4.

Kopogtak, majd kinyílt az ajtó. Inke hangosan a nevén szólította, amikor belépett, hogy Rosie tudja, ki érkezett.

- Megjöttem, kisasszony! Remélem, elégedett lesz. Nagyszerű dolgokat hoztam. Segítsek kiszállni a kádból?

- Boldogulok… - kiáltott vissza a lány. - Máris jövök.

Kitapogatta a törölközőket, melyeket a szolgáló készített a kád mellé, és ahogy kikászálódott a fürdőkádból, úgy érezte, mintha kicserélték volna. Maga köré tekerte a legnagyobb törölközőt, és egyik kezével a falnak támaszkodva visszasétált a szobába. Amikor a lábával megérezte az ágy szélét, óvatosan leült.

- Most én jövök. - mondta Inke, és finoman megérintette Rosie vállát. A lány önkéntelenül is összerezzent, aztán igyekezett elengedni magát. Még úgysem fordult elő soha, hogy így kényeztessék.

- Hoztam olajat és parfümöket. Amíg bekenem, válassza ki, melyik illat tetszik.

Sorjában a lány kezébe adta az üvegcséket. Ő végül olyat választott, ami az otthoni kedvencéhez a leginkább hasonlított, a szantálfához. Inke a keze ügyébe adogatta az alsóneműket, mivel ő ragaszkodott hozzá, hogy legalább azokat egyedül vegye fel. Aztán fogta a hajkefét, és Rosie rakoncátlan hajtincseit vette kezelésbe. Először valami furcsa folyadékot hintett a lány hajára, aztán hosszasan fésülgette. Amikor elkészült, felemelte Rosie kezét, hogy az megérinthesse új frizuráját.

- Mit műveltél vele, hogy ilyen hullámos lett? - kérdezte álmélkodva. - Zseniális! Nekem fél napomba telt volna.

- Ez a dolgom, kisasszony. És igyekszem jól csinálni. - válaszolta a szolgáló büszkén.

- Ez több mint jó, Inke. Ez fantasztikus!

- Köszönöm, kisasszony. – hálálkodott a lány zavartan. - Örülök, hogy elégedett velem. És most kérem, hogy álljon fel. Segítek felvenni a ruhát.

Inke felhúzta a ruha ujjait Rosie kezére, végül a felszedett anyagot átbújtatta a fején. A ruhát hátul számos kapocs fogta össze.

- Simítsa csak végig az ujjaival. Drága szövetből készült, finom ruha. Sötét smaragdzöld színű, a szélein arany díszítéssel. Az ujjai nagyon hosszúak, úgyhogy ha nem szeretné, hogy bepiszkolódjanak a vacsoránál, tűzze fel őket. - Megfogta a lány kezét, és megmutatta neki a rejtett gombokat. - Ezekkel tudja rögzíteni. Aztán utána majd kiengedheti újra. Mert úgy az igazán szép. Arról nem is beszélve, hogy eltakarja ezt a csúnya kötést.

Kopogtak. Inke az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta.

- Te vagy az, Leif? Mit keresel itt? - szólt ki mérgesen a lány.

- Csitulj, Inke. A vénasszony küldött ezzel. - mondta a fiatal, égővörös hajú fiú és a szolgáló kezébe nyomta a hosszúkás tárgyat. - Azt üzeni, az egyik Hírnök hozta neki Midgard-ról. Azonnal add a kisasszonynak.

- Kösz, Leif. Most menj.

Rosie kíváncsian várta, hogy a szolgáló visszatérjen hozzá. Amikor megkapta a Gyógyító ajándékát, csengő hangon nevetni kezdett.

- Nem hiszem el… Nem hiszem el! Szerzett nekem egy fogkefét. Inke, kérhetek egy pohár vizet?

Amíg a fogait dörzsölgette - csak úgy vízzel, hiszen a fogkrémről nem is álmodhatott -, arra gondolt, vajon az utolsó kérése is ilyen gyorsan teljesülni fog-e.

Loki igyekezett nem gondolkodni azon, vajon miért is sietett annyira teljesíteni, amit a Gyógyító mondott neki. Megtehette volna, hogy felkapja a legelső fadarabot, ami az útjába akad, az is megfelelt volna egy halandó vak lány számára. Mégis, attól kezdve, hogy kilépett a lány szobája ajtaján, meg sem fordult a fejében, hogy ne segítsen. Egy nagyszerű ötlet kezdett körvonalazódni benne. Olyan, ami méltó volt hozzá és a hírnevéhez. Egyenesen a Külső Ligetek felé vette hát az irányt. Épp a legmagasabb aranytölgyek felé.

Nehéz volt rábukkannia a megfelelő ágra a vénséges és szörnyen göcsörtös fák között. Hosszú ideig keresgélt, mire végre meglátott egyet - legalább húsz méter magasan. Nem volt kedve olyan magasra mászni, inkább megidézett egy türkiz villámot, és a kezével jó magasra célzott. Az ág épp a megfelelő helyen tört el. Loki megtartotta a levegőben, és odahívta magához. Kár lett volna érte, ha estében fennakad a fán.

