az az idióta vette-e az adást, de hát azzal lebuktattam volna. Így inkább csak üldögéltem az egyik árbocon (néhány matrózomnak útban is voltam, de ugyan ki merészelt volna beszólni nekem?!) és csak néztem a távolinak tűnő hegyeket. Szépek voltak, és hogy őszinte legyek, irigyeltem Spanyolországot ezért a tájért, az időért. Ezek a hegyek nem oly' zord sziklák, mint amilyeneket nálunk találni, habár meg voltam róla győződve, hogy hasonlóan veszélyesek tudnak lenni. S ami azt illeti, tényleg nagyon távol voltak, s ez a gondolat egyre nyugtalanabbul visszhangzott a fejemben. NAGYON NAGYON távol voltak. Egészen olyan hatást keltett, mintha épp ott akartuk volna hagyni őket. Márpedig, ha épp búcsúzkodtunk, akkor nem akartunk odamenni, ha pedig nem akartunk odamenni, Rio nem tud majd…

- Kiválni az alakzatból! – ordítottam el magam. Bár drága embereim nem értették, miért bontjuk parancs nélkül az alakzatot, azért szépen tették a dolgukat. Ezért szeretem én a „söpredéket" alkalmazni. Egy becsületes, igaz hitű ficsúr akadékoskodni kezdett volna.

- Érjük utol a MaryAnne-t! – ez volt Drake jelenlegi hajója. Nem is értettem, miért nem a Revenget hozta, azt jobban szereti. Ja, talán pont ezért! De akkor minek tartotta? Dísznek?!

Szépen félrehúzódtunk a sorból, és begyorsítottunk, eddig ugyanis Hopkins hajójának tempóját tartottuk. Megsérült az ütközetben, és csak lassabban tudott haladni. Ahogy közeledtünk a flottánk elejéhez, egyre jobban élvezhettem az öklét rázó Drake látványát. A kedvemért még a francia hajósinasát is a vízbe dobta, s ott is hagyta. Én sem törődtem vele, több és fontosabb dolgom volt ennél, mindezek között elsőbbséget élvez Rio szökését lehetővé tenni, s a parancsnokomat csak azután kinyírni. Persze először beszélnem kellett azzal a kígyóval, s ebbe belegondolva, a spanyolok egész jó nevet adtak neki. „El Draque" azaz sárkánykígyó. Bár mondhatnám, hogy a sárkány része nem passzol! Sajnos az igazsághoz hozzátartozik, hogy igenis veszélyes ember volt, legalábbis a spanyolokra nézve.

Hamar megcsáklyáztuk a hajóját, hogy át tudjak menni, s úgy rájuk akaszkodtunk, mint az újvilági piócák a hátunk közepére. Azoktól segítség nélkül nem lehet megszabadulni.

- Ti itt maradtok, tartsátok a MaryAnne tempóját… - adtam ki a parancsot – vagy húzassátok magatokat. – nem szép dolog, tudom, de legalább pihenhettek egy kicsit.

Mivel Drake-nek nem állt szándékában kihelyezni számomra a pallót, hogy átkelhessek, egy szép ugrással mellette landoltam. Ő már felkészülten várt reám, s majdnem felnyársalt a kardjával. Időm sem lett volna előhúzni a magamét, s csak a szerencsén múlott, hogy egy kezem ügyébe eső lánccal hárítottam.

- Fejezd be, beszélni akarok veled! – mondtam gyorsan.

- Te ostoba! Szerinted csak a hasamra ütve küldtelek hátra? – ordított. Valósággal kikelt magából.

- Megyek vissza, amint megmagyarázol valamit. - csitítgattam. Kettőnk közül legalább egy valakinek a higgadt, józan eszénél kellett maradnia, hogy mindketten élve hazajussunk. Abban a szerencsés helyzetben, amikor ez a józan ember én vagyok, s eldurvulnak a dolgok, szinte biztos, hogy én leszek az az egy, aki hazaér.

- Mégis mit? Mi az, amit a hatalmas Anglia a tengerek ura nem tud? – ironizált a lelkem.

