1.

- Várjon! Segítek… - kiáltotta egy női hang kedvesen Rosie háta mögött. A lány mosolyogva torpant meg a kereszteződésnél, és azon kezdett el gondolkozni, vajon milyen udvarias kifogással tudná elhárítani az ajánlatot. Ám ekkor megszólalt mellette a kisfiú, és vékonyka hangja olyan édes volt, hogy nem tudott neki ellenállni:

- Anya, most akkor szépen mindannyian megfogjuk egymás kezét, igaz?

- Így van, Tommy. Az egyik kezed add nekem, a másikat pedig a néninek.

Az apró, meleg gyerekkéz engedelmesen Rosie tenyerébe simult. Szinte ugyanabban a pillanatban élesen dudálni kezdett a lámpához felszerelt jelző. Egyszerre indultak el, és a kisfiú rövid lépteihez igazodva szép lassan átsétáltak a zebrán.

- Én már óvodás vagyok ám! - mesélte büszkén Tommy, még mindig Rosie kezét szorongatva, amikor átértek a túloldalra.

- Tényleg? – nevetett a lány. - Akkor biztosan boldogulsz ezzel az óriási almával, igaz? - A táskájában kotorászva előhúzott egy mosolygós, érett gyümölcsöt.

- Vedd csak el, Tommy. - biztatta az édesanyja, mivel a fiúcska nem mert az almához nyúlni. Rosie bátorítóan előrébb nyújtotta az almát, és közben magában elismerően nyugtázta a nő előrelátását, amiért óvatosságot nevelt a fiába. Elvégre New York nem az a város, ahol ajánlatos ajándékot elfogadni az idegenektől.

- Köszönöm. - hálálkodott a kisfiú, és szabad kezével magához húzta a lányt, hogy egy hatalmas, cuppanós puszit nyomjon az arcára.

- Én köszönöm. Mindkettőtöknek…

Tommy folytatta az útját az édesanyjával balra, Rosie pedig egy nagy sóhajjal jobb felé fordult. Már csak néhány száz lépés választotta el a hatalmas háztól, ahol a lakása volt. De olyan csodálatos volt a délután, hogy nem volt kedve egyenesen hazarohanni. Szép lassan bandukolt hazafelé.

A délutáni nap forrón ragyogott a felhőtlen égen, és bár még csak késő tavasz volt, nem lehetett semmibe venni a nyári hangulatot. Rosie félresimított egy rakoncátlan tincset az arcából, és a haja egészen meleg volt, mintha csak most szárította volna.

Elsétált a virágárus bódéja mellett, ahol mindig legalább két tucat különböző virág díszelgett a vödrökben. Magába szívta a frissen levágott rózsaszálak émelyítő illatát, mely még sokáig elkísérte. Legalábbis a szomszédos pékségig. Bekopogtatott, hogy vegyen valami édességet estére. A megszokott vaníliás helyett most az áfonyás lepényt választotta, egyszerűen csak azért, mert már az illatáról is érezni lehetett, hogy nemrég szedték ki a sütőből. Az utolsó sarkon befordulva majdnem nekiütközött az újságárus rikkancsnak, aki fennhangon hirdette a délutáni kiadás legfontosabb sztoriját. Jez volt az, aki az egyetemi zsebpénzét kereste ezzel a munkával.

- Csak semmi rohanás, szép kisasszony! - viccelődött a fiú.

- Hé, Jez, aztán ki ne olvasd nekem az összes betűt az újságból! Még a végén valaki visszahozza neked, mert hiányolni fogja a sportoldalt! - nevetett vissza Rosie.

Vidáman továbbindult, de alig lépett kettőt, hátulról valaki hirtelen nekiütközött. A munkából hazafelé igyekvők tömegében ez nem is volt meglepő. Éppen ezért ő sem törődött vele. Kissé hátrafordult, és szélesen mosolyogva bocsánatot kért - pedig nem is ő volt a hibás -, aztán választ sem várva ment tovább.

A kellemes séta ellenére örült, amikor végre a házuk elé ért. Megszokásból az ujjaival végigsimított a babérbokor levelein, melyet a kapu mellé állítottak egy hatalmas műkő virágtartóban, aztán belépett a lábai előtt automatikusan feltáruló kétszárnyú ajtón. A húszas évek stílusában berendezett előcsarnokban antik fából készült portáspult terpeszkedett. Elnyomott minden mást a puszta méreteivel. A lakkozott faburkolat olyan sima volt, hogy még a pókok is lecsúsztak róla. Persze csak azok, amelyek túlélték a bejárónővel való heti rendszerességű találkozást.

