Gyorsan, rohantam volna át a lerombolt falon, amikor Nezumi visszarántott. Értetlenül néztem rá, mire ő elkezdte felém közelíteni az arcát. Lehunytam pilláimat, várva az eseményeket. Csókja gyors volt, sürgető, és mikor elhajolt, összeszorult a mellkasom.

- Ez búcsúcsók akart lenni? - kérdeztem.

Ő erre csak gyengéden elmosolyodott, majd végigsimított az arcomon. Kis gesztus, mégis próbáltam minden egyes pillanatot magamba szívni, az érintését egy életre megjegyezni. Mikor ide utaztam, pontosabban fogalmazva ide menekültem, nem gondoltam volna, hogy otthonomnak fogom tekinteni ezt a helyet. Az itteni emberek a túlélésért játszottak, mindenkit a lelkéről ítéltek meg, náluk nem volt semmiféle hierarchikus rendszer. De azok, akiket igazán emberiségnek neveznek, ott a hatos zónában, azoknak csak az eszük volt fontos. Az okosak elérhettek valamit, akik nem, azok az alja munkákat végezték. A szám mosolyra görbült e gondolatok miatt. Örültem, hogy én nem abban a keserves tudatlanságban haltam meg. Lehet, hogy űzött vad lettem, de legalább tudtam az igazságot, és ezt Nezuminak köszönhetem.

- Köszönöm Nezumi, hálás vagyok - mondtam gyorsan, és csókot nyomtam az arcára, mire az ő arcát enyhe pír lepte el, majd elkezdtem rohanni az édesanyám lakása felé. Amikor ez a gondolat végigsuhant az agyamon, megtorpantam és felkacagtam.

- Látod mit műveltél velem Nezumi? Elraboltad a szívemet, teljes tudatlanságba taszítottál, most meg itt hagynál igaz? Ezt nem engedhetem! - kiáltottam, majd elkezdtem felé rohanni, és kezét az enyémbe zárva húztam magam után a sokkos Nezumit a már nem létező válaszfal felé.