Már megint valami túl nagyba vágtam a fejszém? Igen. Nem baj, meg fogom csinálni.

De amit mindenkinek tudnia kell, az az, hogy ez NEM egy szerelmes sztori. Vagy legalábbis nem az a lényeg. Nem, itt gyilkolásznak.

A nő rettegve szorongott a sarokban. Tudta, hogy vége az életének, pedig gyilkosa éppen akkor hagyta el a szobát. Mégis biztosan tudta, hogy amikor a férfi visszatér, meg fogja ölni. Addig pedig nem tud elmenekülni, mivel felállni sincs ereje.

Halkan mormolni kezdett valamit. Maga sem vette először észre, aztán ráeszmélt, hogy imádkozott. Ugyan nem nevelték sosem vallásosan, mindössze egy keresztje volt valahol, mégis úgy hitte, ez segíthet. Nem a menekülésben, az elfogadásban.

Tehát csak ült az apró, sötét szoba egyik sarkában, és halkan imádkozott.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de bizonyosan több mint egy óra. A férfi most nem tűnt olyan rémisztőnek, mint amikor elment, bár ehhez az is hozzájátszott, hogy amikor elment, egy baltát szorongatott, egy olyan baltát, amihez nagyon rossz emlékei fűződtek a nőnek, de most nem volt nála fegyver. Talán meggondolta volna magát? Vagy éppen most készít elő egy sokkal rémesebb csapdát? Akármelyik is legyen, a nő bátran nézett előre, rájött, semmi vesztenivalója sincs. Már mindent elvettek tőle, ami számított neki, semmije sem maradt, amit félthetne.

És akkor újra előkerült a balta. A férfi az asztal fiókjából vette elő, habár a nő biztos volt benne, hogy nem oda tette, amikor kiment. Tehát a gyilkosnak több baltája is van… Bár ez egy ilyen helyen – nézett körül a nő a szerszámoskamrában – nem is meglepő…

A férfi lassan közelíteni kezdett a nő felé. A fiatal nő nagyon aprónak érezte magát az irreálisan magas és izmos férfi mellett, mégis tudta, hogy ezt az illúziót az kelti, hogy ő a padlón ül, a támadó pedig minden előnyét kihasználva, fölé tornyosulva, erőfölényét fitogtatja. Mégis, a férfi kezében lévő balta tudatta a nővel, hogy nem egyszerű megfélemlítésről van szó, a korábbi, rémes esetekkel ellentétben, most tényleg meg fogja ölni. Tudta abból, ahogy közeledett, ahogy a baltát tartotta, abból, ahogy a korábbi perverz mosolyt egy komolyan koncentráló, összpontosító arckifejezés váltotta le.

Nagy levegőt vett. Az égre nézett, és már nem félt.

A férfi baltát tartó keze meglendült, és a szoba csendjét egy apró, ijedt sikoly szelte darabokra. Ahogy a férfi – gyilkos újra és újra lecsapott, nem kegyelmezve a nő ártatlan testének, mindent beterített a vér. A gyilkos még azt sem vette észre, hogy ő is tetőtől-talpig a vörös folyadékba ázott, csak amikor az épületből kifelé haladva egy ócska tükör előtt sétált. Nem ijedt meg, csak felkacagott. A világ egyik legkegyetlenebb kacaját hallhatták azok a kevesek, akik ott voltak. A férfi, és még valaki, aki bár megrendült a látottaktól, a férfi titka mégis teljes biztonságban van nála.

A férfi összeszedte a felaprított testet, és elindult vele az erdő felé. Már korábban is megtette ezt az utat, mégis most, első jól végzett munkája után, élvezte a legjobban. Tudta, hogy hová tegye a testet, amikor aznap korábban eljött a pincéből, azért jött, hogy megássa a sírt.