A portás egy idős, ötven év körüli fekete férfi volt, hófehér göndör hajjal és ápolt szakállal. A hangja olyan volt, mint a Télapóé, főleg akkor, amikor nevetett. Magas volt, és kora ellenére erősnek tűnt. Mindez biztonsági őrként eltöltött korábbi éveiből fakadt.

- Rosie kisasszony! - köszöntötte mély, dörmögő hangon a lányt, amikor az belépett az épületbe. - Szép napunk van, nem igaz?

- És még nincs öt óra sem! - vágta rá Rosie, és kinyújtotta a kezét a postájáért. - Aztán be ne engedje ám a rossz fiúkat, James.

- Csak azt, amelyik magácskának is tetszik! - A portás dörmögő kacagását még a surrogva becsukódó liftajtó sem tudta visszatartani.

Rosie négy borítékot számolt meg a kezében. Szórakozottan simogatni kezdte a papírt, ám hirtelen furcsa érzés fogta el. Furcsa, de ismerős érzés. Nagyon is jól tudta, mit jelent, és mozdulatlanná dermedt. Valaki követte.

Egyedül volt a liftben, mégis egyre erősebben bizsergett a tarkója. Cikáztak a fejében a gondolatok, ahogy visszapörgette az elmúlt negyedóra eseményeit. Az utcán még nem vett észre semmit. Akkor még biztosan egyedül volt. A jó öreg James pedig bárkit megállított volna, aki bejelentés vagy egy ott lakó kísérete nélkül érkezik. Ennek ellenére valaki mégis bejutott az épületbe, és egyre közeledett hozzá. Reszketni kezdett, és szorosan lehunyta a szemét, hogy megpróbálja megnyugtatni magát.

Megállt a lift az ötödik emeleten. Kinyílt az ajtó és Rosie úgy szállt ki, mintha minden rendben lenne. Halkan dudorászva sétált végig a folyosó szőnyegén, az egyszerű dallam ritmusára lépkedve. Közben azonban minden érzékével figyelt és fülelt. Az a valaki csakis az oldalsó lépcsőházban jöhetett fel utána. Ám onnan még mindig nem hallott kopogó lépteket.

Az ajtójához érve egyik kezével megfogta a kilincset, a másikkal pedig elővarázsolta a kulcsát a táskájából. Kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba. Az előszobában bal oldalt állt egy fűzfából font karosszék, arra dobta le a táskáját, amikor megérkezett. Csak ezután fordult vissza, és csukta be az ajtót. Visszadugta a kulcsot a zárba, és fordított rajta egyet.

Ahogy újra felvette a táskáját, az egyik alma kiszabadult a zacskóból, ki a táskából, és nagyot koppanva leesett a földre. Rosie morgott egyet, de nem hajolt le utána. Majd ha előszedett a gyümölcsöknek egy tálat, akkor majd visszajön érte. Szorosabbra fogta a táskát a karjában, nehogy a többieknek is kedvük támadjon elkószálni, és a konyhába sétált.

Tisztában volt vele, hogy már nincs egyedül. Tudta, hogy a másik valahogy bejött mögötte a lakásba. Nyugalmat erőltetett magára, mintha nem is vett volna észre semmit, de közben a füle zúgott, ahogy az adrenalin végigrobogott az ereiben. Visszafojtotta a lélegzetét, hátha meghallja a másikat. A betolakodó azonban mintha szándékosan rejtőzködött volna előtte. Talán behúzódott valamelyik szobába.

Rosie megpróbált nyugodtabban lélegezni, ahogy oda sem pillantva előhúzott egy műanyag gyümölcstálat a szekrényből. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki betört hozzá. Sok gazember gondolta azt, hogy könnyedén elbánhat egy magányos lánnyal. A legutóbbi fájdalmas eset óta elég ideje volt ahhoz, hogy kidolgozzon egy stratégiát, hogyan leplezze le és futamítsa meg a soron következő nyavalyást. Csak azt remélte, hogy az öreg James elég gyors lesz, amikor majd szükség van rá.