- Távolodunk a parttól. La Coruña kikötője nincs már olyan messze.

- Nem megyünk La Coruñába. – fordult el. Szerény véleményem szerint ezzel lezártnak tekintette a témát, és volt olyan naiv, hogy azt hitte, nekem ennyi elég is.

- Miért? Szétvertük a …

- De mi is bőségesen kaptunk találatot! – még azt sem hagyta, hogy rendesen ordíthassak. – Őrültség lenne egy újabb hajóhadnak nekimenni. Abba bele sem gondoltál, hogy egy nagyobb létszámú sereggel kerülhetünk szembe?

- Menjünk közelebb, én pedig megkukkantom, hogy hányan vannak. – ajánlottam. Legalább úgy tűnne, hogy én vezetem a támadást, ami nagyon is kellett a híremhez.

- Nem a magad szakállára dolgozol. Vedd figyelembe, hogy a flotta része vagy, én pedig a parancsnokod. – nem látszott, de szerintem örült, hogy az orrom alá dörgölhette. – Még a hajó sem a tiéd… - ez volt a kegyelemdöfés.

- Drake, te az lásd be, hogy az Armada tízen akárhány hajó híján is elég nagy, hogy támadjon! Emellett, La Coruña sem tud több hajót befogadni, mint Cádiz.

- Arthur, fogd már fel, hogy példának okáért Sir Hopkins hajóját szinte csak a lélek tarja a vízen.

- Akkor ő ne jöjjön! – mondtam volna én még mást is, például, hogy én egyedül törtem át a védőfalon, és hogy ez szerintem a kapitány képességein múlik… Mindenestre egyelőre jobb volt ezt lenyelni, akármilyen undormányos is volt.

- Különben is – folytattam az érvelést – ha ezt a kikötőt is elfoglaljuk, lenne időnk megfoltozni azt a ladikot.

Nem válaszolt. Tudtam jól, nem az érvem hatotta meg, hanem az „elfoglalni" szó. Hiába, becsvágyó egy alak hírében állott, méghozzá jó okkal, és a dicsfény nagyon is csábította. Veszélyes az ilyen ember, mert nem feltétlen hallgat az eszére, ám most személyiségének ezen része megkönnyítette számomra a meggyőzését. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor bólintott. Nem magam, hanem Rio miatt. Ki tudja, mi lett volna, ha Drake megtudja, a tudta nélkül mindkettőjüket elfogtam. Bár a gondolat tetszett, hogy tálcán vigyem őket, pontosabban Spanyolországot Őfelsége elé, Portugáliát pedig már fel is szabadítottuk volna, ami által adósommá vált volna… én pedig a dicsőség fényében úszhattam volna… Nem is tudom miért nem tettem ezt, ám mire átgondoltam a helyzetet, Drake már bólintott. Maradnom kellett az eddigi tervemnél, különben lebuktam volna.

- Megközelítjük La Coruñát. Te előre mész, ha többen vannak, mint mi, Hopkinst ne számítsd, akkor visszajössz, ha kevesebben, megkezded az áttörést. Nekünk már csak a tisztogatás maradjon!

- Vettem parancsnok! – vigyorogtam. Így visszagondolva, valóban örültem a támadásnak, az volt a lételemem. Olyan az emberi természet, hogy élvezi, ha valaki fölött áll, s mi országok valamelyest emberiek vagyunk… sajnos, nem sajnos, azt nehéz lenne megmondani.

A saját embereim végre megtiszteltek azzal, hogy kihelyezték számomra a pallót, ám hiába, én későn vettem észre. Egészen pontosan az után, hogy fülig érő szájjal ugrottam értem fedélzetet a (még egyelőre) nem saját hajómon.

- Hé, Kirkland! – kiáltott utánam Drake. – Már most menj előre, felesleges hátul kuksolnod.

- Komolyan megfordult a fejében, hogy még visszamegyek… - fejeztem ki halkan fáradt megdöbbenésemet, mire a körülöttem lévők felröhögtek. Nekik köszönhettem, hogy drága parancsnokunk egy összegabalyodott kötél köteggel dobott fejbe, nem tudom, hogy emelte fel, de én ennek hála, eldőltem, mint egy fa.

