Ismét sokat várattlak titeket, de ime itt van: a következő rész!


Az előző napok eseményei felkavarták úgy Tyson és Daichi, mint Hilary életét. Mindemellett sem Tyson, sem Daichi nem panaszkodhatott arra, hogy ez különösebb kihatással lett volna a megszokott mindennapjaira. Viszont Hilary-ben „nyolc napon túl gyógyuló sebeket" hagytak a történtek. Nem tudott aludni éjszaka, néha csak járkált a házban céltalanul, üres lapokat firkált tele, magában beszélt a szobájában. De a fiúknak ez az egész fel sem tűnt.

- Nem értem mi ez a furcsa érzés – szólt a tükörhöz Hilary még aznap éjjel a szobájában, amikor megtudta, Kai ismét el fog tűnni az életéből, a tükörből visszanéző lány arcára meredve. – Nem kellene érdekelnie, de mégis megszakad a szivem, ha arra gondolok, hogy Kai elmegy… Nem, hiányzott addig is, amíg az egyetemen voltam, akárcsak a többiek. Nemcsak ő, az egész csapat… Mind egyformán fontosak nekem.

A tükörkép szomorú pillantást vetett Hilary-re. Ahogy a lány közelebbről is szemügyre vette feltűnt neki, hogy a tükörkép arcán egy könnycsepp gyöngyöződött. Abban a pillanatban a szeméhez kapott, és durván törölgetni kezdte, majd idegesen sóhajtva az ágyához ment, és végigfeküdt rajta.

- Fejezd be, Hilary, ne áltasd magad! – próbálta megállitani a fejében lezajló gondolatörvények folyását. – Megőrültél? Kai nem az a fajta, akit érdekelnek az ilyen jellegű apróságok… barátság… beyblade… te… Jaj, miket képzelsz már megint, Hilary? Te sem az a fajta lány vagy, akinek hiányozna bármi is, amit ő adhat… Értsd meg! Jó? Fogd fel végre!

Ismét felkelt az ágyból, a mosdóba ment, hogy felfrissitse magát. Miután benedvesitette a kezeit és az arcát, felemelte a fejét, és ismét találkozott a tekintete a tükörképpel, aki most kérdően nézett vissza rá. Hilary ismerte a kérdést, és tudta a választ is, de csak percek elteltével volt képes hangosan is kimondani:

- Jobb, ha elkerülöm őt… Amúgy sem szeretnék búcsúzkodni… Igen, igy lesz a legjobb…

Hilary be is tartotta magának tett igéretét, nem kereste Kai-t, nem érdeklődött felőle, sőt, ha Kai kereste, akkor is kibúvót keresett. És ez igy ment egészen a selejtezőkörök kezdetének napjáig.

Aznap be sem ment a munkahelyére, szabadnapot kért, részben azért, hogy ott legyen a fiúkkal a megmérettetésen, akárcsak régen, részben azért, mert még véletlenül sem szeretett volna Kai-ba botlani pont az indulása napján… a fiú utolsó Japánban töltött napján.

- Kész vagy, Hil? Mehetünk? – kérdezte Tyson, bekukkantva a lány szobájának csak résnyire nyitott ajtaján, miközben kintről már hallatszott az autó motorjának hangja.

- Persze, megvan minden – nevetett Hilary. – Ne várassuk Daichit tovább! Úgy hallom már nagyon szeretne elindulni!

Amint az autó elindult, Hilary ismét elveszett a saját kis világában, a saját gondolatai között. Folyamatosan az eget bámulta, mint, aki valahol egészen máshol járt. És máshol is járt.

- Mi köt le ennyire? – kérdezte tőle mosolyogva Daichi.

- Szerintem nem is hall téged – nevetett Tyson, de igaza volt.

- Tessék? – kérdezte Hilary, kissé összerezzenve a fiúk nevetése hallatán.

- Nem érdekes – vont vállat Daichi mosolyogva.

- Kai elutazott már? – kérdezte Tyson, miközben az ellenfelek névsorában kereste a „Kai" vagy a „Hiwatari" szavakat, anélkül, hogy bármely más név felett megállt volna.

Hilary-t kirázta a hideg. Ismét az égre tekintett. Majd végre megpillantotta azt, amit eddig fürkészett a szemével, de mégsem lett elégedettebb.

- Igen – válaszolta valami furcsa, átszellemült mosollyal köritve. – A gépe éppen most szállt fel. Nézzétek!