Egymás után kipakolta az almákat a tálba. Kilenc! Egy másodpercre megállt a keze a levegőben. Egyet adott a kisfiúnak, egy leesett a földre. Mégis kilenc! Visszanyelte a torkába feltörő rémült kiáltást, és inkább dúdolni kezdett, nehogy lelepleződjön. A hálószobába indult, ráérősen hümmögve legújabb kedvenc dalát, és közben kiszedte a hajából a csatokat. Mire a szobában álló nagy tükörhöz ért, szabadon engedett szőke, hosszú tincsei már a hátát verdesték. A szíve olyan hangosan dobogott, hogy még éneklés közben is hallotta. Attól félt, hogy a betörő is meghallja majd.

Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. A tükör előtt álló öltözőasztalkáról felvett egy szív alakú medállal díszített nyakláncot. Felcsatolta a nyakába, megigazította, aztán beletúrt a hajába. Elhallgatott egy pillanatra, és ahogy abbahagyta a dúdolást, már érezte is a háta mögött a másik jelenlétét. Éles füle még azt az aprócska, ismerős reccsenést is meghallotta, amit az ajtófélfa adott ki magából, amikor nekidőlt valaki.

Ott állt az ajtóban a gazember.

Rosie gyűlölte magát, amiért a rémülettől remegni kezdett a keze. Nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta. De még nem tett semmit. Rafináltan egyszerű virágos ruhájából egyetlen mozdulattal kibújt, és az is csak néhány másodpercig tartott, hogy magára kapja az ágyra készített kényelmes pólót, és nadrágot. Megrázta a fejét, amitől a hajtincsei egyesével táncra perdültek. Aztán hangosan felkacagott, széttárta a karjait és hanyatt az ágyra vetette magát. Végiggördült rajta, belebokszolt az egyik díszpárnába, aztán a túloldalon hasra fordult, és a fejét lehajtva az ágy alá nyúlt. Amikor visszahúzta a kezét, egy kardot tartott benne. Azonban már nyoma sem volt az előbbi lusta mozdulatoknak. A lány hirtelen felpattant az ágyról, két kezével szorosan megfogta a fegyvert, és maga elé tartva az ajtó felé indult.

Holtsápadt arcán árnyéka sem látszott a korábbi mosolynak. Bal keze elengedte a kardot egy másodpercre, hogy ujjaival megsimogassa a medált a nyakában. De aztán újra erősen ráfogott a markolatra, és csuklója apró mozdulatával a kard hegyét a másik feje felé irányította. Szinte suttogott, amikor megszólalt, de szavai olyan élesek és kemények voltak, mint a kard a kezében.

- Nem kellett volna felvenned azt az almát a földről…

A következő pillanatban magasra emelte a kardot, és teljes erőből a másik fejére vágott vele. A gyomra tájékáról feltörő önkéntelen kiáltás, ami a vágás erejét volt hivatott növelni, betöltötte a kis lakást. Rosie nagyon remélte, hogy James is meghallotta, amint épp a lépcsőn rohan felfelé, hogy neki segítsen.

A vágás azonban nem talált. Csendülő hang hallatszott, mint amikor a kard éle valami fémhez csapódik. Mielőtt azonban Rosie újra mozdulhatott volna, bal kezére jéghideg ujjak fonódtak, fagyos bilincsbe verték, és megbénították. Szinte égette a bőrét a hideg, ami a másikból áradt. Nagyon félt elengedni a kardot. Attól rettegett, hogy akkor biztosan veszít. Amikor azonban már elviselhetetlen volt a fájdalom, nem bírta tovább, és leejtette a kardot a földre.

Szégyellte a könnyeket, melyek ekkor elöntötték a szemét. Térdre zuhant a szőnyegen, haja az arcába hullt. Nem akart sírni, de ahogy elvesztette a kardot, végképp úrrá lett rajta a félelem. Egyszerre csak egy hűvös kéz fogta meg gyengéden az állát, és felemelte a fejét. Rosie érezte, hogy egy újabb könnycsepp gördül végig az arcán, de képtelen volt felemelni a kezét, hogy letörölje. Arra meg aztán tényleg nem volt felkészülve, hogy a fiatal férfi döbbenten, elszoruló torokkal fog megszólalni. Meglepetten levegő után kapkodott, és minden jel szerint a megfelelő szavakat kereste. Végül sikerült megtalálnia őket.

- Te… Te látsz engem… - nyögte halkan.