- Ez meg mégis mire volt jó?! – pattantam fel dühtől felajzva. Nekifutottam, hogy lendületet véve vérbosszút álljak, de az embereim gyorsak voltak, s míg én a földön hevertem, ő eltávolodtak. Pillanatokon belül magunk mögött hagytuk őket, így én már csak Drake önelégült arckifejezésén dühönghettem. Illetve még annyit hallottam, hogy…

- Megérde… - a többit már elnyomta a tenger moraja, de volt egy tippem, mivel fejezte be.

Teljes sebességgel vettük az irányt La Coruña felé. Végre kissé megnyugodhattam, hisz' a part megfelelő mértékben közeledett, azt csinálhattam, amit az elmúlt néhány évben nagyon megszerettem, illetve piszok jó voltam benne, és a Rionak tett ígéretemet sem kellett megszegnem. Immár csak azt kellett megoldanom, hogy elterelődjön rólam a gyanú a szökésüket illetően. Már ha van annyi eszük, hogy megteszik. Ha nem, marad a tálca, meg a dicsőség lehetősége a királynőmmel.

- Kapitány! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Mr. Boots. Azt kell mondjam, hogy mindez már elég régen történt, így nem mernék megesküdni rá, hogy valóban ez volt a neve, de valahogy így hangzott.

- Mi van? – jött a barátságos reakcióm.

- A foglyokkal mi lesz? – oh, jött a kényes téma – Úgy értem, a kikötőben… - ha gyanút nem is fogott, vészesen érdeklődik a téma iránt.

- Nem lesz semmi. – állítottam le. – Ha leölnek minket, amit csak akkor tehetnek meg ha elsüllyesztik a hajót, mert én azt nem adom, akkor megfulladnak. Ha nyerünk nincs probléma. Amúgy is az egyik sérült, másikat meg ismerem, nem hagyja itt.

- A parancsnok tud róluk?

- Nem, és a csata végéig nem is tudhat róluk. Elvenné a mi dicsőségünket. – hangsúlyoztam ki a „mi" szócskát, hátha hat rá. Emellett a vállára tettem a kezem, igyekeztem nagyon őszinte tekintetet vágni, noha tudtam, hogy valahogy, így vagy úgy mennie kell. Nem feltétlenül erőszakosan, hisz' csak őfelsége érdekeit nézte, de nem maradhatott.

Egyre erősödött az aggodalmam Mr. Boots éleseszűsége iránt. Sajnos ő egy beválogatott gyenge láncszem volt. Kivénhedt egykori matróz, aki már a kora miatt senkinek nem kellett, de ő még mindig a hazáért élt. Nem azért, ezzel nem is lett volna gond, csak hogy a haza én voltam, ő pedig az engem irányító szerveket gondolta annak. A kettő különböző, és gyakran a vélemények is erősen ütköztek, én pedig nem hagyhattam, hogy a becsületemet egy ilyen vénember miatt sutba vágjam.

Nos, mivel hiába agyaltam a problémán, elhalasztottam a megoldását és a közelgő csatára összpontosítottam. Ilyen egy igazán jó kapitány, csatában nincsenek érzelmei.

Megjelentek a kikötő körvonalai, a spanyol zászlók… Én közeledve újra és újra megszámoltam őket, mert nem akartam hinni a szememnek. Egészen pontosan tizenkilenc hajó horgonyzott, Hopkins nélkül mi is pontosan annyian voltunk, tehát eljött az idő a támadásra.

- Teljes gőzzel előre! – kurjantottam. Talán még a flottánk többi tagja is hallotta, akkor pedig Rio és a féreg öccse biztosan. Ha már engedem, hogy szökjenek, ennyi káröröm igazán kijár nekem, hisz' nincs is szebb annál.

Spanyolország, avagy „AUCS!"

