~A vágányon Franada yaoi közlekedik, a vágány mellett kérem, vigyázzanak~

XX. Fejezet

Nem számított rá igazán, hogy bármi változás fogadja majd, amikor hazamegy Londonba. Mégis, alig öt perccel azután, hogy írt Arthurnak, ő felhívta, hogy mikor érkezik meg, mert kimegy érte. Egy kicsit izgult, de azzal nyugtatta magát, hogy bármilyen válaszreagálás előrelépésnek számít. Hiszen eddig a bátyja nemigen vette észre, ha hazament.
Óvatosan rámosolygott, mikor leszállt a buszról, és megnyugodva vette tudomásul, hogy nem csak ő félszeg kissé, hanem Arthur is.
- Elmegyünk Peterért is, rendben? Kikértem a hétvégére.
- Az jó – biccentett.
- Milyen volt a heted? – érdeklődte, hogy továbblendítse a beszélgetést. Már az autóban ültek.
- Unalmas és hosszú – vont vállat. És lényegesen nyugodtabb, mint az előző. Csak Francis hiányzik már rettenetesen. Hét nap túl sok ahhoz, hogy ne lássa. Most már viszont mindegy, hiszen Londonból csak vasárnap este fog visszamenni.
- A borvedelő hagyja, hogy unatkozz? – kérdezte. Matthew igyekezett nem fennakadni a furcsa becenéven.
- Nem találkoztunk a héten – mondta halkan. – Kértem egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassak néhány dolgot – magyarázta.
- És mire jutottál?
- Lehet, hogy maradnék mesterképzésre Párizsban a diploma után… Az még két év lenne. Igazából utána sem vagyok teljesen biztos, hogy mit fogok csinálni. Eddig úgy volt, hogy Kanadába költözöm.
- Hát te is el akarsz menni? – kérdezte sóhajtva Arthur, és hangjában valami furcsa szomorúság csendült.
- Ez nem örökre szól – válaszolta halkan. – De szeretném megnézni, milyen ott. Mégiscsak ott születtem.
- Megértem – hagyta rá a bátyja. – A macskáddal mit csinálsz ilyenkor?
- Lakik egy kedves néni a házban, elvállalta, hogy vigyáz Jamesre, ha nem vagyok otthon – felelte elmosolyodva.
Egy darabig figyelte a londoni forgalmat az autó ablakából, mélyet sóhajtott és azon gondolkodott, talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a szünet, mert Alfred és Francis nélkül rettenetesen egyedül érezte magát. Na persze a testvérével továbbra is estéket beszéltek át. Nélküle talán megbolondul.
- A suli… – szólalt meg, mikor leparkoltak a patinás épület előtt.
- A suli – biccentett Arthur. – Menj be nyugodtan a kölyökért. Legalább beköszönsz.
- Oké – biccentett, és kiugrott az autóból. Nem járt itt mióta elballagtak, és furcsa volt úgy, hogy Alfred nincs mellette, de… annyira mégsem zavarta. Tudnia kell a saját lábán állni.
Peter a tágas hallban várta, nem törődve a felügyelőtanár szigorú pillantásával, lelkes rikkantással vágtatott oda hozzá.
- Matthew! De jó, most te jöttél értem! Hoztál nekem ajándékot? – kérdezte, kékeszöld szemei ragyogtak.
- Persze – mosolygott rá. – Majd otthon megkapod – ölelte magához egy pillanatra az öccsét.
Csak pár percet beszélt a tanárral, korábban irodalomra tanította, de Peter annyira izgága volt, hogy nem hagyta őket nyugton, míg el nem indultak haza. Akkor is végigbeszélte és lelkendezte az utat, mesélt arról, mi történt, mióta nem találkoztak, aztán Matthew is mesélt ezt-azt.
- Tényleg? Alfred megint nálad volt? Mikor jön már haza? – kérdezte a kisfiú.
- Nem tudom… – válaszolta halkan, és óvatosan Arthurra pillantott, akinek arcáról nem tudta leolvasni, mit érez. – Elfelejtettem megkérdezni, ne haragudj.
- De legközelebb kérdezd meg!
- Rendben – hagyta rá.
Otthon újabb meglepetésére, még a hátizsákját sem vette magához, mikor ismerős hang csendült fel az ajtóból.
- Nahát, mekkorát nőttél! – arra pislogott, és szemtanúja lehetett egy szem lánytestvére nevetős ölelkezésének Peterrel. Elmosolyodva indult meg feléjük, és Gwendolyn ragyogó zöld szemei ránevettek, ahogy észrevette őt is. – Téged is látni itthon? – kérdezte vidáman, és magához ölelte. A lánynak kellemes, otthont idéző illata volt, hosszú, világos vörös haja (csak egy kicsit fakóbb, mint Alice-é volt).
- Havonta egyszer hazajövök – mormolta a lány vállába, ahogy viszonozta az ölelést.
- Mindig elkerüljük egymást, te gyerek – csóválta a fejét, és nyomott egy puszit az arcára, aztán összeborzolta a haját. – Te is mekkora vagy… nemrég még letörpézhettelek, most meg majd' egy fejjel magasabb vagy nálam! – Matthew megvonta a vállát, hogy erről nem tehet, és belépett mellette az ajtón. – Ejnye, Arthur, mi ez a fancsali ábrázat?
- Semmi bajom – vágta rá a bátyjuk.
- Mi a baj? – kérdezett rá sokkal komolyabban.
- Semmi – ismételte. Nem akart többet hallani, gyorsan lerúgta a cipőit, és bekocogott a nappaliba, Peter fél pillanat múlva színes pizsamanadrágban és vidámmintás pólóban jelent meg – valamiért rajongott a „most keltem" öltözékekért, és az iskolai egyenruha után bizonyára felüdülés lehetett valami kényelmesebbet viselni. Na persze, Arthur ezt kevésbé nézte jó szemmel, de Gwen adott felhatalmazást a kicsinek, hogy abban legyen otthon, amiben akar. Arthur egyedül a húgával nem vitázott össze mindenen és bármin.