Rosie annyira nevetségesnek tartotta a helyzetet, hogy zokogva ugyan, de mégis nevetni kezdett. Egyre hangosabban kacagott, pedig sérült karja annyira fájt, hogy azt sem tudta, hogyan tartsa az ölében, hogy ne érezze a fájdalmat. A férfi azonnal elengedte az arcát, és otthagyta őt a padlón kuporogva. A lány a kardja után nyúlt, ahogy szabaddá vált a bal keze.

- Rosie kisasszony…! - hallatszott James tompa hangja az ajtón túlról, a folyosóról, aztán zörögve megfordult a pótkulcs a zárban. A portás azt hitte, szélvész sodorja el, amikor kinyitotta az ajtót.

- Állj meg, gazember! - kiáltotta, bár a folyosó már újra üres volt. Inkább beszaladt a lakásba a hálószoba felé, ahonnan a lány sírását hallotta.

- Rosie kisasszony… Jól van?

Aggodalmas tekintettel térdelt le a lány mellé, aki még mindig a szőnyegen kuporgott.

- Meglógott a szemét… - hüppögte Rosie, aztán a könnyein át mosolyogva hozzátette: - Meg volt róla győződve, hogy nem vettem észre.

- Folyton elkövetik ezt a hibát, nem igaz? - bólogatott James, és gyengéden felültette Rosie-t az ágyra. Megnézte a lány karját.

- Rosszul néz ki. Olyan, mintha jól megfagyott volna. Pedig odakint hőség van…

- Elég hűvös volt az az alak… - próbált viccelődni Rosie.

- Akkor nem is kérte meg a kezét? - ment bele a játékba a portás, aztán komoly hangon hozzátette: - Elvitt valamit?

- Nem hiszem. - rázta meg a fejét a lány. - Nem volt rá ideje.

- Jól tette, hogy odavágott neki. - jegyezte meg James, amikor észrevette a kardot a földön. - Azért én mégiscsak kihívom a rendőrséget.

- Hagyja csak, James… Teljesen felesleges. Nem tűnt el semmi, és úgysem tudjuk, kicsoda.

- No jól van… Azért a karjával kezdenünk kell valamit. Nem kellene hívnunk egy mentőt?

Rosie kezdett belefáradni a jószívű portás túlzott aggodalmaskodásába. Nagyon szeretett volna már egyedül maradni, hogy összeszedje magát.

- Dr. Cardis a negyedikről úgy hat körül végez, és hamar hazaér. Megköszönném, ha megkérné, hogy nézze meg a karomat.

- Az jó lesz, Rosie kisasszony. Majd felkísérem.

A lány halványan elmosolyodott.

- Hálás vagyok, James, amiért ilyen gyorsan ideért. Nem is tudom, mi lett volna, ha…

- Ugyan már, ez a dolgom. - szakította félbe a portás. - Most mennem kell, de bezárom az ajtót magam után. Ne menjen sehová, amíg meg nem jön a doktor.

- Meg sem mozdulok. - bólogatott engedelmesen Rosie. Aztán amikor James már elment, csak úgy magának hozzátette: - Hová is mennék…

Mindenfelé csillagpor szálldosott Loki léptei nyomán, ahogy keresztülrobogott a Szivárványhíd kapuján. Heimdall, a Bifrost Kapuőre azonnal figyelmeztette, ahogy visszatért Midgard-ról, hogy a királynő már régóta keresi és látni kívánja.

- Anyám óhaja ez egyszer egyezik az enyémmel. - morogta Loki idegesen, aztán a város irányába fordulva csettintett egyet az ujjaival, és eltűnt.

Heimdall, az örökké mindent látó csendesen mosolygott magában. Pontosan tudta, miért olyan ideges Loki. Hiszen általában ő volt az, aki másokat szokott az őrületbe kergetni.

- Kifogtak rajtad, bajkeverő… - suttogta.

Loki mérhetetlenül dühös volt. Amikor megjelent Odin palotájának folyosóján, közel a trónteremhez, már semmi sem tudta volna megnyugtatni. Köszönés nélkül száguldott el a palota csodálkozó lakói mellett. Ahogy a királynő lakosztálya felé közeledett, dühösen söpörte félre az útjába kerülő széles függönyöket, melyeket lustán emelgetett a palota ablakain befújdogáló szél.