Végigsimított a tölgyfaágon, ami úgy kétujjnyi átmérőjű volt, és olyan hosszú, hogy a válláig ért. Ujjai nyomán minden felesleges görcs és egyenetlenség eltűnt a botról, amíg sima és fényes nem lett. Furcsa belső, meleg fénnyel ragyogott az asgard-i napfényben. Loki elégedett volt az eredménnyel, de még nem volt készen. Ajkához emelte a botot, és hosszasan suttogott neki. A felcsillanó varázslat mélyen beleivódott az aranytölgy fájába, és megpihent odabent, hogy az alkalmas pillanatban majd újra életre keljen.

Loki mosolygott. Elindult a bottal vissza a palotába. Akik látták, a fejüket csóválták. Amikor a herceg így mosolygott, általában olyasmi történt, aminek nem mindenki örült.

Rosie pihent egy kicsit, amíg Inke tett-vett a szobában. A szolgáló folyamatosan dúdolt valami dalocskát, egymás után legalább százszor, így a végére azon kapta magát, hogy vele együtt dúdolja.

- Itt az idő. - szólalt meg végül Inke, és megfogta Rosie kezét. - Lekísérem az ebédlőbe. Hamarosan mindenki megérkezik majd a vacsorához.

A lány nagyot nyelt. Különös izgalom lett úrrá rajta, mintha egyszerre számított volna, hogy mit gondolnak majd róla a vacsoránál. Mivel nem láthatta saját magát, mindig csak a többi ember véleménye alapján tudta eldönteni, valóban olyan csinos-e, amilyen lenni szeretne.

- Elkísérsz végig? Nem tudom az utat…

- Ne aggódjon, kisasszony. Minden rendben lesz. Azért a cipőjét ne felejtse itt. - nevetett Inke, és a lány lábára húzott egy könnyű, kívül erős, de belül nagyon puha és kényelmes lábbelit. - Hideg a padló.

Rosie nagyon igyekezett, hogy megjegyezze a szobájából az ebédlőbe vezető utat. Ha már egyedül is végig tudja járni, sokkal szabadabbnak fogja érezni magát.

Inke a kérésére mesélni kezdett a palotáról. Ő kíváncsian hallgatta a lányt, egyre-másra meglepődve azon, mennyire hasonló Asgard-ban az élet az otthonihoz képest. Úgy érezte, túl gyorsan értek oda az ebédlőhöz.

- Meg is jöttünk. Hatalmas, kétszárnyú ajtó van itt. Az őrök kinyitják, azzal nem kell bajlódnia, kisasszony. De most vigyázzon, tíz lépcsőfok következik lefelé…

Rosie nagy levegőt vett, és óvatosan az első lépcsőfokra tette a lábát. Most már eljutottak a füléig a teremben tartózkodók beszédhangjai, és megérezte a lakoma pompás illatát. Amikor leértek a lépcső aljára, Frigga szólalt meg mellettük.

- Köszönöm, Inke. Ügyes voltál. Most elmehetsz.

- Igen, királynő. Jó mulatást, kisasszony. Csak hívjon, ha majd szüksége van rám.

Rosie hálásan bólintott, és bátortalanul előre lépett egyet.

- Karolj csak belém. - ajánlotta Frigga szívélyesen. - Megmutatom a helyedet.

A lány hirtelen elszégyellte magát.

- Bocsánatot kell kérnem, fenség. Igaz ugyan, hogy minden gyorsan történt, de mégsem volt illendő, hogy nem mutatkoztam be.

- Emiatt ne aggódj. Tudom már a neved, Rosie, a Gyógyító elmondta. Nyugodj meg, és élvezd az estét. Számunkra ma te leszel a díszvendég.

- Túl kicsi vagyok én ehhez. - mosolygott szerényen a lány. - Itt Asgard-ban minden olyan hatalmasnak tűnik.

- De csak mert volt elég helyünk az építkezéshez. - nevetett a királynő. - Látnád a törpék birodalmát… Ott bizony nem csak a törpék aprók, de minden más is.

Rosie figyelmeztette magát, hogy abban az esetben, ha még holnap este is Asgard-ban lesz, segítséget kell kérnie, és valamiképpen többet kell megtudnia a Birodalmakról. Ha már törpék is vannak, ki tudja, mi jöhet még, és jó lenne elkerülni a további kellemetlenebb meglepetéseket.

Ahogy beljebb sétáltak a teremben, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk, egyszer csak azt vette észre, hogy egy nagyobb társaság középpontjában áll, már senki sem fogja a kezét, és felszabadultan cseverészik a legkülönfélébb semmiségekről. Az egyik borízű, de mégis udvarias hang itallal kínálta, mire ő egy kis vörösbort kért. Hideg fémpoharat nyomtak a kezébe, és így legalább volt mibe kapaszkodnia.