Arthur a konyhában pakolászott, mikor ő is belépett. Éppen csak átöltözött, letette a holmiját a szobájában.
- Uhm… segítsek valamit? – kérdezte óvatosan. Ha már lassan beszélő viszonyban lesznek, ez belefér, igaz? Az idősebb felé fordult, egy pillanatig úgy gondolta, buta kérdés volt, buta ötlet, de aztán lassan bólintott, és ő nekiállt zöldséget pucolni a vacsorához. – Izé… már mondani akartam, hogy… – szólalt meg kissé tétován, de esélye sem volt végigmondani, mert a következő pillanatban Gwen belépett a konyhába, és kiparancsolta mind a kettejüket, azzal, hogy egyrészt Arthur mindenképpen lemérgezi a családot, Matthew alig két perce van itthon, és ha már nő van a háznál, nyugodtan ráér vacsorát készíteni. Mind a ketten feladták az ellenkezést a lánnyal szemben.
- Matt! Azt mondtad, megkapom az ajándékom, ha hazaértünk! – Elmosolyodott, és hagyta, hogy Peter elrángassa magával, fel a lépcsőn. Csak egy menekülés, hányszor menekült már… Egy szó nélkül, sietve. Olyan furcsán érezte magát.
Peter boldogan majszolta a francia csokoládét, és beült a számítógépe elé játszani. Matthew először arra gondolt, talán jó lenne egy kicsit egyedül, aztán rájött, hogy egész héten egyedül volt, és elege van belőle. Mégis osonva közelítette meg a nappalit, de a teázó Arthur mellett nem tudott csak úgy ellógni. Lehetetlen volt.
- Mit akartál mondani? – kérdezett rá a férfi, mikor megpillantotta.
- Én… – vett egy mély levegőt, lassan leereszkedett a kanapéra. – Szóval… talán nem tudod, de Alfred nálam töltötte a decembert… és, talán emlékszel, küldtem haza üdvözlőlapot meg mindent… – Arthur biccentett. – Megkértem, hogy írja alá, még vitáztunk is rajta. De nem volt hajlandó. – Így kimondva fogalma sem volt, miért kellett egyáltalán elárulnia. Arthur nézett rá, és muszáj volt hozzátennie: – Sajnálom.
- Nem a te hibád – mondta. – Köszönöm, hogy megpróbáltad. – Biccentett, mert nem tudta, mit mondhatna. – Igazából… beszélgettünk egy kicsit, míg te nem voltál ott.
- Oh. – Ezt Alfred nem említette. Igaz, nem is kérdezte.
Arthur nem tűnt túl boldognak.
- Én… ha téged bánt ez a téma, nem hozom fel többet – suttogta.
- Semmi baj – válaszolta, bár a hangja kissé rekedt volt.
- Ne légy dühös – kérlelte halkan.
- Nem vagyok dühös – jelentette ki határozottan. – Figyelj, Matthew, én sajnálom, hogy bántottalak.
A fiú megvonta a vállát, lesütötte a szemeit.
- Megérdemeltem – súgta alig érthetően. – Nem lett volna szabad tiszteletlennek lennem, bocsánatot kérek. – Mert egyszerűbb úgy érezni, hogy önhibájából történt az egész, mint azt mondani, hogy a másik önzősége miatt kapta azokat a pofonokat. Lényegesen könnyebb volt a saját hibájaként tekinteni mindenre, mert annyira magától értetődő volt, hogy ő rontja el mindig.
Arthur nézte a fiút, ahogy ült ott a kanapé szélén, összehúzva magát, kezei lassan a saját vállaiba kapaszkodtak, szinte görcsösen szorítva. Nem nézett fel, csak a szemüvege vetett árnyékot az arcára, kifejezése semmitmondó, erővel fenntartott érzelemmentesség. Védekezésül rejtette el magát.
Felállt, megkerülte az dohányzóasztalt, látta, hogy megfeszül, ahogy leült mellé.
- Hagyd ezt abba, csak magadnak ártasz – kérte, és finoman lefejtette elfehéredő ujjait a vállairól. Karjai elgyengülve hullottak az ölébe, de a tartása feszes volt, légzése mintha kissé gyorsabb, mint kellene. – Nem foglak bántani – nyugtatta halkan. – Soha többé.
- Rendben – suttogta szinte némán. A bátyja óvatos mozdulatokkal magához ölelte, Matthew pedig ragaszkodva kapaszkodott belé, arcát a vállába fúrva lélegezte be illatát, ami olyan volt, mint az egész háznak, fülében gyerekkacagás csilingelt, és egy meleg, messzi-messzi, napfényes délután emléke.