Hallottam. Hogy ne hallottam volna Arthur hangját?! Noha az éjszaka nagy részét, bátyámmal ellentétben, én végig aludtam, azért még tudtam, mit jelent, ha valaki azt kiáltja „Teljes gőzzel előre!". Megkezdték a támadást. Addig rendben is lett volna, de rá kellett döbbennem, hogy nem tudom, mi vagy ki ellen támadnak.

- Rio! Rio! – próbáltam meglökni, hogy ha esetleg aludt volna, felkeltsem, de a helyén csak az üres teret találtam, minek következtében elterültem a szutyokban. Kéz és láb használata nélkül rendkívül nehéz egyensúlyozni. Ám akkor sem a gusztustalan lötty, sem a lekötöttség nem zavart. Hogy is érdekelhettek volna ily' apróságok, ha emellett ott volt a tény, hogy a bátyám eltűnt?!

- Rio, hol vagy? Rio! – kiáltoztam, ahogy levegőhöz jutottam. Utólag botor dolog volt tőlem, hisz' bárki meghallhatott volna, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Néhány perc múltán végre valahára választ is kaptam, noha csupán prüszkölés formájában. Megnyugodhattam, nem tettek vele semmit. Persze meg kellett bizonyosodnom erről rendesen.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Aha, csak… - közbe nyöszörgött, mint ahogy az elvárható megkötözött végtagokkal rendelkező, felülni próbálkozó embertől – keresek valamit…

- Öhm… miért is? Mit is? – még be sem fejeztem, ő újra pancsolni kezdett.

- Tudom, hogy… van itt… valami… valami fém… Meg kéne szökni… - köhögte szinte szavanként.

Gondolom, azt várná az ember, hogy lázasan belevetem magam is a fertőzésekkel teli vízbe, ha már ennyit úgy is kibírtam benne, s keresni kezdek. De én csak ültem bambán, és erre mit felelni sem tudtam. Nem kérdés, szerettem volna végre újra friss levegőt szívni, és Arthurral soha többet nem találkozni, de pont ő volt a bajom. Vele szemben nem lehet úgy viselkedni, mint bármely más emberrel. Ki tudja, mire kapott parancsot, és ő, mint ország, megtehet akármit. Erre jó példa mondjuk kettőnk meggyilkolása, ha komolyabb ellenállást tanúsítanánk, netalántán szöknénk.

Nem csak ez volt a gond. Sérült lábbal nem volt az az Isten, aki segítene nekem elfutni előle, mert ő az ördöggel cimborál, ki méltó és veszélyes ellenfele az Úrnak. Portugália pedig nem hagyott volna ott. Nem, hisz' a kikötőben sem tette. Akkor pedig mindketten otthagyhatjuk a fogunkat.

S ha már a lábamnál tartunk, ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy pokolian fájt. Nem is értem, hogy tudtam úgy aludni. Kétséget kizárólag begennyesedett abban a baktérium-tengerben, amiben mi nem épp vidáman lubickoltunk.

- Nem hallom a lelkesítő szavakat. – szakította meg a gondolat menetemet a bátyám. Őszintén szólva, első nekifutásra fel sem fogtam, hogy hozzám beszélt.

- Antonio?

- Tessék? – eszméltem fel a nevem hallatára. Furcsa, milyen erősen tudatosul az emberben, ez esetben országban, hogy mi a neve. Mindenki, mármint a normális emberek ezt természetesnek veszik, de nálunk országoknál ez egész más. Még a kezdetek kezdetén nem használtunk semmi emberi nevet, magasan a nép fölött álltunk, csak az uralkodó volt több nálunk. Nem emlékszem már, hogy miért vagy hogyan kezdtük el ezt, de nem is fontos. Ritkán használtuk. Olyan ez számunkra, mint a kisgyerekek számára a papás-mamás játék, mintha rendes, normális családunk lenne, normális, nem pedig politikai kapcsolatokkal. Egyszóval nem hallottam túl gyakran a nevem mások szájából, mégis mióta csak elkezdtem használni, természetesnek hat.

Na, de eltértem a témától…

- Olyan érzésem van, mintha nem akarnál… - kezdte aggódva bátyám, de én nem hagytam, hogy befejezze.