Egyszerre ismerős hangot hallott, és majdnem elfelejtett levegőt venni. Mozdulatlanná dermedt és megpróbált a padlóba süllyedni.

- Anyám, szeretnék…

Loki mindenáron beszélni akart a királynővel még a vacsora előtt, ezért körbe sem nézett, amikor a terembe lépett, csak egyenesen odament hozzá, és a vállára tette a kezét. Ahogy megszólította, akkor vette csak észre a Frigga mellett álló zöld ruhás, karcsú alakot, akiről korábban azt hitte, az udvarhölgyek egyike. Erre valami akkorát ugrott a mellkasában, hogy úgy érezte, csak a páncélja tartja a helyén a szívét. Tágra nyílt szemmel bámulta a szőke lányt, akinek alakja az ebédlő magas ablakain át beszűrődő lemenő nap sugaraitól szinte éteri fénnyel ragyogott. Ahogy megmozdult és felemelte a fejét, ruhájának arany díszei felcsillantak, majd újra elhalványultak.

Csak bámulta a lányt döbbenten, aki valószínűleg nem is volt tudatában annak, milyen gyönyörű. Zavartan álldogált a királynő mellett lehajtott fejjel.

A társaságnak azonban rögtön feltűnt a zavart csend. Frigga igyekezett megmenteni a helyzetet, de hiába is szólongatta a fiát. Végül kénytelen volt tenyerébe fogni és maga felé fordítani Loki arcát. Olyan halkan suttogott neki, hogy se Rosie, se a körülöttük állók ne hallhassák. Lassan ejtette ki a szavakat, hogy a férfi biztosan megértse.

- Fiam… Ha a villám is csapott beléd, viseld férfiként és hercegként. Különben a lányt fogod kellemetlen helyzetbe hozni, és már van épp elég baja így is.

Loki lehunyta a szemét. Úgy érezte, megbénult, és képtelen gondolkodni. Végképp sikerült volna nevetségessé tennie magát, ha Frigga nincs észnél.

- Drága fiam… Már csak téged vártunk. - mondta a királynő jó hangosan, igyekezvén elterelni a társaság figyelmét. - Látom, ajándékot hoztál a vendégünk számára.

Kivette fia kezéből az aranytölgy botot, és rásimította Rosie ujjait.

- Tessék, Rosie. Éppen megfelelő a hossza. Gyere, kedvesem, megmutatom a helyedet az asztalnál.

- Kezdődjön a lakoma! - kiáltotta Odin, aki már az asztalfőn ült. Az ezt követő tolongás, székhúzogatás és vidám lakomázás megmentette Rosie-t attól, hogy hálálkodnia kelljen, és Lokit attól, hogy gúnyt űzzenek belőle a többiek, amiért elvesztette híres ékesszólását egy nő miatt.

A bot azóta bizsergette a lány ujjait, hogy először hozzáért. Az érzés nem volt kellemetlen, mintha maga a bot jelezte volna így, hogy tudatában van gazdája érintésének. Könnyedén megtalálta vele az akadályokat, és valóban, mintha éppen hozzá igazították volna.

Odin lakomáján a Birodalmak minden ínyencségét feltálalták. Rosie azt sem tudta, miből válasszon. Két oldalán egy-egy harcos ült, akik saját magukat mutatták be utánozhatatlan közvetlenséggel. Alig negyedóra múltán minden fontosabb hőstettüket ismerte már, ők pedig egymással versengve igyekeztek a kedvében járni. Alig bírta őket lebeszélni arról, hogy halálra etessék vagy itassák.

Érezte, hogy hiába evett a nagyszerű ételekből, a könnyű bor így is a fejébe szállt. Márpedig a józanságát szerette volna a legkevésbé elveszíteni. Az első adandó alkalommal megszólította Friggát, és a segítségét kérte, hogy egy kis friss levegőt szívhasson.

A királynő méltóságteljesen felemelkedett az asztaltól, intett a társaságnak, hogy ülve maradhatnak, és a karját nyújtotta a lánynak, aki másik kezében a botot tartva elindult.

- A szomszéd folyosóról nyílik egy kis kert. Jobbára csak én és az udvarhölgyeim használjuk. A férfiak máshol igyekeznek kijózanodni, már ha szükséges. - kuncogott a királynő, ahogy tovább sétáltak. - Remélem, jól érzed magad.

- Köszönöm, fenség, jól vagyok. Csak Fandral és Volstagg kezdett túlságosan is meggyőző lenni. Nem bírtam ki még egy sültet vagy egy pohár bort sem, pedig tudom, hogy ezzel nagy szívfájdalmat okoztam volna nekik.

- Van itt egy pad, a kút mellett. Üljünk le.