- Anya! - kiabált a folyosón, még mielőtt odaért volna Frigga szobájához. Nem törődve azzal, van-e odabent valaki, kopogás nélkül berontott az ajtón.

- Légy üdvözölve, fiam. - emelkedett fel a királynő egy székből, betartva az udvariasság alapvető szabályait. - Rég láttalak.

Loki húzta a száját, de azért térdet hajtott, kezet csókolt az anyjának, és csak utána vettette magát a legközelebbi székbe. Lábát hanyagul keresztbe dobta a karfán. Frigga nagyot sóhajtott, aztán leült a fia mellé, és feltette a szokásos kérdést. Mint már annyiszor az eltelt hosszú évek alatt.

- Mit csináltál már megint?

Loki nem tartotta szükségesnek, hogy minden apró részletet megosszon az anyjával, inkább a lényegre koncentrált, arra, ami a leginkább piszkálta a csőrét.

- Valaki meglátott. Egy halandó…

- Már megint Midgard-on jártál? Annyiszor kértem már…

- Nem ez a lényeg! - csattant fel Loki. - Épp láthatatlan voltam…

A Frigga arcán megjelenő kifejezés éppen az volt, amire Loki várt. Rögtön tudta, hogy ezúttal nyerésre áll.

- Tessék? - kérdezett vissza az anyja, mire a férfi arcáról lehervadt a mosoly. - Mégis mit műveltél Midgard-on láthatatlanul? Ne nézz így rám, ne somolyogj, hanem válaszolj! - tette hozzá egyre dühösebben.

Loki kihúzta magát.

- Nem gondolod, hogy ebből már kinőttem, anya? Inkább menjünk, és mondjuk el apámnak is, mi történt. Komoly a dolog. Veszélyes lehet ránk nézve egy halandó, akinek ilyen képességei vannak.

- Nem jellemző rád, hogy ennyire aggódsz miattunk, fiam. - csóválta a fejét a királynő, de végül bólintott. - Legyen. Menjünk hát.

Felállt, és a karját nyújtotta a fiának, aki gáláns mozdulattal fejet hajtott.

Odin épp a farkasait kényeztette a trónteremben. Freki és Geri egymás farkát próbálták elkapni, játékosan odakapkodva Odin kezéhez is. A király elmosolyodott, amikor meglátta a feleségét és a fiát a napsütötte lépcsőkön a trón felé közeledni. Ekkor azonban észrevette Frigga arcán a gondterhelt kifejezést.

- Azt mondanám, Loki megint elkövetett valamit, de akkor valószínűleg nem sétálnátok ilyen békésen ide elém. Vagyis kivételesen nem ő a hibás…

Frigga végigsimított a férje karján.

- Most tényleg komoly a dolog… Loki talált egy halandót, aki képes volt őt észrevenni még akkor is, amikor láthatatlan volt.

- Csak ennyi? - kacagott fel Odin megkönnyebbülten. - Loki, Loki… Mondtam már neked, hogy bármennyire is szeretnéd, nem te vagy a legnagyobb varázsló a Kilenc Birodalmakban. Talán az egyik elf varázslóval futottál össze Midgard-on. Nem színezte véletlenül zöldre a hajadat?

Frigga próbált feltűnés nélkül mosolyogni, mert nem akarta megbántani a fiát, de Lokinak éppen elég volt Odin gúnyos nevetése is. Mérgesen felkiáltott.

- Nem viccelek, apám! A lány nem közönséges halandó. Megpróbált ugyan megvágni egy karddal, de lehűtöttem egy kicsit.

Odin abbahagyta a nevetést, és közelebb lépett hozzájuk.

- Egy halandó lány? Karddal? - Mélyen a fia szemébe nézett. - Mit tettél vele? Remélem, nem ölted meg ezért…

Loki megrázta a fejét, és a csizmája orrát bámulta.

- Nem hiszem, hogy komolyabban aggódnunk kellene emiatt. Sok mindenre képesek a halandók, néha még én magam is azt hiszem, ha találkozom eggyel, hogy egy asgardi akadt az utamba. – A király a herceg tekintetét kereste, akin látszott, hogy még mindig ideges. - Jól van hát, legyen. Megengedem neked, hogy idehozd őt Asgard-ba. Kíváncsi lettem rá. Lássuk, mire is képes valójában.

Loki hálásan megszorította apja kezét, megcsókolta anyja arcát, és immár sokkal boldogabban elrohant.