Tyson és Daichi felpillantottak az égre. Akkor már ők is láthatták, ahogy a gép elsuhant a fejük fölött. Egy pillanatra megfagyasztotta őket a látvány, csak most fogták fel, hogy mindaz, amit Hilary mondott igaz volt, Kai elment… ezúttal talán végleg.

- Daichi, az utat figyeld – kiáltott rá Hilary dühösen a fiatal fiúra, Daichi pedig ismét az útra meresztette szemeit egy pillanatra, de aztán a visszapillantó tükrön keresztül gúnyosan nevetett Hilary-re. Tyson is feladta a keresést. És ezzel mintha a fiúk már el is engedték volna Kai-t egyszer és mindenkorra.

A selejtezők pedig abban az évben is rengeteg bladert vonzottak a városba, mint minden alkalommal. Voltak tehetséges játékosok, akik bestia nélkül is megállták a helyüket, voltak tehetségtelenek, akiknek viszont bestia állt a rendelkezésükre, voltak új felfedezettek, és időről időre feltűnnek a megszokott arcok is.

Hilary, Daichi és Tyson minden összecsapást figyelemmel kisért, szerették volna látni az összes lehetséges ellenfelet, az összes bestiát, az összes támadást és technikát. A látottakat pedig a saját javukra forditották, ahogy annak idején Kenny-től tanulták…

- Jól van – mosolygott Hilary önfeledten, miután egy nagyot sóhajtott. – Mindjárt te következel, Tyson. Olyan sokszor álmodtam már arról, hogy megint minden a régi lesz. Úgy érzem most tényleg olyan, mint azelőtt…

- Én is – nevetett fel valaki Hilary háta mögött, és a hangja mosolyt csalt valamennyijük arcára.

- Ray – kiáltották egyszerre, majd Hilary a fiú nyakába ugrott, és a többiek is köszöntötték régi bajtársukat. Mind nagyon örültek a viszontlátásnak. Hilary különösen, neki mindig olyan volt Ray, mint egy báty, akire felnézhetett, és aki mellette állt, ha szüksége volt rá.

- Nem is tudtam, hogy te is itt leszel – mondta Tyson, mikor Hilary közelebb engedte Ray-hez. – Igazán szólhattál volna.

- Mert mikor is hagytam ki utoljára versenyt? – kérdezte Ray elcsodálkozva Tyson megjegyzésén, és ezzel ismét nevetést csalt az egész csapat arcára: – Ráadásul úgy látom még mindig jobban hat rátok a meglepetés ereje, mint a bejelentésé.

Mindannyian sokkal jobban érezték magukat igy, hogy Ray is csatlakozott hozzájuk. Már majdnem teljes volt a csapat, Kai-on kívül, csak Max hiányzott, ő pedig még mindig Amerikában tartózkodott, de már várt rájuk…

Kai nevét pedig igyekezték meg sem emliteni, még Ray sem hozta szóba egyszer sem, pedig fogalma sem volt semmiről, egészen addig, amig Daichi meg nem osztott vele minden részletet, de csak nagyon diszkréten, hogy se Hilary, se Tyson ne hallhassa.

Tyson mérkőzése akkor is, mint mindig különösen felélesztette a közönséget, és a fiú rendesen ki is tett magáért. Bár a szabályok módosultak az eddigi évekhez képest, Tyson igy is nagy favoritnak számitott, alig várta, hogy végre bizonyithasson, és természetesen hozta is, amit tőle vártak.

- Láttad öregem? Továbbjutottam – dicsekedett Tyson Daichinak mikor visszatért az arénától.

- Szép volt – ismerte el Hilary nevetve.

- De most én jövök – szólalt meg Ray, a szemeiben pedig fellángolt a szenvedély tüze, és ettől azok úgy ragyogtak, mint a vadmacska szemei, amely épp prédára les.

- Sok sikert – kivántak szerencsét neki, majd Hilary ismét megölelte őt, mielőtt felengedték volna a pályára.

Ray épp csak előlépett, de már őrjöngött is a közönség. A tapsvihar pedig csak nehezen halt el, bár Tysonnal ellentétben Ray egyáltalán nem provokálta a rajongóit. A maga szerény egyszerűségében állt a nézők előtt, miközben a kezében fekvő Drigert bámulta, és már csak a versenyre koncentrált.

- Ismét az arénában köszönthetjük a világklasszis, hatszoros világbajnok Ray Kont – jelentette be a fiút hivatalosan is a konferanszié, bár látható volt, hogy egyáltalán nem szorult bemutatásra, a közönség pedig ismét tapsviharban tört ki.