Ahogy helyet foglaltak, Rosie leengedte ruhája hosszú ujjait, melyeket Inke tanácsát megfogadva a vacsora elején feltűzött.

- Kimerítő lehet egy ilyen lakoma. - jegyezte meg.

Frigga elnevette magát.

- Hidd el, egy hét után biztosan belejössz. Nálunk ez megy minden este.

Rosie a szája elé kapta a kezét, mintha az egy hét alatt várhatóan ráerőszakolt ételmennyiség egyszerre akart volna a szájába kerülni.

- Minden nap? De hát ez borzalmas… És biztosan egy vagyon. Tudom, hogy Odin a király, de…

- Ne a midgardiak szemével ítéld meg ezt a Birodalmat. - kérte a királynő elnézően mosolyogva. - Asgard lakói más mércével élik az életet. Harcosok élnek itt, akik gyakran néznek farkasszemet a halállal. Bármit is hisznek rólunk, mi sem vagyunk sebezhetetlenek. És ha tudod, hogy egyszer elér a vég, akkor minden egyes napot úgy élsz meg, mintha az utolsó lenne.

Rosie félrebillent fejjel csodálkozott.

- Azt akarja mondani, hogy az asgardiak… nem halhatatlanok?

- Így van.

- De akkor miért… - kezdett bele a mondatba, de valahogy nem tudta befejezni.

- Miért nevezett téged a fiam olyan lekicsinylő módon halandónak? Korokkal ezelőtt, amikor még gyakrabban jártuk a többi Birodalmat, a nálunk gyengébbek istenként tekintettek ránk. Ehhez persze az is hozzájárult, amit Odin, Thor és a többiek műveltek a Földön. És sajnos nehezen tudják megszokni, hogy azok az idők régen elmúltak. A nekünk adatott hosszú élet sem örökkévaló. De az igaz, hogy nemzedékek sora tűnik el Midgard-on, amíg mi alig néhány ránccal leszünk gazdagabbak.

Rosie elgondolkodva forgatta ujjai között a botját.

- Kérdezhetek valamit?

- Hát persze.

- Mit keresett vajon a Földön?

Frigga nagy levegőt vett.

- Erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ. Csakis a fiamtól tudhatod meg, mi az igazság. Már ha el tudod érni nála, hogy valóban őszinte legyen. Ami sajnos, és ezt fájó anyai szívvel mondom, évszázadonként egyszer szokott előfordulni.

A lány nem válaszolt. A királynő ránézett, majd felállt.

- Utánanézek a zenészeknek. Maradj még egy kicsit, ha van kedved. Majd küldök egy kísérőt, aki segít.

- Nem lesz rá szükség, de köszönöm. Most már boldogulok. - mosolygott Rosie.

A királynő távozásával mély csend telepedett a kis kertre. A közeli ebédlőből nem szivárogtak ide a zajok. A lány a tenyerébe hajtotta a fejét, és próbálta megemészteni a hallottakat. Olyan sok minden zsongott a fejében, hogy ennyi erővel akár egy méhkast is hordhatott volna a nyakán. Hirtelen összerezzent, ahogy egy élőlény furcsa, éles hangja szólalt meg valahol fölötte a magasban. Mintha szárnysuhogást is hallott volna, aztán újra csend lett. Túlságosan is nagy csend. Rosie önkéntelenül is dúdolni kezdett, csak úgy tessék-lássék formálva ajkaival a szöveget, mintha lusta lenne a szavakat hozzáadni a dallamhoz.

Tündérdallam, fénylő csillag,

A szerelmem vezet így az ő nyomán.

Varázshangú dallam a széllel szárnya kél,

És százszínű játék a fény és az árnyék,

De hozzá el nem ér,

De hozzá el nem ér…

Ahogy elhallgatott, legnagyobb meglepetésére a közelében levő kis tóból hangos csilingelés hallatszott. Tátott szájjal hallgatta a különös hangokat, aztán felkuncogott. Hallgatózott, hogy vajon a palotából más is meghallotta-e, de senki nem közeledett. A csengő hang hirtelen elhallgatott, ezért úgy gondolta, tesz még egy próbát, és tovább énekelt.

Fodros szoknyád hívd el a táncba,

Zengd a furulyák víg dalát.

Ropd a táncot vélem a sötét éjen át,

És szálljunk a dallal, míg első a hajnal,

Ne szégyelld, álmodj hát,

Ne szégyelld, álmodj hát.

Örömében hangosan felnevetett, ahogy a csilingelés újra kezdődött. A botjára támaszkodva felállt, és megpróbálta kitalálni, merre is lehet a kis kút. Elindult arrafelé, amerre a helyes irányt sejtette, de ekkor az ebédlő felől beszélgetés hangja hallatszott, és ő megtorpant. Egy nő szólalt meg, akivel még bizonyosan nem találkozott, mert egyáltalán nem ismerte fel a hangját.