~*CrossRoads*~

Ült a családi könyvtárban, körbevette magát könyvekkel, olyasmikkel, amik érdekelték, vagy csak érdekesnek tűntek. Nem tűnt fel, mennyi idő telt el, csak Francis hiányzott már rettenetesen. Sóhajtva dőlt hátra a székben, és felpislogott az ajtóra. A nővére rámosolygott.
- Szia.
- Szió, miért ücsörögsz itt? – kérdezte, ahogy leült vele szemben.
- Kutatok – felelte. – És várom, hogy teljen az idő…
- Ennyire nem lehet rossz itthon.
- Jaj, dehogy! – rázta meg a fejét. – Csak…
- Szeretnél találkozni valakivel. Arthur mondott ezt-azt.
- Uhm… igen – helyeselt.
- Szóval? Milyen? – Válasz helyett felé tolta a mobiltelefonját, háttérnek azt a képet tette ki, amin mindhárman rajta voltak: Francis gyengéden ölelte a derekát, Alfred átkarolta a nyakát, ő a szerelme vállára hajtotta a fejét, egyik keze a kezein pihent, a másik a testvére nyakában. Mindhárman mosolyogtak. – Ejnye, öcskös, ilyen jó pasit összeszedni, nézze meg az ember! – csóválta meg a fejét. – Gratulálok.
- Köszönöm – suttogta, ahogy visszahúzta a telefont, és vetett egy rá egy pillantást. – Gondolod, hogy Arthur elfogadja valaha? – kérdezte óvatosan.
- Ne izgulj miatta – nyugtatta biztató mosollyal. – Lehet, hogy most hőbörög, de lenyugszik majd.
- A hőbörög, azt hiszem, gyenge kifejezés – jegyezte meg. A kérdésre válaszolva elmondta, mi történt a múlt héten.
- Szóval ezért ilyen morc – vonta le. – Lelkiismeret-furdalás – csapta össze a tenyereit. – Na, éppen kijár neki. De ne izgulj, mondom, minden rendben lesz. Nem dobhat ki családból, én meg a többiek nem engedjük meg neki. Távolról sem ő a főnök ám. – Bólintott. – Hallom, volt nálad Alfred is – váltott témát a lány.
- Kétszer is – helyeselt.
- Mi van vele?
- Most Washington D. C.-ben tanul média szakon, vagy valami ilyesmi.
- Nem New Yorkba ment?
- Költözött. Ötpercenként költözködik, nem tud nyugton maradni. Nem Yorkban elfáradt; nagyon tetszett neki, rajongott érte, de fél év alatt kimerült a pörgésben. Átiratkozott valami vidéki egyetemre, ott meg unatkozott, nyáron átköltözött a fővárosba. Meglepő, de csak a városon belül cuccolt ide-oda, most az egyetemtől nem messze lakik kollégiumban. Lakása is van valahol, de nem használja, mert nem talált lakótársat, de ugye a koleszhez meg mindenhez kell állandó lakhely, és nem akarta a londonit megadni. Dolgozik, persze, pizzafutár, meg néha kisegít a konyhán, szereti, és jól érzi magát, szóval jól megvan. Szerintem ott marad diplomázni, meg a szobatársait is bírja. Nyáron megyek hozzá, ha minden igaz – mesélte mosolyogva.
- Jó tudni, hogy rendben van – dőlt hátra a székén.
- Őt nem kell félteni – legyintett. – Imádja Amerikát, és ő bárhol megél, szóval nem lesz baja.
- És te?
- Mi én?
- Veled mi van? A határozottan jó pasidon kívül.
- Ja… Hm. Nincs sok változás. Francison kívül semmi.
- Örülök, hogy nem vagy egyedül – mosolygott rá. Matthew viszonozta. Szerette Gwendolynt, mert a maga egyszerűségében a lány erős volt, határozott, és magára vette a család összetartója szerepet, mindenkit szeretett, és mindenkivel jóban volt. – Add át Alfrednek, hogy üdvözlöm.
- Rendben.

~*CrossRoads*~

Szóval sms-eztek.
Vacsora nálam?
Romantikus vacsora a szerelmemnél, soha jobbkor! Ott alszom?
A pizza nem romantikus. Ha szeretnél~ ;)
Olaszestet tartunk? Mikor menjek?
Naná! 7-8 közt?
Sietek~