Nem telt sok időbe, és a test már a gödörben is volt. De mellé kellett tennie még valamit. Egy baltát. A nő baltáját. Minden, a környéken eltemetett, test mellett ott voltak a baltáik, oda kellett őket raknia, hogy megvédhessék magukat más emberektől, akik csak háborgatnák őket. Olyanoktól, akik nem érdemlik meg ezt a felséges, elképzelhetetlen látványt, nem láthatják a testeket, amiket ő teremtett.

De őt nem fogják bántani. A mesterükre, feljebbvalójukra képtelenek lennének kezet emelni ezek az ártatlan, gyenge lelkek. Nem azért őket választotta, mert közel voltak, nem is azért, mert könnyen adták magukat, hanem azért, mert az ő lelkeik voltak olyan nyugtalanok, hogy szükségét érezte annak, hogy segítsen. Egy erős jellemmel sosem szállt volna szembe. A határozott emberektől tartania kellett, ők voltak azok, akik keresztbetehettek neki. Ők átláttak rajta, nem tudta őket manipulálni.

A férfi úgy gondolta, hogy az, hogy nem találkozott még ilyen emberrel a vadászterületén, az határozottan azt jelentette, Isten mellette van. Maga sem tudta, miért tette, amit tett, és most, hogy a nő teste a hideg föld alá temetve feküdt, nem volt biztos benne, hogy jól tette, amit tett. Ez az érzés volt az, ami visszatartotta egy ideig a gyilkolástól. De aztán, három hét vagy egy hónap után, újra úgy érezte, meg kell tennie. Egy ideig még ellenállt, de amikor az érzés, a késztetés elég erős lett, a férfi elgyengült, és megtette újra. Most már hatodjára. És most, a korábbi alkalmakkal ellentétben, már várta a késztetés visszatérését.

Nem tudta mi történhetett vele, mintha valaki más járt volna a testében ezidőtájt, mintha valaki más ölt volna, és az ő feladata lett volna összetakarítani. Eddig mégis felelősséget érzett az elvett életek miatt, sőt, ezt még most is érezte, de most mégis úgy érezte része a gépezetnek, és ezt módfelett élvezte. Most már ő is élet és halál ura volt, elvette, akiét akarta. Ha nem tetszett neki valaki, vagy a viselkedése, esetleg megérezte a késztetést. Kezdte úgy érezni, hogy legyőzhetetlen. Már az erős jellemű emberektől sem tartott annyira, mint korábban.

Lépteket hallott. Nem túl közelről, az ismeretlen ember, vagy épp állat, még csak most ért be a hallóterébe. Sőt, ahogy tovább fülelt mozdulatlanul, arra is ráeszmélt, hogy a hangok okozója éppen távolodik tőle. Biztos valami állat – rántotta meg a vállát. De akár állat volt, akár nem, mennie kellett. Mennie, mielőtt találkozik valakivel. Nem félt attól, hogy a sírokra rálelnek, inkább attól tartott, hogy a főnöke kérdőre vonja, hiszen mindez a munkaidejében történt. Tehát sebes léptekkel indult vissza, az alig fél kilométerre lévő házak közé.

Alig öt percébe telt odaérni, bár nem az úton ment. Ha követte volna az erdei ösvényt, akkor majdnem kétszer akkor utat kellett volna megtennie, hiszen az a régi fűrészmalom felé tart. Így a térdig erő gallyak, bokrok között sietett vissza a tanya felé. Senki sem fogja megkérdezni, hogy hogyan lett földes a ruhája, vagy, hogy merre járt. Sosem teszik.

A férfi tehát nyugodt léptekkel közelített a tanya felé. Visszacsöppent normális, vagy normálisnak mondható életébe. Csak egy ember volt a sok közül, de volt egy titka. Egy veszélyes titka.

Egy fejezet Jane, Lisbon, Cho, Grace vagy Rigsby nélkül? Igen. Most lelőttem a poént... Na, mindegy. Ígérem, hogy a következőben már a szereplők is szerepelni fognak! Ebben is szerepeltek volna, csak túlságosan belemerültem a gyilkolászás leírásának perverz örömeibe.