- Thor, kedvesem, te is hallottad? Mi ez? Gyere, nézzük meg.

Rosie megmerevedett, amint léptek zaját hallotta a kert bejárata felől.

- Várj, Sif, azt hiszem, tudom mi lehet ez. - mondta Thor, öblös hangján. - Ez biztosan apám kútja lesz. Á, nézd, ki van itt. Már azt hittem, végleg visszavonultál a vacsorától, Rosie. - érintette meg könnyedén a lány karját. Ő megpróbált udvarias választ adni, bár nagyon sajnálta, hogy lőttek a csendes magányának.

- Csak egy kis friss levegőre vágytam, ennyi az egész. Épp készültem visszamenni.

- De előtte még kedved támadt énekelni, nem igaz? - mosolygott a király fia.

- Honnan tudod? - kérdezett vissza a lány döbbenten.

- Ezt a kertet, no meg a kutat is apám az anyámnak készítette ajándékként, már nagyon régen. És egy virágzó fagyöngyágat dobott a kút vizébe. Azóta a kút csilingel, ha valaki énekel.

- És neked még miért nem csilingelt soha? - kérdezte Sif.

- Mert a bordalok és pajzán nóták nem számítanak, kedvesem.

- Akkor Rosie miről énekelt? - kérdezte a nő, akiről a lány úgy sejtette, hogy igencsak szoros viszonyban lehet Thor-ral.

A férfi a vak lányra nézett.

- A kert apám soha el nem múló romantikus szerelmének a jelképe. Vagyis a kút csak a szerelemről szóló dalok miatt csilingel.

- Ó, ez tényleg nagyon romantikus. - búgta Sif, aztán Rosie érezte, hogy odalép mellé. - Örülök, hogy találkoztunk. Sif vagyok, Thor menyasszonya. Sajnálom, hogy lemaradtunk a dalodról.

- Csak megzavartam vele a mulatságot… Nem kellett volna… - jegyezte meg szégyenlősen Rosie.

- Azt már nem! - kiáltott fel Fandral vidáman. - Inkább meghoztad a kedvünket. Itt az ideje, hogy lemozogjuk a vacsorát. Táncoljunk!

A társaság vidáman cseverészve visszaindult a palotába. Rosie nagyot sóhajtott, ahogy távolodott a hangjuk, de valaki visszafutott hozzá.

- Te sem maradhatsz ki belőle. - fogta meg Fandral a kezét, és már húzta is vissza magával a lányt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - tiltakozott. - Mostanában valahogy kijöttem a gyakorlatból…

- Akinek lába van, táncolni is tud. Másra nincs szükség. - lelkendezett a férfi. - Megtanítok neked pár egyszerű lépést. És úgy táncolunk majd, hogy el sem engedjük egymás kezét.

Rosie az arcán rémülettel követte Fandral-t.

Az ebédlőben a levegő egyre súlyosabbá vált a melegtől és a vacsora illatától. Amikor beléptek az ajtón, szinte fejbe vágta a lányt. Valahol hatalmas tüzet rakhattak és gyertyák is lehettek a teremben, mert Rosie úgy érezte, szinte ég az arca. A vidám társaság hangosan követelte a zenét. Amikor megszólaltak a dobok, hárfák és sípok, Fandral megszorította a kezét.

- Jöjj, szép hölgy, itt az ideje, hogy megtanuld a legnagyszerűbb táncot a Birodalomban.

Odébb vezette a lányt pár lépéssel.

- Na, itt a falnál nem ütközünk senkibe. És most lássuk a lépéseket. Megfogjuk egymás jobb kezét, így, és szépen meghajolunk egymás felé. Aztán kissé kifordulunk jobbra, de közben nem engedjük el a másikat.

Rosie a férfi folyamatos unszolására vonakodva bár, de megpróbálta követni a lépéseket. Meglepődött, hogy gond nélkül képes volt úgy mozogni, ahogy kellett.

- Nagyon jó, ez az. - lelkendezett Fandral. - És most a következő: felemeljük a másik kezünket is, és kézcsere. De közben vigyázunk, nem szabad elengedni! És most kilépés balra, ez az, majd megállunk egymással szemben, és apró szökkenés.

Rosie nem bírta visszafojtani a nevetést. Miközben a többiek már biztosan táncoltak a vidám zenére, ők ketten a fal mellett botladoztak a ritmustól teljesen függetlenül. Bár inkább csak ő, hiszen Fandral kiváló táncosnak és tanárnak bizonyult.

- És most jön a neheze: most el kell engednünk a másikat, kifordulás jobbra, és előre nyújtjuk mindkét karunkat.

Rosie követte az utasítást, de aztán megmerevedett.

- Jó, de mi lesz most? Minek nyújtózkodjak itt a semmibe?