Francis hét óra öt perckor csengetett. Egy pillanatig nézték a másikat, aztán összeborultak, és hevesen csókolták egymást, ölelve, simítva, érintve, belélegezve, érezve a hiányolt jelenlétet.
- Szia – súgta pihegve és a mellkasára hajtotta a fejét.
- Szia – köszönt vissza, magához karolta, a hajába túrt. – Hiányoztál.
- Te is nekem… nagyon. Sajnálom – suttogta, és felnézett, szemei boldogan ragyogtak. Átkarolta a férfi nyakát, hogy kissé lehúzhassa magához egy újabb csókra.
- Minden rendben?
- Igen – bólintott. – Már itt vagy… – Francis mosolygott, megsimogatta az arcát, ujjait végighúzta finom bőrén, szeme alatt, az ajkain. – Jaj… megég a pizza… – Ijedten kibontakozott az ölelésből, és kisuhant a konyhába. – Pakolj le nyugodtan! – szólt hátra.
A férfi mosolygott, a fogasra akasztotta a kabátját, hátizsákját bevitte a fiú szobájába (tisztaság, friss ágynemű), a macska lustán felemelte a fejét, felé pislogott, de nem mozdult, aztán utána lépdelt a konyhába. Az ételük ínycsiklandó pompában hevert a megterített konyhaasztal közepén, Matthew azzal bajlódott, hogy felvágja a téglalap alakúra sütött nagyon sajtos vacsorájukat, mikor belépett. Elmosolyodva figyelte minden mozdulatát, mennyire hiányzott a jelenléte, a hangja, a mosolya, a csókja, az ártatlan bújása, ahogy öleléssel próbálja kifejezni szeretetét és ragaszkodását… Az új póló, piros színű, háromnegyedes, de derékban meglehetősen rövid, és a farmer, ami határozottan jól követte vonalait, remekül álltak rajta. Finoman végigsimított a fenekén, ahogy mögé lépett. Hiszen jóval több mint egy hete nem érhetett hozzá igazán, és nem is ezzel volt baj – mert ha egyszer megígérte, hogy türelmes lesz, akkor azt betartja, és kedvese érzékelhetően hálás volt ezért, ráadásul nem élt vissza vele. No meg jól látható megnyugvással töltötte el, hogy soha nem siettette, de nem is lett volna rá képes –, inkább azzal, hogy még csak nem is láthatta, azt sem tudta, hogy mi van vele.
A lila szemek rápislogtak, édes pír és zavart mosoly, imádnivaló volt. Fenébe az önmegtartóztatással, gondolta, ahogy a pultra csúsztatta az eddig kezében tartott dobozt, tiramisùt hozott benne, és magához karolta a fiút. Túl gyönyörű volt, túl kívánatos, túl… Ujjai önálló életre keltek, ahogy simította, ajkai a hófehér nyakra csúsztak, ízlelgetve, ösztönszerűen és bódultan érintve, mindenhol, ahol csak lehet…
- Francis… – a suttogó hang is elég volt. – Vedd ki a kezed a nadrágomból, légy szíves. – Bűnbánóan a nyakhajlatába hajtotta a fejét, lehunyt szemekkel ölelte, és mélyeket lélegzett. Na persze, az a határozott és kimért angol nevelés, meg az északi vére, biztos nem forr úgy fel, mint az övé, és a nem az nem, ha ő beleszakad is.
- Ne haragudj – suttogta, és megcsókolta a kipirult bőrt a nyakán, hogy utána elengedje, és visszavonulót fújjon. – Hoztam sütit – mondta némi torokköszörülés után.
- Köszönöm – ragyogtatta rá pirulós mosolyát a fiú, és ő megint ölelni, csókolni akarta, kifulladásig. Elkergette a gondolatot. Társnak kell lennie, ha Matthew-nak arra van szüksége. Bizonyára szeretne mondani ezt-azt, akár az elmúlt hétről. És még csak nem is viselkedik kihívóan, nem tudna azzal védekezni. Az öltözködése, az más kérdés. Az jelenleg a nyolcadik főbűn. Meg az is, hogy eddig nem így tette. És az, hogy az ajtóban megcsókolta, teljesen természetes, még az is, hogy kissé szenvedélyesebb lett, mint bármikor ilyen esetekben. De ha egyszer olyan… Érett, felnőtt férfi, tud uralkodni magán, ha azt kívánja a helyzet. Mikor bolondult így meg? Mikor lett ennyire szerelmes? Mikor vágyott így utoljára, nem csak rá, bárkire? Talán soha.
Vacsora közben semleges témákról beszélgettek, mit csináltak az elmúlt héten, semmi igazán fontos. Meghallgatta, hogy otthon volt, hogy a nővérével beszélgetett, és a kisöccsükkel játszott, segített neki a tanulásban, és Arthur is normálisan viselkedett vele (ezt várta, de jól esett hallani, hogy rendeződtek a dolgai, még ha nem is teljesen maguktól). Aztán átültek a nappaliba a süteménnyel, és Matthew kissé feszültnek tűnt, de mosolygott rá, odabújt hozzá, félig az ölében ült, és igazából bőven elég lett volna egy kanál is kettejüknek, mert lényegében egymást etették.
Megpróbálta visszafogni magát, legalább a gondolatait, de azt nem tudta megállni, hogy ne érjen hozzá, ne csókolja meg, ahol csak tudja, és a fiú közelebb mozdult hozzá, engedékenyen félredöntötte a fejét, viszonozta a csókokat, kedvesen simogatta a karját, arcát, beletúrt a hajába. Ujjai finoman becsúsztak póló alá, mire a lila szemű sóhajtva döntötte a fejét a vállának. Cirógatta a hátát, óvatosan a nyakába harapott. Halk nyögés.
- Hé, már volt desszert – suttogta a vállába.
- De közel sem ilyen finom – válaszolta igazodva a hangerőhöz. – De szólj nyugodtan, ha nem szeretnéd…
- Nem erről van szó – biztosította azonnal.
- Akkor jó – hagyta rá, és egy ideig hallgatott. – Csak mert az előbb majdnem megerőszakoltalak a konyhában. – Hallotta elakadni a fiú lélegzetét, felnézett rá, de az ijedtség helyett, amit az arcára képzelt, csak pír színezte bőrét, és finoman félredöntötte a fejét, ahogy a szemeibe nézett. Nyelt egyet, aztán egészen halkan megkérdezte:
- Erőszak, ha én is akarom?
- Úgy nem – válaszolta elmosolyodva. Matthew visszamosolygott, arcát a vállába temetve szólalt meg újra.
- Bemegyünk…?
- Ha szeretnéd…
- Hát… az ágy kényelmesebb, mint a kanapé. Itt el sem férünk – motyogta zavartan.
- Menjünk – hagyta rá, és karjaiba kapta a fiút, úgy állt fel.
- Hé-hé-hé! Tegyél le! – nevetett fel. – Hallod? – Kapálózott egy kicsit, mire finoman letette, de nem mozdult tőle messzebbre, átkarolta a derekát, megakadályozva ezzel, hogy lehúzza magán a felcsúszott pólót. A fiú egy rövid pillanatig odadörgölte arcát a vállához, majd karon fogta, és magával húzta a szobájába.