- Dehogynem akarok! De van fogalmad róla, mit ki nem találhat számunkra Arthur és El Draque párosa, ha…

- Utóbbiról elképzelésem sincs, de ne feledd, hogy kedvenc angolunkhoz nekem is volt már szerencsém. Na ide hallgass, pesszimista öcsém! – örülhet, hogy nem gyávának titulált, pedig szerintem arra gondolt – Nekem is görcsbe rándul a gyomrom, ha csak rá gondolok, de nem óhajtom, s nem is fogom ingyen adni a bőrömet.

Elszégyelltem magam. Elég erőltetetten, de próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy hosszú idő óta ez az első közös kalandom a bátyámmal, amikor egy oldalon állunk.

- Na jó, mit keresünk? – szántam el magam.

- Egy kést, már ha jól éreztem, amikor rá léptem. Biztos egy régi fogolyé volt. – mondta, s én már a második szónál belevetettem volna magam a vízbe… - De te ülve maradsz!

- Mi van? – értetlenkedtem. Lelkesedést várt, de nem engedte, hogy segítsek…

- A lábad…

- Így is, úgy a vízben van, nem mindegy?

- De… - akart ellenkezni.

- Nincs semmi „de". Lelkesedést vártál, megkapod.

- Ez a beszéd, öcskös! – kiáltotta. Szerintem vállon akart veregetni a saját vállával, ami amúgy is furcsa, pláne, hogy az orromat sikerült eltalálnia.

Halványlila gőzöm sincs, meddig búvárkodtunk a szennyvízben, de nekem óráknak tűnt. Nem sokat beszéltünk, és ennek egyik oka, hogy az idő nagy részében a víz alatt voltunk. Néha ugyan sikerült elfognom egy-két motyogást Portugália részéről, mint például „Az a hülye…" vagy „Csak kerüljön a kezem közé…". Minden bizonnyal, ezek drága angol országunknak szóltak, hasonlóan éreztem én is, szóval ráhagytam.

Egy hirtelen mozdulattal egyszer csak fájdalom nyílalt a lábamba, s rá kellett jönnöm, hogy nem a víztől vagy pusztán magától a mozdulattól. Valami beleállt a seb közepébe. Illetve ahol én a seb közepét sejtettem, és ha nem lett volna igazan, akkor is igazam lett volna, mert az a valami másik sebet csinált a lábamba.

- Aucs! – jajdultam fel – Rio, meg van… - nyögtem, mikor a bátyámat a víz felett sejtettem.

- Hol? – kérdezte, igazolva sejtésemet.

- A lábamban.

- Te hülye! Ezért mondtam, hogy maradj nyugton. Hol vagy? – fedett meg kissé ijedten. A furcsa az, hogy amíg nem kérdezte, hol vagyok, teljesen elfelejtettem, hogy vakok vagyunk.

- Itt. – válaszoltam, bár én sem tudtam, hogy ez egész pontosan mit is jelent.

- Ezzel most aztán sokat mondtál. – ha minden igaz, kés állt a lábamba, ő pedig gúnyolódik. Nem ellentmondásos ez egy kicsit az előbbi ijedt hangnemével? Vagy lehet, hogy úgy változik a hangulata, mint egy nőnek, ha megjön neki… Na jó, ebbe bizarr volt belegondolni.

- Kövesd a hangomat, te eszement! – adtam ki az egyértelmű teendőt, hallottam a tapicskolását… - Aú! – nyögtem, mert sikeresen mélyítette a sebet – Igen, megtaláltad. – világosítottam fel vinnyogó hangon, ha nem lett volna egyértelmű.

- Ez szépen beleállt… - szerintem ő is az imént általam alkalmazott politikát követte.

- Nem mondod?! Vedd már ki! – kezdtem kijönni a béketűrésemből.

- Hátra kötött kézzel nem olyan egyszerű… Megvan! – kiáltott fel velem együtt, ugyanis számomra nem épp kellemes érzéssel társult ehhez a művelethez.

- Ne nyivákolj már, még meghallanak! – milyen együtt érző.


Továbbra is várom a véleményeket.