- Már itt is vagyok. - nevetett Fandral, és újra megfogta a lány kinyújtott kezét. - Én már az új párod vagyok. Látod? Így megy a párcsere. A végére mindenkivel tudsz majd táncolni. Na, mehetünk?

- Jaj, dehogyis. - tiltakozott a lány. - Legalább próbáljuk meg újra, zenére, itt a szélén. Aztán majd beállhatunk.

- Hát legyen. - egyezett bele a férfi, és megfogta a lány jobb kezét. Néhányszor megrázta a zene ritmusára, és közben számolni kezdett. - Egy, két, há, és….

Rosie visszanyelt egy apró, rémült kiáltást, és igyekezett követni a ritmust. Kétségbeesetten kapaszkodott a férfi kezébe, de végül minden simán ment, és a párcsere is sikerült. Amint a zenekar szünetet tartott, Fandral megszorította a kezét.

- Csak gratulálni tudok, nagyszerű táncos vagy, Rosie. Mehetünk?

A lány habozott egy másodpercig, de aztán nagy levegőt vett, és rábólintott.

- Egye fene, táncoljunk!

Fandral a táncolók közé vezette. Hallotta, ahogy Thor és Sif nevetve a nevét kiabálják, aztán a zenekar újra játszani kezdett, és a gyors dallam mindenkit magával ragadott. Rosie összeszorított foggal próbálta követni a többieket, a legutolsó pillanatig szorongatta a férfi kezét. De végül kénytelen volt elengedni, és látszólag az örökkévalóságig állt ott, egy új pár kezeire várva. Aztán a zenekar ritmust váltott, és meghallotta Volstagg borízű nevetését.

- Márt azt hittem, vissza sem jön, szép kisasszony. - kacagott a harcos hallhatóan igen emelkedett hangulatban, ahogy kézen fogta és megpörgette a lányt.

Mire háromszor- négyszer párt cseréltek, Rosie már a többiekkel együtt nevetett, és cseppet sem érezte magát hátrányban. Minden párját felismerte, még a király, Odin is táncolt vele egy kört. A zenekar egyre gyorsabban játszott, ezért a táncosok is kénytelenek voltak egyre gyorsabban kapkodni a lábaikat. Néha már azt hitte, a következő pillanatban el fog esni a szoknyájában, vagy éppen teljesen elveszíti a párját. Valami csoda folytán azonban semmi ilyesmi nem történt. A zenekar végül elhallgatott, hogy szünetet tartson, mire a társaság hangos bekiabálások és kacagás közepette megéljenezte őket.

Mindenki frissítőkért kiáltott, és a teremben egymást kerülgették a szolgák a sörös és boros kupákkal. Rosie-t leültették egy padra, és Fandral mellett még legalább négy másik férfi ígérte meg, hogy a legjobb bort hozza majd neki. Alig bírt elegendő udvarias kifogást kieszelni a többieknek, amíg Fandral-ra várt.

Ahogy ott ült a padon, és hallgatta a lakoma hangjait maga körül, egyre inkább magával ragadta az este hangulata. Az önfeledt vidámság átragadt rá is, és beette magát a bőre alá. Már nem csodálkozott azon, hogy ezt a palotában minden este megismétlik. A jót könnyen meg lehetett szokni.

Fandral meghozta a bort, és a kezébe nyomta a poharat.

- Csak egy kicsit szusszanunk, aztán folytathatjuk a táncot.

- Már nem érzem a lábamat.- nyögte a lány. - Nem hiszem, hogy túl sokáig bírom.

- Szerintem büszke lehetsz magadra, remekül táncolsz. Ahhoz képest, hogy… - A férfi hirtelen elhallgatott.

- Ahhoz képest, hogy vak vagyok? - fejezte be helyette a lány a mondatot.

- Elnézésedet kérem. Nem akartalak megbántani. Bocsáss meg.

- Felejtsük el. Ez tény, a megjegyzésed ezért nem volt bántó. Inkább bóknak veszem. - mosolygott Rosie, hogy megnyugtassa a másikat. A férfi jól hallhatóan sóhajtott egyet.

- Hálásan köszönöm. De biztosíthatlak, már a zenészek is fáradnak. Most már csak lassabb dalokat fognak játszani.

- És arra hogyan táncolnak errefelé? - kíváncsiskodott a lány.

Fandral hangja elárulta, hogy a férfi most szélesen vigyorog.

- Ó, az már sokkal egyszerűbb lesz. Csak megfogjuk a másik mindkét kezét, és a férfi vezet.

Rosie a fejét fogta. Igazság szerint tényleg elfáradt, és szellemileg még jobban is, mint fizikailag. Semmi kedve nem volt ismeretlen zenére egy ismeretlen táncpartner ismeretlen ízlése szerint botladozni.

- Szóval nincs koreográfia… - jegyezte meg csalódottan.

- Nincs… - nevetett a férfi. - De szerintem meg fogjuk oldani. Már ha felkérhetlek, és te igent mondasz.