Francis teljesen olyan volt, mint egy bújós kandúr érzésvilágával megáldott tigris: erős, határozott, tiszteletet parancsoló, mindig biztonságban érezte magát mellette; ám vele gyengéd, törleszkedő, kedves, egy kis kényeztetéssel kenyérre lehetett kenni – erre Matthew hamar rájött. Szerelme imádta, ha szeretik, és imádott szeretni.
A férfi nyaka köré fonta karjait, amikor hátradőltek az ágyára, és mosolyogva engedte, hogy a másik a nyakát ingerelje, kényeztesse. Jólesően elnyújtózott a puha paplanon, aztán a hosszú szőke tincsek közé túrt, és rekedten az izgalomtól megszólalt:
- Figyelj csak, Francis – suttogta –, lefeküdnél velem? Úgy igazán…
Érezte megdermedni szerelmét, a férfi megtámaszkodott mellette, felemelte a fejét, a haja előre hullott. Óvatosan felnyúlt, a füle mögé tűrt pár tincset, és zavartan mosolygott rá.
- Biztos vagy benne? – kérdezte hozzásimulva, megcirógatva az arcát.
- Én… sokat gondolkodtam magamon és rajtad és kettőnkön, és arra jutottam, hogy nem érdekel senki és semmi, ha veled lehetek. Még azon is gondolkodtam, mielőtt beszéltem volna vele, hogy ha Arthur tényleg kidob, hogy otthagyom az egyetemet, és keresek valami munkát – érezte, hogy hadar, ami nem volt jellemző, de nem tehetett ellene, a hangja is egészen furcsa volt.
- Segítettem volna – csókolta homlokon.
- Tudom – súgta. – De már mindegy. Már minden rendben van. Szóval igen, biztos vagyok benne. – Kipirultan mosolygott, és megemelve fejét egy pillanatra összesimította ajkaikat.
- Fájni fog…
- Akkor is, ha máskor csináljuk, nem? Persze… nem kell, ha te nem akarod. Csak azt hittem…
- Hogyne akarnám – nevetett fel halkan. Megcsókolta a fiút, aki remegve bújt hozzá, amennyire csak tudott.
- Akkor jó – súgta a fülébe, és finoman ráharapott.
Francis halk nyögéssel, és mély dorombolássaljelezte, hogy tetszik neki a kényeztetés, ő pedig folytatta még pár percig. Apró csókokkal, nyalintásokkal szeretgette, ujjbegyei finoman masszírozták a füle felett kicsivel a bőrét. Hallgatta a biztatást, de végül mégis visszaejtette fejét a párnára, és ragyogó szemekkel nézett fel. A francia pont ugyanazzal az elvarázsolt, vágyódó tekintettel nézett vissza, és forró csókot váltottak.
Zihálva fészkelődött, felült az ágyon, letette a szemüvegét, és úgy pislogott a férfira.
- Kinyithatom az ablakot? Melegem van – suttogta.
- Később megfázol – figyelmeztette, de engedte, hogy elnyúljon az ablakkilincsig, és bukóra nyissa.
- Melletted? Ugyan – kuncogott fel. Mély levegőt vett, amikor a kellemes hűvös megcsapta, és karjait visszacsúsztatta az ölelésbe. A férfi kibújtatta a pólójából, cserébe ő is megszabadította az ingétől. Lassan, nem sietve vetkőztették egymást, kedves simogatások, cirógatások és csókok egymás bőrére, Francis finoman mélyesztette fogait a vállába, óvatosan szívta nyakán a bőrt, és még arra is figyelt, hogy olyan helyen tegye, ahol pulóverrel majd el tudja takarni – Matthew a jó időre hivatkozva február vége óta nem hordott kabátot.
A férfi el akart nyúlni az olvasólámpához, hogy lekapcsolja, de a fiatalabb elkapta a kezét.
- Nem kell, ha nem akarod – mondta halkan, és nem tudott már hová vörösödni. A francia rámosolygott, megsimogatta a vállait, hátát, végighúzta ujjait a combjain. Utolsó ruhadarabjaik landoltak az ágy mellett, és érdeklődve, éhesen néztek végig egymáson újra meg újra. A lámpafény új volt, a látvány csodálatosabb, mint képzelték.
- Ha csak egy kicsivel szebb lennél, azt hinném, angyal vagy, és nem mernék hozzád érni – szólalt meg némi torokköszörülés után az idősebb. – Így azonban… – kezei határozottan és zavarba ejtő merészséggel simítottak végig a testén. Újra összesimultak, Matthew fellökte a csípőjét, ágyékuk egymásnak feszült, mindketten felnyögtek.