- Máris megbántam, ugye tudod? - simogatta meg felesége arcát Odin. - Meg vagyok róla győződve, hogy Loki nem mondott el mindent.

- Csodálom, hogy ennyit elárult nekünk. - bólintott Frigga. - Te is hallottad… Egy lány…

- A fiad felnőtt férfi, kedvesem. Nem tilthatod meg neki, hogy a boldogságát keresse.

- Nem is aggasztana a dolog, ha Loki mindezt nem mások kárára tenné. Attól félek, csak szórakozik. Márpedig az még egyetlen nőt sem tett boldoggá.

Odin halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Biztos vagyok benne, hogy vannak nők a Kilenc Birodalmakban, akik képesek lennének kifogni rajta. Nem ártana, ha végre egyszer Loki húzná a rövidebbet. Csak hogy tudja, milyen is az…

- Gondolod, hogy képes lenne elviselni a vereséget? Néha túlreagálja a dolgokat, akár egy kisgyerek. Ezért is féltem őt.

- Az anyja vagy, ez a dolgod. Nekem meg az, hogy méltó ellenfelet találjak neki. Még akkor is, ha az egy nő…

Loki nem akart rögtön visszaindulni Midgard-ra. Inkább lovagolni ment, hogy nyugodtan és zavartalanul gondolkodhasson. Amikor az istállóban lézengő szolga észrevette őt a kapuban, már rohant is, hogy felnyergelje a herceg kedvenc almásderes lovát. Loki háromszor körbefutotta az arany palota környékét, aztán a Külső Liget felé fordította a lovat. Csak azután engedte lazábbra a gyeplőt, és hagyta, hogy a paripa arra mászkáljon, amerre kedve tartja. A nyeregben zötykölődve csak bámult maga elé üres tekintettel, és megpróbált megoldást találni az évszázad legnagyobb talányára.

A Birodalmak legjobb varázslóitól tanulta a mágiát. Volt olyan, akiről még az apja sem tudott, és nem is lett volna rá büszke, ha megtudja, hogy az illetővel találkozott. Azt hitte, tud már mindent. És most mégis kénytelen volt azon törni a fejét, mitől mondott csődöt a láthatatlanná tevő varázslata. Először arra gondolt, talán az apjának van igaza, és valóban egy másik mágiahasználóval hozta össze a sors. A következő pillanatban azonban el is vetette ezt az ötletet. Semmiféle mágikus erőt nem tapasztalt a lány közelében. Azt azonban be kellett vallania, hogy a lány meglepetést okozott neki. Ráadásul mintha valamiképpen számított volna arra, hogy meg kell majd védenie magát.

Loki nem jutott közelebb a megoldáshoz. Morcosan megvakarta fekete tincseit, aztán újra vágtázni kezdett. Sértette a büszkeségét, hogy egy egyszerű halandó kifogott rajta. Nem jutott jobb megoldás az eszébe: vissza kellett mennie a lányért.

A lóról már szakadt a hab, amikor Loki visszavitte a királyi istállóba. A nyergelést meg a csutakolást a szolgára hagyta. Neki magának inkább egy pohár hideg mézsörre volt szüksége indulás előtt.

Heimdall, a Szivárványhíd őrzője csendesen mosolygott, amikor ő a hídhoz ért.

- Nem unalmas egy kicsit, hogy mindig mindenről tudsz? - piszkálta Loki a Kapuőrt.

- Odin, az apád szólt, hogy engedjelek át. Most nem lesz szükséged a trükkjeidre, hogy elrejtőzz előlem, csak mert utazni támadt kedved. - vágott vissza Heimdall, kicsit kiélvezve Loki elbizonytalanodó tekintetét.

A férfi sértődötten faképnél hagyta a Kapuőrt, és a csillagok felé fordult. Mintha egyre több minden csúszott volna ki a rendes kerékvágásból…

- Midgard-ot, Heimdall…

A Szivárványhíd örökké ragyogó kupolájában a Kapuőr kardjával működésbe hozta a mélyben rejtőző szerkezetet. A kupola méltóságteljesen körbefordult, aztán egyre gyorsabb pörgésbe kezdett, hogy végül energiáit egyetlen szikrázó sugárba összpontosítsa, mely végigszáguldott a csillagok között. A Híd nyitva állt és Loki lehunyt szemmel átlépett a súlytalanságba.