Rosie megadóan bólintott.

- Egy tánc. Nem több. És aztán visszavonulok. Sok volt mára a jóból…

Megszólaltak a hangszerek. Lágy, a korábbiakhoz szinte egyáltalán nem hasonlító zenét kezdtek el játszani, amely szinte súlytalanul lebegett végig a termen. Nyoma sem volt a nevetésnek: fojtott hangú suttogás lebegett mindenfelé. Aztán ahogy a párok táncolni kezdtek, már csak a ruhák suhogást lehetett hallani. A lány hirtelen nagyon forrónak érezte a levegőt. Fandral, aki mindvégig lovagiasan bánt vele, most inkább már a terhére volt. Szeretett volna nagyon gyorsan túl lenni ezen az utolsó táncon, és végre rendesen kialudni magát.

A férfi hirtelen közelebb húzta magához, és azt suttogta:

- Elfelejtettem mondani, hogy most is van párcsere. De csak egy rövid időre, és aztán megint egymáshoz kerülünk. Csak nyújtsd előre a kezed, ha megszólal a dob.

Rosie szóra nyitotta a száját, de Fandral már el is engedte a kezeit, és ő ott állt egyedül, reménytelenül tapogatózva a sötétségben.

Megszólalt egy dob, és ahogy csend lett, hűvös ujjak fogták meg a kezét, és vezették tovább. Alig mert levegőt venni, amikor rájött, ki is a párja. Még gondolatban sem merte kimondani a nevét. Meglepődött, hogy a herceg éppen vele akar táncolni. Azok után, ahogy eddig bánt vele, ez lett volna az utolsó, amire számít. Fandral azt mondta, csak rövid időre cserélnek párt. Mindjárt vége, mondogatta magának. Néhány pillanat, és megszabadul tőle.

De az idő mintha lelassult volna. Senki sem jött, hogy megmentse, hogy lekérje őt. Ahogy követték a zene ritmusát a teremben, Loki csak fogta szótlanul a kezét, és ő inkább gondolta, mint érezte, ahogy vezeti őt a táncban. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy a muzsika körbefonta őket, és ő egyszer csak azt vette észre, hogy a férfi köpenye egyre gyakrabban súrolja a szoknyája szélét. A herceg egyre közelebb és közelebb tartotta magához, mint azt Fandral bármikor is merészelte volna. Bármilyen csodálatos is volt a zene, Rosie hagyta, hogy elöntse őt a méreg, amikor eszébe jutott sebesült karja, a kis lakása New York-ban, ahonnan erőszakkal hurcolták el, és ez a tánc is, melyet Fandral mellett kellett volna átvészelnie. Végül úgy érezte, nem bírja tovább magában tartani a gúnyos megjegyzést:

- Biztosan mindenki minket néz, fenség. Gondolja, hogy illendő így táncolnia egy közönséges halandóval?

- Nem érdekelnek a többiek. - hangzott a férfi nemtörődöm válasza, aztán egy pillanat múlva hozzátette: - De ha téged zavar…

Rosie szívesen kifejtette volna, hogy mi is zavarja őt valójában, de ekkor hirtelen lehűlt a levegő körülöttük. A karja és az arca libabőrös lett, és érezte, ahogy körbeveszi valami hideg és nedves.

- Mi ez?... - motyogta hitetlenkedve, teljes képtelenségnek tartva az ötletet, ami elsőre az eszébe jutott. Azért tett egy próbát, és rákérdezett. - Köd?

A többi táncos hangja tompán jutott el a fülébe. A távolból Sif méltatlankodott a leghangosabban:

- Muszáj volt ezt? Thor szakállát sem látom. És különben is, kár bujkálnod, úgyis tudom, hogy piszok jól táncolsz, Loki…

Rosie szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, de Loki csak kuncogott.

- Köd? Valami olyasmi. Most legalább ők sem látnak téged. Reméltem, hogy ez majd megnyugtat. Így igazságos, nem?

- Nem is tudom… - vallotta be a lány óvatosan.

Az igazat megvallva egyáltalán nem volt nyugodt. Biztos volt benne, hogy már régen vissza kellett volna kerülnie Fandral mellé, ám ők ketten még mindig egymással táncoltak. Sif megjegyzése a férfi tánctudásáról hamar bebizonyosodott, ez ellen nem lehetett kifogása, és amúgy sem mert tiltakozni, elvégre már többször megtapasztalta, milyen, ha Loki dühös.

A férfi nem szólt többet. Csak tartotta a lányt a karjaiban, lassan és biztosan vezetve őt a táncban, ahogy szinte suhantak a teremben. Rosie megpróbálta elképzelni, hogy Loki varázslata miatt most valóban senki sem látja őket. Már senki sem tiltakozott, mindenki átadta magát a táncnak és a zenének. A világ egyszeriben csak kettejükből állt, és semmi sem volt, ami segíthetett volna elterelni az érzékeit a másikról. A lány képtelen volt nem észrevenni, ahogy a herceg tenyere egyre melegebb ott, ahol egymáshoz érnek, hogy hallja minden lélegzetvételét, hogy ujjai érzik az izmai játékát a karjában, és gyűlölte magát azért, amiért mindez egyáltalán nem volt rossz érzés.