Francis az arcának simította az arcát, homlokával a párnán támaszkodott, ahogy lágy ringatózásba kezdett a csípőjével, minden mozdulatra egymáshoz értek, minden mozdulatra nyögés szakadt fel belőlük, ziháltak, a kanadai szorította magához, a nevét suttogva, nyögve, kiáltva. Ennyire talán még soha nem vágytak egymásra, mint most, csókjaik soha nem voltak ennyire egymásra szomjazók, és a kezdeti óvatoskodásokhoz képest most gyorsan egymásra hangolódtak.
Pár percig feküdtek egymás karjaiban, finom cirógatásban, boldog eufóriában, aztán Francis kibontakozott az ölelésből, és felkelt az ágyról, de csak a táskájáig ment, matatott valamit, végül visszatért mellé. Nem látta pontosan, mit hozott magával, végül mégis rájött a formákból: síkosító és gumióvszer. Kissé zavartan lökte fel magát félig ülő helyzetbe, egyik karján támaszkodott.
- Mindig hordasz magadnál ilyesmit? – kérdezte meggondolatlanul.
- Többnyire – biccentett mosolyogva, és homlokon csókolta.
- Nekem meg sem fordult a fejemben – vallotta be halkan, mire a másik felnevetett.
- Neked nem is indokolt, te bírsz magaddal – cirógatta meg az arcát. – Igazából mostanában csak megszokásból van nálam. Bár nem állítom, hogy nem képzeltem el egy hasonló jelenetet az elmúlt héten… néhányszor. – Pirulva sütötte le szemeit. Francis odahajolt hozzá. – Nyugodtan szólhatsz bármikor, ha valamit úgy csinálok, hogy az neked nem tetszik, rendben? Ígérd meg, hogy szólni fogsz. – Finoman az álla alá nyúlt, és megemelte kissé, hogy a lila szemek őt nézzék.
- Rendben – súgta. – Ígérem. – Francis rámosolygott, és megcsókolta. Aztán helyezkedni kezdett, vele szembefordulva ült az ágyon.
- Térdelj fel – kérte halkan, a fiú pedig engedelmeskedett. Magához karolta, egészen összesimultak. – Nyugodtan öleld át a vállaimat – és lehelt egy csókot a kulcscsontjára, mikor megtette.
Hallgatta a férfi halk hangját, ahogy csendesen és türelmesen elmagyarázta, mit fog tenni, és miért van szükség rá, hálásan hajtotta fejét a vállára, mert érezte szavai mögött azt is, hogy megpróbálja elterelni figyelmét, hogy ne izguljon annyira. Mégis megfeszült, mikor megérezte az ujját magában, lehunyta a szemeit, és próbált nem mozdulni.
- Nagyon rossz? – kérdezte halkan Francis.
- Ne-nem – súgta válaszul. Amikor érezte a mozgást, összerándult, de csak akkor szisszent fel, mikor az érzés valóban kissé fájdalmas lett. A férfi halkan csitította, kényeztette az ajkaival kárpótlásul. Ha kérdezik, nem csak azt feleli, hogy a szemei könnybe lábadtak tőle, hanem azt is, hogy valami izgalom is erőt vett rajta. És a szerelme hangja, ahogy hozzá szólt, varázsos és megnyugtató volt.
- Minden rendben – mosolygott rá, és finoman lefektette az ágyra. Nem figyelt arra, mit csinál, bár volt elképzelése, csak mikor ráfeküdt, és összesimultak, amitől megint lángra lobbant a teste. Őrülten vágyott a férfira, és ahogy szinte rajta feküdt, átkarolta, átölelte lábaival a derekát. – Szeretlek, kicsim – suttogta, mielőtt beléhatolt volna.
Rekedt-remegő hangon kérte, hogy várjon, és hálásan rebegett köszönömöt, mikor rábólintott – mindig úgy viselkedett, mintha kéréseit külön probléma lenne teljesíteni. Aztán Francis megmozdult. Fájt, az elején még nagyon, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy milyen fantasztikusan jó érzés, mennyire hihetetlenül jól csinálja a másik, hogy úgy érezte, szerelmük beteljesedett, hogy most már elszakíthatatlanok egymástól. Az orgazmus pedig mindent elsöprő betetőzése volt ennek a varázsos élménynek a szerelmével.