Ray mindig közönségfavorit volt, nyugodtnak és nyitottnak ismerte mindenki. Akár a Yin és a Yang, Ray kedvenc szimbólumai, az ő személyisége is épp olyan összetett és ellentétes: annak ellenére, hogy összeszedett és nyugodt ember pályán kivül, nagyon is heves tud lenni, amikor a pályára lép.

A női nézők szintén neki szurkoltak évről évre. Mindig el voltak ragadtatva a jóképű és izmos fiú láttán, akinek a személyisége is épp olyan vonzó, amilyen a külseje.

- Őt és Drigert idén is a legjobbak közé várják – folytatta a konferanszié, amikor az utolsó Ray nevét skandáló lány is elhallgatott. – Valószinű, hogy nekik sem fog gondot okozni az új pontozási rendszer. A selejtezőben ugyanis nem kiütni kell az ellenfelet, csak bemutatni, hogy mi mindenre vagy képes. Minél magasabb szintű technikát produkálsz, az annál értékesebb, annál több pontot ér, és annál közelebb visz a továbbjutáshoz. Az igazi harc csak akkor kezdődik el, amikor már kiszórtuk azokat, akik nem méltóak egy ilyen rangos eseményen részt venni.

Ray közelebb lépett az arénához, röviden intett a közönségnek, de már ennek is óriási hangzavar lett az eredménye. De ezúttal hamarabb lecsendesült a tömeg, hiszen már mindenki türelmetlenül várta a mérkőzést.

- Az ellenfele pedig egy last minute jelentkező lesz, aki azért egészen biztos fog még nekünk meglepetéseket okozni – folytatta a konferanszié, majd kinyitotta a boritékot, amiben Ray ellenfelének a neve szerepelt, nem sietve el egyetlen mozdulatot sem, hisz tudta, hogy az egész stadion csak a bejelentésre vár, és ő semmit sem élvezett jobban, mint ha tüzelhette a hallgatóit. - És Ray ellenfele nem más… - A feszültség tapintható volt. -…Nem más, mint a blader-zseni, a nyolcszoros világbajnok Kai Hiwatari és Dranzer! Nagy tapsot nekik!

Hilary, Tyson és Daichi ledermedtek, amikor Kai belépett a stadionba. Ray viszont eltökélten nézett a viadal elé, még emlékezett az utolsó vereségére. Kai és Ray álltak korban is a legközelebb egymáshoz a csapatban, ezért nem csoda, hogy kölcsönös tiszteletet, törődést és csodálatot mutattak egymás iránt. A lehető legjobb párositás voltak versenykörülmények között, a jelenlegi helyzetben is.

De ez nem változtatott a többiekben tolongó feszültségen. Örüljenek, hogy Kai itt van? Vagy dühöngjenek, mert el akart menni?

Hilary úgy érezte, hogy egy pillanatra teljesen megállt a szive, utána viszont annyira hevesen kezdett verni, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Feldúlt volt, mégis elvarázsolta Kai megjelenése: nem a szokásos irodai viselet volt rajta, hanem olyan tipusú ruházat, amit annak idején viselt, amikor először meglátta őt, egyszerű fekete nadrág, sötétlila felsővel. A nyakában a védjegyévé vált hosszú, fehér sál, az arcán pedig a kobaltkék háromszögek jelentek meg újra. Akárcsak akkor… Ez pedig csak egy dolgot jelentett: Kai Hiwatari visszatért, jelen van, és győzni akar.

Kai szó nélkül lépett az arénához, a közönség pedig még az előbbinél is melegebb fogadtatásban részesitette, annak ellenére, hogy szokásához hiven ügyet sem vetett rájuk. Nyugodtan lépegetett, anélkül, hogy átérezte volna Hilary bonyolult érzéseit, vagy a fiúk döbbent állapotát, sőt, úgy tünt még csak észre sem vette őket.

Amikor a konferanszié intett, mindenki tisztelettel elcsendesült, még a légy zümmögése is hallhatóvá vált. És akkor megkezdődött a visszaszámlálás, Tyson és Daichi pedig azt is hallhatta, ahogy Hilary szive a visszaszámlálás ritmusát veri, pedig már nem volt hátra csak:

- Három! Kettő! Egy! - Hasitsatok bele!


Mostmár tényleg nincs sok hátra! Összesen egy részt tartogatok nektek még...

Abban a részben pedig megtudhatjátok, hogy mivel is zárulnak az események, hogyan varródnak el a szálak, na és azt, hogy miért is tűnt fel Kai az arénában, miután épp utazni készült...

Hamarosan megérkezem tehát a zárórésszel!