Eszébe jutott, hogy már hosszú évek óta nem volt része ilyesmiben, pedig erre nagyon nem akart gondolni. A köd egyszerre fojtogatni kezdte, hogy akarata ellenére levegő után kezdett kapkodni. Attól félt, hamarosan szédülni is fog, de semmiféle épkézláb kifogás nem jutott az eszébe, amivel kimenthette volna magát, hogy elmenekülhessen.

- A köd tönkreteszi a hajamat. - mondta végül, de ahogy kicsúszott a száján, már meg is bánta. Nagyon ostobának tűnhetek, gondolta. Egyszer csak azt érezte, hogy valami a hajába hull. Elengedte a férfi kezét, és odanyúlt. Valami kicsi, puha dolog volt. Az orrához emelte és megszagolta. Egy rózsaszirom! Rózsaszirmok hullottak rájuk a semmiből, miközben táncoltak.

- Hála az égnek. - sóhajtott Loki megkönnyebbült hangon egy végtelen perc után. - Már azt hittem, nem nőből vagy.

A lányból eltűnt a bizonytalanság, a rosszullétet mintha elfújták volna, és helyette a felháborodás hulláma töltötte el. Egyáltalán nem érdekelte, hogy egy herceghez beszél, és nem számított, milyen következményei lehetnek a szavainak.

- Csak a saját magad szórakoztatására tetted, igaz? Végülis erre vannak a halandók… Hogy a híres-neves asgardi istenek jót nevethessenek rajtuk.

Loki megállt a terem közepén, és suttogva válaszolt, maga felé húzva a lány kezeit.

- Szóval elismered, hogy isten vagyok?

Rosie most már a méregtől kapkodott a levegő után. Kitépte magát a férfi kezei közül, és hátra lépett vagy két lépést.

- Te tényleg azt hiszed, a világod úgy lesz teljes, ha bebeszéled magadnak, hogy mások istenítenek téged? Lelked rajta. Nekem aztán édes mindegy. De velem ne játszadozz. Megbíztam benned egy tánc idejére, de azt sem kellett volna. És most megyek a botomért… Fenség… - tette hozzá összeszedve udvariasságának maradékát, és meghajolt.

- Ne fáradj. - mondta Loki halkan. Csettintett, és Rosie a következő pillanatban érezte, ahogy a bot a tenyerébe simul. - Nem hittem volna, hogy tényleg bízol bennem. - tette hozzá a férfi, amikor a lány indulni készült. Ő meg mert volna rá esküdni, hogy szomorúság csengett Loki hangjában.

Amikor újra lépett egyet, mintha forgószél támadt volna körülötte, és tudta, hogy a herceg már nem áll mellette. Újra körbeölelte a teremben égő kandallók melege, amitől viszont újra szédülni kezdett, és néhány pillanat múlva már örült neki, hogy a mindig segítőkész Fandral megérkezett.

Azt kérte tőle, hogy kísérje őt a királynőhöz, hadd búcsúzzon el. Aztán udvariasan elhárított minden felajánlást, hogy a szobájához kísérjék, és elindult visszafelé. A bot szinte húzta előre, a helyes irányba. Sikerült úgy eljutnia a szobájáig, hogy egyszer sem tévedt el. Néhány perc múlva keze megfogta az ismerős kilincset.

Olyan kimerültnek érezte magát, mint még soha. Kényszerítette magát, hogy átöltözzön. A ruhát kissé bonyolult volt egyedül kicsatolnia, de végül ezzel is boldogult. Az ágyon talált egy kényelmes hálóruhát, amiért magában hálát adott Inkének. Bár képtelenségnek tartotta az ötletet, mégis attól tartott, hogy a köd, amit Loki varázsolt, rátelepedett az agyára és elhomályosítja a gondolatait. Nem érzett magában elég erőt, hogy kibogozza és helyére tegye mindazt, amit egyetlen nap alatt tapasztalt. Az utolsó gondolata az volt, hogy ennyi elég volt, meggondolta magát. Alighogy a párnához ért a feje, mély álomba merült.

Rosie éneke szabad fordítása és kiegészítése egy nagyon régi dalnak.

Ha valakit érdekel, hallgasson bele az eredetibe itt:

watch?v=uoJDdFf_u-I

Amikor Rosie és Fandral először táncolnak, ez a zene szólhatott:

watch?v=iV9Ow4kOA4E

Amikor Rosie és Loki táncolnak, akkor már mást játszott a zenekar:

watch?v=kiI4Lz-KMn4&feature=relmfu