Fogalma sem volt, mennyit feküdtek összebújva, de egy idő után tényleg fázni kezdett, ezért mocorgott, finoman arrébb tette Francis őt ölelő karját, de az rögtön visszacsúszott a helyére, és félálomban morogva adta tudtára, hogy nem tetszik neki a szökési kísérlet. Bágyadtan elmosolyodott, és lehelt egy finom csókot a kézfejére.
- Csak egy pillanat, kedvesem – suttogta, és óvatosan felkelt mellőle, becsukta az ablakot, elhúzta a sötétítőfüggönyöket. Visszabújt a férfi mellé, még a paplant is magukra rántotta, ahogy lefeküdt. Francis tapogató mozdulatokkal simított végig a mellkasán és nyakán, hogy utána végighúzza ujjait az ajkán, és összeborzolja amúgy is mindenfelé álló haját. Kicsit közelebb mozdult hozzá, lágy csókot lehelt a paplan alól elővillanó, hófehér vállára, és felhunyorgott rá.
- Minden rendben? – kérdezte, ahogy állát odatámasztotta, mire a fiú nevetősen összerándult. Szúrta, csiklandozta a szakálla.
- Hát persze – susogta mosolyogva. – Szeretlek – fűzte össze ujjaikat.
- Én is téged, kicsim – válaszolta.
- Ugye… nem voltam nagyon béna?
- Hogy érted?
- Én csak attól féltem, hogy elrontok valamit – motyogta a párnájába.
- Ugyan, hiszen akkor sem lett volna semmi baj – nyugtatta megcirógatva a bőrét. – Egyáltalán nem vártam, hogy mindent tudj, rendben? Nem is fogom ezt várni. Azért szeretkezünk, mert jól akarjuk érezni magunkat egymással, igaz?
- Igen…
- És én jól érzem magam veled.
- Én is – suttogta.
- Akkor jó. – Hallgattak egy ideig, aztán Francis megint megszólalt: – Emlékszel arra, mikor felmentünk a toronyba?
- Persze. Hogy jön ez ide?
- Megcsókoltalak.
- Igen – biccentett.
- Én is féltem.
- Hogy?! De hát miért? – pislogott rá Matthew hatalmas szemekkel, előbbi zavarát elfelejtve.
- Mi lett volna, ha ellöksz magadtól? Vagy dühös leszel, és soha többé nem állsz szóba velem? Mi lett volna, ha téves következtetéseket vonok le a viselkedésedből, és egyáltalán nem is érdekellek? – sorolta egykori aggályait.
- Tényleg? Tényleg féltél ezektől?
- Én is ember vagyok, engem is utasítottak már vissza. De úgy gondoltam, hogy egy próbát megér. Akkor még nem voltál ennyire fontos, talán még sikerült volna elfelejtenem téged, ha nemet mondasz.
- Ne felejts el – suttogta.
- Dehogy is – rázta fejét. – Csak meg akartam mondani, hogy nekem is vannak kétségeim.
- Nem látszik rajtad – jegyezte meg.
- Jól titkolom – mosolyodott el, mire a másik halkan nevetett, és fekve nyújtózott. – Elmenjünk tusolni, vagy aludjunk?
- Egy zuhany jól esne. Menjünk – választotta az előbbi lehetőséget.

~*CrossRoads*~

- Szeretnék mutatni valamit – szólalt meg Matthew reggel, és kibontakozott a meleg ölelésből, kibújt a paplan alól. Egy képpel a kezében tért vissza, és az ágyra ült, finoman Francis hasának dőlve. – Ez az utolsó közös karácsonyunkon készült… – Megnézte a képet, családi fotó, mindenki ünneplőbe öltözve, jólfésülten, és vidáman mosolyogva. – Ő William, a nevelőapánk, róla kapta a legidősebb bátyánk a nevét – mutatott két személyre. Az idősebb William Kirkland szőke volt, és kék szemű, míg a fiatalabb vörös hajú és zöld szemű, testalkatuk viszont egyformán nyúlánk. – Ő Alice – mutatott a nőre. Hosszú, vörös haj, enyhén szeplős, de csinos arc, és azok nagyon zöld szemek. A második fiú, Flynn is vörös volt, bár kissé alacsonyabb és szélesebb vállú, világosabb szemű. Arthur örökölte százszázalékosan apjuk szőke haját, viszont neki is zöld szemek jutottak, csak úgy, mint húgának, Gwendolynnak, akinek kissé világosabb vörös volt a haja, mint édesanyjuknak. A legkisebb, Peter még karon ülő volt, szöszke haja, és hatalmas kékeszöld szemei voltak, édesanyja ölében ült. Matthew és Alfred sem lógtak ki a családból, bár nekik kissé sötétebb árnyalatú a hajuk, Alfrednek alaphangon is sötétebb egy kicsit a bőre, és ragyogóbb kék a szeme, Matthew viszont volt olyan fehér bőrű, mint a többiek, neki a kissé göndör haj nem passzolt, és a lila szemek. Akkor még egyikük sem hordott szemüveget. – Mivel én ismerem a családod, gondoltam, megmutatom az enyémet – magyarázta halkan.
- Köszönöm – mosolygott rá Francis.
- Nincs mit – egy pillanatig még elnézte a képet, aztán az asztalra csúsztatta, és odahajolt a férfihoz egy csókra. – Mi lenne, ha reggeliznénk valamit?
- Te leszel a reggelim – jelentette ki a férfi, és visszahúzta magához, majd kijelentését bizonyítandó, beleharapott a nyakába.
- Hé… Én tényleg éhes vagyok – mormogta.
- Én is – pillantott fel rá, mire Matthew fülig vörösödött, és finoman eltolta magától.
- Menj már – motyogta mosolyogva, és felkapta kedvese ingét a földről, majd belebújt. A ruhadarab éppen takarta mindenhol. – Amúgy is csak juharszirup van itthon – jegyezte meg, miközben elindult az ajtó felé.
- Kettőnk közül te vagy az édesszájú. – Matthew megtorpant a küszöbön, egyik kezét felcsúsztatta magának szemmagasságba, és csábos mosollyal hátrapillantott válla felett az ágyban hagyott szerelmére.
- Akkor te leszel az én reggelim – közölte, majd kilibbent a szobából, hogy pár perc múlva egy nagy tál zabpehellyel térjen vissza. Tényleg hozta a juharszirupos üveget is. Óvatosan odafeküdt szerzeményeivel az ágyra, és belekanalazott a reggelijébe. – Ááá – tartotta Francis felé mosolyogva a kanalat, aki engedelmesen leette róla a mézes finomságot.
Megreggeliztek, és mikor a fiú letette az ágy mellé a kiürült tálat, Francis lágyan végigcirógatta a hátát és derekát, lassan haladva lefelé.
- Akartam már mondani – kezdte –, hogy még nem is ünnepeltünk rendesen.
- Még nem is gratuláltam rendesen – jegyezte meg, ahogy közelebb hajolt hozzá, és hosszan, kényeztetőn megcsókolta. – Szóval gratulálok.
- Köszönöm – mosolygott rá hálásan. – Mit szólnál egy együtt töltött hosszú hétvégéhez? – érdeklődte.
- Mit tervezel? – vonta fel szemöldökét.
- Van egy szálloda Saint Tropez mellett. Elgondoltam egy kellemes, egymás karjaiban pihenős csütörtök estét – ecsetelte, és finoman lejjebb simította a tenyerét a fiú fenekére. – Egy nyugodt péntek reggelt, csak te meg én, és a szálloda csodálatos panorámájú terasza, egy finom reggeli, tengeri kilátás – fűzte tovább, miközben ujjai már a hófehér combokon siklottak. Matthew halkan sóhajtott. – Délután elmehetünk sétálni, vagy amit kitalálunk. Szombaton ráérünk lustálkodni egy kicsit, mondjuk ágyban tölteni az egész délelőtött, utána körbejárni a falut, szétnézni, még nincs szezon, nincs tömeg. – Keze visszafelé indult, beszökött az ing alá, a fiú egy pillanatig sem tiltakozott az érzéki simogatás ellen. – Vasárnap délutánra itthon is vagyunk, mit szólsz?
- Leszervezted az egészet, igaz? – kérdezte halkan, izmait megfeszítve a meleg tenyér alatt.
- Már két hete – biccentett.
- Csak úgy kíváncsiságból… mit csinálsz, ha azt mondom: nem? – érdeklődte, pimaszul felpillantva.
- Először is megpróbállak meggyőzni – válaszolta, és közelebb hajolva a fülébe harapott. – Nem esélytelen, igaz?
- Hát nem… – nyögött fel.
- Amúgy meg lepasszolnám a hétvégét Antoniónak és Lovinónak – felelte.
- Miért pont nekik?
- Feliciano ösztöndíjjal Németországban tanul a szemeszterben – felelte. – Ennyit nem utaznának, és neki amúgy is vakációnak számít, ott van Ludwignál.
- Áh értem. Amúgy bűn jól hangzik a hétvége. Ragaszkodsz hozzá, hogy te fizesd az egészet, mi?
- Még szép – vigyorgott rá a férfi.
- Ah, fene a jó dolgom – csóválta meg a fejét mosolyogva. – Meggyőztél – egyezett bele.
- Máris? Pedig már elképzeltem, hogyan veszlek rá. – Matthew némán nevetett, és kényelmesen az oldalára fordult.
- És a módszered nem alkalmazható csak úgy? – érdeklődte beletúrva a férfi hajába.
- Ó, dehogynem – vágta rá elmosolyodva, szemei megvillantak.
- Akkor hajrá – biztatta halkan, bár a férfinak igazán nem volt szüksége rá.

2012. október – 2013. március

~*KWR*~

Hát-hááát, elérkeztünk a végére :D Szóval gratulálok mindenkinek, akinek volt türelme hozzám, és végigolvasta, köszönöm. Amikor elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy ennyire magába szippant ez a történet, és, hogy ennyire lelkes reagálásokat kapok, ennyire lelkes olvasókkal, úgyhogy ezt megint csak, külön köszönöm ^^ Nagyon jó érzés volt, főleg az, hogy december-januárban írtam meg lényegében két hónap alatt a nagy részét, régen volt ilyen, hogy ennyi idő alatt ilyen sokat írtam volna, és ez a biztatásotoknak köszönhető, úgyhogy szeretek mindenkit :D
Külön köszönet jár:
Kijának, amiért folyton nyüsztethettem a problémáimmal;
Timkónak, amiért beszélgethettem vele a történetről;
Susie-nak és EroBattonak a kedves véleményekért;
Heinek az illusztrációkért.
Sok-sok köszi nektek, hogy itt voltatok ^.^

Folytatás lesz, mivel nem egy dolgot hagytam nyitva vagy megválaszolatlanul, de, hogy mikor, azt még nem tudom, ezzel kapcsolatban mindenkitől türelmet kérek. Addig is, a blogomon biztosan elcsíphettek információkat róla ;)

Üdv: KatieWR; 2013. március 8.